Újra készen

Látogatók száma: 48

„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy” (Zsoltárok 23, 4)

Néhány hónapja azt mondta, soha többet nem teszi be a lábát Isten házába.
Most mégis itt van újra. Hihetetlen ez az egész, nincs rá kézzelfogható magyarázat. Egyszerűen csak jönnie kell, mert hívja, várja a kereszt a falon, megbűvöli a Tabernákulum előtt az örökmécses, újra szeretné énekelni a Hozsannát, érezni a szenteltvíz érintését a homlokán. De a küszöbön mégsem tud átlépni.
Akkor, amikor az ura meghalt, ő éppen a misét hallgatta a templomban. Mintha sejtette volna, hogy így lesz. Érezte, hogy mire hazaér, egyedül marad. Mégis elment, mert ezt kellett tennie. Ki kellett mozdulnia, csak egy félórára, mert a kereszt a vállán már elviselhetetlenül nehéz volt. Valami belső parancsnak engedelmeskedett akkor, utána meg haragudott a Jóistenre, hogy nem lehetett ott az ura mellett, amikor az nekiindult a nagy útnak. Nem volt ideje elbúcsúzni, fogni a kezét, lezárni a szemét, vagy csak ülni mellette, mint ahogy azt hónapokig tette előtte. Isten megfosztotta ettől.
A gyerekek persze azt mondták, hogy jobb ez így, nyugodjon bele, Isten csak szívességet tett, nagyon is jól tudta az, hogy mit cselekszik. Talán igazuk van, talán ők tudják jól, mégis az apró tüske benne maradt és napról napra jobban fájt.
Hónapokig nem is beszélt Istennel, pedig azelőtt gyakori vendég volt az aprócska lakásban. Amikor leült esténként a fotelba, néhány oldalt elolvasott a Bibliából, meghívta és szóval tartotta egy kis időre az Urat, hogy adjon, vagy kérjen valami jót, valami melegséget, valami apróságot, ami kell, hogy a dolgok értelmet nyerjenek. Jóban voltak ők ketten.
Még akkor is így volt, amikor a férje megbetegedett. Rák, mondták az orvosok, gyors lefolyású, fel kell készülni mindenre. Könnyű azt mondani. A legrosszabbra képtelenség felkészülni. Sok más dolog van, ami elveszi az időt. Ápolni kell, gondozni, kórházba járni látogatóba. Mosolyogni még akkor is, amikor a legszívesebben üvöltene az ember fájdalmában, erőt adni, hogy a lélek ott maradjon a másikban. Aztán belekapaszkodni, húzni egyre csak vissza, nem engedi akkor sem, amikor az már menne.
Megszállottként kereste a megoldást. Újabb és újabb gyógymódok után kutakodott, fejébe vette, hogy győzni fog, nyerni a halál ellen.
Nincs idő felkészülni. Meg aztán, lehet-e?
Esténként Isten azt mondta lehet. A szenvedés is azt mondta, hogy lehet, hogy kell, mert jobb az úgy, de aztán megint dolga akadt, megint csak elmaradt a búcsúzás. Hol egy pohár víz, egy félrecsúszott takaró, hol a kábultság, a reményvesztettség, a fájdalom miatt.
Azon a napon hívta a harangszó. Hívta Isten a házába, és ő ment. Ott hagyott haldoklót, ott hagyott búcsúzást, fájdalmat, kétségbeesést, betegséget, és ment, ment Istenhez.
Mire hazaért, már késő volt. Késő mindenhez, ami fontos.
Azután napokig nem ült a fotelbe, hetekig elő sem vette a Könyvet. Haragudott Istenre, a magyarázat nem érdekelte. Vigasztalhatatlan volt, becsapottnak érezte magát. Kicsit talán dühös is, hiszen sérelem érte, és nehezen tudott megbocsájtani.
Először csak a beszélgetések hiányoztak, a napi lecke a Bibliából, aztán meghallotta a harangszót. A nagyharang kezdte mélyen, fémesen, aztán felet rá magas hangján a kicsi. Bimm - bamm. Bimm – bamm. Nem a misére hívta a muzsika, talán csak temetés volt és a lélekharang kongott, de nem volt maradása, öltöznie kellett. Valami ott belül mozgatta, irányította végig az úton. Akaratlanul vitte a lába a templom bejáratához, de belépni még nem tudott. Egy darabig hallgatta az orgona hangját, a hívek énekét; talán épp a Hozsannát, majd lassan hazament. Otthon aztán magán hagyta az ünneplő ruháját, főzött egy illatos teát, két csészét készített a kisasztalra, kezébe vette a Bibliát, aztán beült a fotelba és várt, várt türelemmel.
Készen állt a találkozóra. Újra készen.

A cikket írta: Nurse

támogatóink