Pádár Mari

Látogatók száma: 23

Alacsony termetű volt, mindig virágos szoknyában járt kelt a faluban.

A maga módján, a körülményeihez képest tiszta volt. Ráncos barna arca mindig mosolyra húzódott, amikor a közelébe értünk. Nagyanyámat sokszor kísértük el a vegyesboltba. Ha ilyenkor találkoztunk Pádár Marival, már messziről integetett nagyanyánknak.
- Kezit csókolóm Irma néni! - kiabálta a vele majdnem egykorú nagyanyánknak. - Itt vannak a pulyák?
Volt egy fia, az Aladár. Hogy ki volt az apja, azt senki nem tudta. Beszéltek valami aratás közbeni leteperésről, de biztosan senki nem tudta ki nemzette azt a magas vékonydongájú, villogó szemű fiút.
Egy volt a biztos, Pádár Mari egy bizonyos udvarba soha nem tette be a lábát.
Nem messze állt a háza a falu végén, nagyanyámétól. Sokszor hallottuk őt énekelni. Tiszta hangon, szomorúan énekelt.
".......árok partján születtem,
Nem ragyogott fényes csillag felettem…”
Hogy miből éltek? Búcsú előtt a falusi asszonyok mindig kimeszelték a házat, hogy ne piszokban érje őket az ünnep. Ilyenkor elszalasztották Pádár Mariért a gyereket, aki jött is, és rózsás kendője alól kibuggyanó fekete haját eltűrve, nekiállt és addig húzkodta a nyeles meszelőt, amíg a falak fehéren nem ragyogtak!
Lakodalom ideje jött el egyik, másik háznál. Szalajtottak Pádár Mariért, aki aztán jött, és reggeltől estig pucolta a leforrázott tyúkokat, csirkéket, kacsákat. Később kapott érte pár forintot, meg lakodalmi maradékot. Fia Aladár, a közeli nádasban vágta a nádat, vagy taposta a sarat. Vályogtéglákat szárított a napon. A tavaszi nagytakarításkor Marit hívták amikor újratapasztották a tél során megrepedt vályogfalakat. Télen, disznóvágáskor szintén Marit hívták a belet kimosni, amiért kapott egy egy tábla szalonnát, vagy pár karika hurkát egy darab hússal. A hosszú téli estéken kosarat font, vagy seprőt fűzött.
Búcsú napján Pádár Mari, a még gyerek Aladárral, mindig végig járta a házakat, áldást és békességet kívánva a falusiaknak. Mindenhol kaptak pár falatot a jó kívánságért, volt ahol egy üveg borral is megtoldották az adományt. Később, ahogy az Aladár gyerek nőtt, egy idő után Pádár Mari már csak egy maga kívánta az áldást a falusiaknak.
És ő ment, arcán örökké bocsánatkérő alázatos mosoly ült. Néha fáradtan ballagott az utcán, olyankor nem nagyon mosolygott.
Nyári estéken, az udvaron ült és halkan énekelgetett.
„ ..könny a párnám, sátor az én palotám
Könnyes szemű cigány asszony az anyám…”
Annyiszor énekelte, hogy gyerekfejjel eltanultam tőle ezt a nótát.
Az egyik szüreti bálon aztán, verekedés tört ki, és az Aladár gyereket leszúrta valaki! A falu sokáig visszahangzott Pádár Mari sikolyaitól. Ziláltan, megszaggatott ruhában ácsorgott a bűnös háza előtt, és sírva, két kézzel szórta az átkait. A másik legényt elvitték a rendőrök, de pár hét után elengedték. Találtak neki mentséget, ha mást nem is, azt hogy ittasak voltak, a kocsmabeli kakaskodás fordult át szurkálásba.
A temetésen jó pár falubeli ott volt, de az a bizonyos gazda nem tette tiszteletét most sem. Számára, az Aladár gyerek nem létezett.
A koporsóra boruló síró asszonyt csak azok vigasztalták, akiknek rendszeresen besegített a ház körüli munkákba. Pádár Mari cigány módra élte meg a gyászt. Haját, ruháját megszaggatta, akkor már ráncos arcát összekarmolta.
Ott, azon a temetésen valami eltörött Pádár Mariban is. Utána már csak ritkán hallották énekelni, de azért néha felhangzott a szomorú nóta.
„… elmúlt a nyár, elmúlt az ősz, itt a hó
Az lesz majd a síromon a takaró.
A fejfámra ne boruljon senki se,
Odalenn már nem fog fájni semmi se. „
Egy reggel futótűzként terjed a hír a faluban!
A Pádár Mari felakasztotta magát!
A falusiak a kerítés mellett szorongtak. Pádár Mari udvarán, csak a rendőr volt, az orvos és a plébános. Az asszony fehér lepedővel letakarva feküdt az udvar porában. A lepedő alól, csak az egyik keze látszott ki, amely furcsán, kitárt tenyérrel, kérő mozdulatba merevedve fordult a kerítésen kívül ácsorgó emberek felé.