Osztálytalálkozó 7.

Látogatók száma: 69

A vonat csikorogva fékezett az álmos kis állomáson, ahol ezen a délelőttön is alig lézengtek az emberek, néhány vasutas őgyelgett a környéken, csupán a resti nyitott ablakán szűrődött ki némi jókedv. A nap kibújt egy csipkés felleg mögül, a fénycsík elkergette az árnyékot a lepusztult állomás szecessziós épületéről. Valószínűleg ezt a vasúti szárnyat is eléri végzete, hamarosan megszűnnek a kattogó hangok, hiába fogtak össze a városka lakói, a politika urainak koponyái errefelé is legalább olyan kemények, mint a felszedésre váró acélsínek.
Egy átlagos kinézetű, középkorú nő lépkedett le a vonat vaslépcsőjéről, maga után húzta bőröndjét. Mihelyt az apró, fehér műkővel teleszórt járdába süllyedt cipője, a poros megállóhely egy szempillantásra megelevenedett. Egy szőke, laza öltözékű, nyúlánk nő ugrott ki a parkoló autók egyikéből. Rugalmas léptei, tökéletes vonalai, ikercsillogású szemei vénuszi erőt sugároztak, egy tízest simán letagadhatott volna korából. A munkások füttyentve nézték a látomást.
− Kata, ó drága Kata! − sietett az erős fénytől még mindig hunyorgó, rég nem látott barátnője elébe. − Végre itt vagy! Jól utaztál? Annyit késett ez már megint − tárta szét karjait.
Megölelték egymást. Azonnal feloldódott bennük a hosszú évek utáni viszontlátás zavara.
− Editkém, de jól is festesz! − nézett rá minden irigységet nélkülözve az érkező. − Hogy csinálod?
− Van egy szépségszalon a sétálóutcában, a helyi bulvárbázis, majd megmutatom.
− Ó, ez a farmerszoknya, egyedi darab… de nem túl rövid?
− Hadd essen ki a szemük még néhány évig! Én, így negyvenévesen mégsem vehetek fel holmi szakadt ruhát, egyből szájára venne a város, bezzeg a férfiak, őket rögtön avantgarde művészeknek titulálják, ha ápolatlan a külsejük. Te viszont mit sem változtál, szinte ugyanaz a kislányos temperamentum, ugyanaz a finom arc – mustrálgatta őt.
– Teli ráncokkal – húzta el a száját Kata.
Útban a cél felé, már a kocsiban folytatták:
– Egy mai modern nő elképzelhetetlen gyönyörű új ruhák nélkül, pláne az oldalán egy ilyen férjjel, mint a legújabb. Most épp országjáró körúton van… ilyen a politika. De, ha megválasztják, úgyis felköltözünk Pestre – állította Edit.
− Persze, persze, megírtad. Nem volt túl hosszú a szingliélet. Na, és az előző pasiddal tulajdonképp mi lett?
− Hát, én megpróbáltam valami jót találni benne, de a mai napig sem jutott az eszembe semmi. – Tudod – fogta halkra –, annak a férfinak olyan volt a szexuális élete, mintha csak megfizették volna érte, ezért pillanatok alatt teljesíteni akarta a feladatát, nehogy már több időt pazaroljon rá, és elveszítsen valami más marhaságot az életből. Csak a fiam maradt utána.
− De hát szerettétek egymást, nem?
− Az csak magát szerette, és még el is ismerte, de hagyjuk, vége már…
− De könnyen veszed.
Edit ráérősen vezetett, egyre több autó suhanása jelezte a városközpont közeledtét.
− Na, azért azt nem. Amikor elváltunk, bementem a sarki butikba, hogy jól kitomboljam magam, és az összes rémesebbnél rémesebb, csillogó-villogó flitteres ruhát mind felpróbáltam, az aszottra szolizott eladólányokat halálra frusztrálta a helyzet, persze pénz nem is volt nálam – mondta felhevülten. − Üljünk be egy kapucsínóra, nyílt itt egy jó kis cuki – ajánlotta végül, majd választ sem várva leparkolt.
A modern bútorzatú, kellemes atmoszférájú cukrászda öblös foteljaiban foglaltak helyet, mélyet szippantottak a békebeli, tejszínes, gőzölgő ital aromájából. Kata egy nagy adag gesztenyepürével szemezett, mely a vitrin sarkában gubbasztott.
Edit elérkezettnek látta az időt: elővette az aranyszélű, rózsaszín borítékból az osztálytalálkozóra szóló meghívót. Barátnője gyorsan átfutotta.
− Ez mindjárt itt lesz – szavai utat vágtak a kavargó, diszkrét parfümfelhőben.
− Holnapután. Bocs, de már nem tudtalak értesíteni, tegnap érkezett. Utólagos engedelmeddel, kitaláltam valamit. Holnap lemegyünk a tóhoz, és együtt töltjük az egész napot, van miről társalogni, hosszú volt az az öt év. Na, mit szólsz?
– Szóhoz se jutok, eddig azt hittem, én vagyok a jobb szervező – hagyta magát rábeszélni Kata.
Felálltak az üvegasztaltól, Kata még egy utolsó, sóvár pillantást vetett a pult ezüsttálcáin szenvtelenül vigyorgó, édesen habos, gusztusos süteményekre, ragyogott rajtuk a cukormáz, akár a meleg viaszcseppeken a gyertyaláng, mintha csak őt nevetnék ki, majd sietősen Edit után indult.
Alig változott ez a nő, gondolta az autóban. Hajdanán istenibb volt Délosz lányainál, szunnyadó kisugárzás tört fel belőle ahányszor csak jó társaságba keveredett, izzó lávaként varázsolta el a férfiakat, ám valami titok lappanghatott mögötte, mely könnyen összezúzta hódolói szívét.
− Hát, veled meg mi a helyzet? – kérdezte váratlanul Edit. – Azt tudom, hogy még mindig egyedül vagy, gondolom reménykedsz, akár egy naiv vénlány.
Kata nem ellenkezett, ez pedig újabb kérdésekre ösztönözte:
– Tehát még mindig bőröndökből öltözködsz?
A szerelmi témától most valahogy eltekintett volna. Edit, szabad kezével frizuráját birizgálva azonban tovább firtatta:
− Csak nem azt sugallod nekem, hogy még mindig rá, a nagy őre gondolsz? Azt hittem, az az érzés már régen kihunyt, és…
Kata, bár nemigen vallotta be még saját magának sem, de még mindig epekedve várta a nagy szerelmet, a mindent beborító érzést, sértődötten vágott közbe:
– Az első valódi szerelemnek sosincs igazán vége, és a szenvedély alig várja, hogy lángra lobbanhasson bennem.
− Hisz csak röpke ideig tartott, nemde?
− Viszont nagysága mindenért kárpótolt – fejezte be fátyolos szemmel. Vállig érő fodros, mézszínű haja szégyenlősen takarta el kipirult arcát.
− Ah! − hagyta rá barátnője, majd kissé kifakadt: − Hahó! Bújj már ki a csigaházadból, bármilyen kényelmes és biztonságos hely is az!
A külváros mellékutcájában eltűnt végre a belvárosi zaj és forgatag. Csernai Edit otthona egy saroktelken feküdt, a magas betonkerítéssel körbevett terjedelmes házat tarka virágú kúszónövények futották be. Az errefelé sűrűn előforduló viharok utóhatása volt az önállósított ereszcsatorna, furcsa absztrakt alakzatot formált a levegőben; a kertet kellemesen lágy színek és hangok töltötték be, az úszómedence kristálytiszta vizén csendesen úszkált egy lehullott falevél. A terebélyes fűzfa alatt a rövidre nyírt pázsiton egy világos, kerek asztal állt, rajta hűvös falú boroskancsó. A házban megrekedt a nyolcvanas évek levegője, olyan volt, mint egy megdermedt, nosztalgikus álom, csak a friss bulvárlapok emlékeztettek a jelenre.
A két nő még sokáig élvezte egymás társaságát, lázba hozta őket a másnapi utazás élménye.

A cikket írta: leilaleslie

támogatóink