újabb események régebbi események további események
07:31
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Sport büszkeségeim

2022. szeptember 19. - Látogatók száma: 39

Avagy akasztják a hóhért, kivételesen nem én leszek az akasztott ember ????

Valamikor fiatal koromban, nagyon sportos alkat voltam. Persze, hogy melyik sporthoz illeszkedett az akkori fizikumom, az mindig is kérdéses volt és örök kérdés is maradt.
Talán az első számomra meghatározó élmény, nem is egy fizikai sporthoz, hanem inkább egy szellemi játékhoz köthető, az életem első két sakkjátszmájához. A két legjobb barátom sokat sakkozgatott, míg én csak figyelgettem őket. Egyszer egy partijuk után kihívtam az egyikőjüket egy játszmára.
- De te nem is tudsz sakkozni - szólalt meg meglepetten a barátom.
- Nem tudom, de megpróbálnám - válaszoltam.
És nyertem. Majd a másikkal is játszottam egyet, és ellene is nyertem. Ezt követően számos sikert hozott számomra a sakk. Sajnos a tehetség ebben a sportban sem elég. Egy nemzetközi nagymester barátom mondta egy játszmánk után. - Te világbajnok lehetnél, ha megtanulnád az elméletet. Na ehhez nem volt már "tehetségem", maradt a hobbi sakkozás számomra.
A második maradandó élményem egy 60 méteres futás volt a Nyár utcai általános iskolám melletti kis hepehupás aszfaltjárdán. A történet szintén a két jóbarátból az egyikhez köthető. Talán vele versengtem akkoriban a legtöbbet. Az egyik tornaórán kimentünk 60 métert futni. Én párban vele versenyezhettem. A történethez hozzátartozik, hogy vékonyabb volt, gyorsabb volt, tehát mindig ő nyert. Azon a napon viszont valami történt. Mai napig nem tudom hogyan, de megvertem. Kérdezte is csodálkozóan.
- De ez most hogyan???
- Nem tudom, végre egyszer győzni akartam ellened - válaszoltam.
És olyan idővel sikerült nyernem, amit azután soha nem tudtam megismételni, közelébe se értem. De meglett, pipa és innentől talán nem volt már meg a motiváció.
A harmadik egy főiskolás élmény. A testnevelés órán a magasugrást gyakoroltuk. Ugye az alkatomnál fogva nem voltam ideális magasugró alkatnak nevezhető. De a technikámat addig csiszolgattam, míg magamhoz képest elértem, amit a gyenge adottságokból ki lehetett hozni. Történt egyszer, hogy a tesitanár felfigyelt rám.
- Gyerekek, itt ez a fiú, figyeljétek, úgy kell ugrani, ahogy ő. Tökéletes technika - közölte az osztálytársaimmal.
- Ja - gondoltam magamban -, csak más fél méterrel magasabbat ugrik, mint én.
Az aznapi versengés közben ugrottam meg életem legmagasabbját, 155 centit és a 160 centi is megvolt, de pár másodperc remegés után, sajnos leesett a léc.
Nem nagy eredmény. Volt aki 170-et ugrott. De nekem az egy repülés volt. Aznap büszkén rúgtam be a fősulis barátokkal.
A negyedik egy pingpongverseny volt. A katonaságnál szabadidőben mit csinált az ember? Aludt. És a szabadidőszobában pinyózott.
Én is sokat jártam fel kikapcsolódni. De volt, amikor ellenkezőjére fordult a dolog. Az egyik társammal - az egymás elleni játékok után -, megmagyarázhatatlanul lefáradtunk mindketten. Egy darabig próbálkoztunk, mert élmény volt, de egy idő után megállapodtunk. - Ne játszunk meccseket, mert ez így "agyleszívás" mindkettőnknek... és többé nem is játszottunk vérre menő csatákat.
Az egyik hétvégén, amikor épp senki nem mehetett haza, rendeztünk az ütegben (ágyús voltam ugyanis), egy pingpongversenyt. Komolyan mondom, jó játékosok voltak köztünk, érdekes verseny volt. Volt például egy srác, aki az NBII-ben versenyzett (őt se én, se az előbb említett társunk sem tudta soha legyőzni).
Nekem aznap elég jól ment a játék, sikerült a döntőig eljutnom. Itt az NBII-es sráccal kerültem össze. És ismét jött a floo. Minden sikerült. Azt éreztem, mintha nem egyedül játszanék ellene. Olyan dolgokat is meg tudtam csinálni, amit csak az "agyleszívós" társam tudott. A többiek is csak szájtátva figyelték a labdameneteket.
És nyertem...
pontosabban, nyertünk.
Az utolsó élmény, amivel untatom az olvasóimat, a teniszhez, az örök szerelmemhez kötődik. Itt is voltak floo élményeim, de talán a legfontosabb, egy lengyel barátom elleni mérkőzésem volt.
A tenisz jó esetben arról szól, hogy ki tudja beütni a pontokat a másik ellen. Nála az ellenkezője volt a cél, hogy minden labdát visszaüssön az ellenfél térfelére, addig, míg az el nem rontotta a saját ütését. De ez nem is volt ennyire egyszerű. Védekező játékosok léteznek. Ő azonban a visszaütésnek egy különleges technikáját választotta. Majd minden labdát a magasba felemelve, "visszadobálta" az ellenfele ütéseit. És ezek az emelései, szinte kivétel nélkül, az alapvonal közelében pattantak le. Onnan még jó messze és magasan szálltak tovább, hogy minél nehezebben lehessen azokat eredményesen támadni. Ezt a technikát olyan mesteri fokra emelte, hogy a város legjobb amatőr teniszezőit is sorra legyőzte. Persze olykor-olykor meg is verték, hisz egy jó szervával ki lehet mindenkit szerválni vagy le lehetett őt röptézni, esetleg felgyorsítva a játékot - droppból ütve - ki lehetett őt is mozgatni. A legtöbb játékos nem is a tudás hiánya miatt, inkább a türelmetlenség miatt veszített ellene.
Egy alkalommal megfogadtam, hogy megpróbálom megverni a saját fegyverével. Hisz én is vissza tudok adni százezerből százezer labdát hibátlanul, ha csak az a feladat. Csak hát ez hülyeség...
- Na de legyünk már egyszer hülyék! - gondoltam.
Két nyert szettre menő mérkőzésen 2:0-ra vertem a lengyel bajnokot. A mérkőzés reggel nyolckor kezdődött és ebéd után fejeződött be. A tűző napon 4 óra 10 perces "csata" végén roskadtunk le a salakra.
Felakasztottam a hóhért...
Győztem.
Talán minden leírt sportteljesítményem egy különös élmény volt. De itt be is bizonyítottam magamnak valamit.
Amit el akarunk érni, azt kellő kitartással el is tudjuk érni.
És az élet engem igazolt...
Apától... Orsi szülinapjára!

A cikket írta: Pinokkió

3 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: