Van valami bennünk
Látogatók száma: 52
Nem olyan rég, de ahogy ezt leírom kiderül bizony már 6 éve történtek meg a dolgok. Amik valahol a mai napig bennem forognak és megfogalmazhatatlannak érzem Őket, és sokat gondolkodom rajtuk. Tudom már régen túl kellene lépni, de valami mindig eszembe jut
Egy decemberi napon eljött az öcsém nem éppen kedvelt élettársa hozzánk. Közölte, hogy az öcsémet kórházba szállították. Azon vagy inkább az azt megelőző hét vége felé volt fent nálunk az öcsém, és kérte fiamat segítsen neki munkahelyet váltani. Fiam mondta szól és pár napon belül mehet oda, ahol Ő dolgozik. Az öcsém örült neki. Panaszkodott rossz viszonyukról, hogy a barátnője nem főz rendesen. Édesanyánk akkor még bírt valamelyest és öcsém kérte menjen el vele, segítsen neki kimosni és pár ételt megfőzni, hogy legyen mit enni, s azután majd pár nap múlva hazakíséri. Édesanyánk elment vele és segített.
Én a barátnőjére nagyon dühös voltam ,mert az Ő cirkuszai és veszekedései végett kellett eladnunk a szeretett szülői házat, ami nagyon jó volt és lehetett volna bővíteni és kényelmesen elfértünk volna, de neki nem tetszett, Ő mindenáron külön akart élni, de nem óhajtott albérletben lakni, csak saját házban. Nem volt pénzem és nem tudtam az öcsémet kifizetni a házból, így elkényszerültünk adni. Tudtam, sokat veszekszenek sok mindenen. Az meglepett, hogy eljött szólni a kórházról. Bár tudta van ott ismerős, aki esetleg értesít minket. Így másnap párom hazajött a munkából és bementünk az öcsémhez látogatóba. Ahogy megláttam nagyon meglepődtem. Olyan érdekes márványos színű volt az arca és olyan, mintha kitelítődött volna. Furcsállottam a látványt. Beszélgettünk és öcsém mondta miért ijedtünk meg, nincs nagy gond, kivizsgálják és mehet haza. Mondom nem tetszett valamiért rossz érzés lett rajtam úrrá, amikor ránéztem. Elmondta eddig egy tükrözést akarnak rajta elvégezni és annak az eredménye lesz biztosan a mérvadó. Elköszöntünk megpusziltuk és hazamentünk. Távozóban még orvostól is érdeklődtünk mi a helyzet. Megerősítette okosabbak csak a tükrözés után lesznek, addig kis türelem. Otthon épp ott volt a lányom látogatóban. Neki az öcsém a keresztapja. Szóltam Neki, ha teheti látogassa meg, mert nekem valami rossz érzésem van és jó lenne, ha bemenne Ő is megnézni. Mondta jó, másnap szabadnapos, bemegy. Rosszul aludtam éjszaka sokat forgolódtam és reggel fáradt és meggyötört voltam okát, pedig nem tudtam a dolognak.
Másnap lányom bement a keresztapjához, és hazafelé beugrott hozzánk is.
Elmesélte, hogy sikerült a vizsgálat, az eredményét még nem mondták meg, de várja az öcsém, és épp megborotválkozott és üzente, nyugodjunk meg édesanyát puszilja a hétvégén már hazamegy.
A lányom maradt még kicsit beszélgettünk, aztán elköszönt és hazament. Párommal leültünk tv-t nézni.
A lányom még haza sem ért, mikor csengettek. Az ajtóban ott állt az ismerős nővér és nagyon szomorúan nézett rám.
Nem tudom mit csináltam és hogyan, de előttem elhomályosodott minden.
A párom mesélte, hogy behúztam a nővért és elkezdtem verni a vállait, hogy ugye nem azt jött mondani, ugye nem, ugye nem és neeeeeem!!!!!!!!!
A nővér némán bólogatott és megpróbált átölelni, de nem tudott. A párom hátulról lefogott és akkor elmondta, mi történt. A párom elment a nővérrel a testvérem barátnőjéhez, hogy értesítsék, mi a helyzet.
Mikor a párom hazaért Én még mindig zokogtam. Gyerekként olyan testvérek voltunk, mint bárki más veszekedtünk, verekedtünk, de szerettük egymást nagyon.
Édesanyám megtörten, némán sírt és ezt látni is szörnyű volt számomra. Telefonáltam a lányomnak azt hitte megőrültem. Visszajött, mert nem hitte el, amit mondtam.
Másnap reggel bementünk a kórházba. A barátnő és annak fia hamarabb odaértek és már kiürítették az öcsém asztalát és összeszedték a holmiját. A proszektúrán közölték nem adják ki a testet, mert a boncolás nem egyértelmű halálokot mutatott ki.
A nyelőcsőben lefelé mutató felmaródás nyomok voltak láthatóak. A halál okot befolyásolhatta. A feltételezhető ok belső gyomorfekély, ami kivérzett.
Aztán beidéztek a rendőrségre kihallgatásra. Amit tudtam, elmondtam. Közben a barátnő az ismerős nővért bejelentette a kórháznak, hogy nem megfelelő tájékoztatást adott Neki. A párom ezt megcáfolta és a szembesítésen kiderült, ez csak hazugság, bosszút akart állni a nővéren, amiért először minket értesített.
Aztán volt herce - hurca a temetkezés intézése alatt is. Azt akarta, hogy a helyet, ahol az édesapánk fekszik Ő hosszabbítsa meg, ezzel átvéve a temetkezés jogát tőlem. Nem egyeztem bele, azt Én fizettem és a papi ceremóniát is. A temetkezési hely az a családnak lett megváltva. Nem óhajtottam kiadni a kezemből ezt. A testvéremnek első házasságából született egy fiú gyermek, azt is értesítettem, de szegénykémnek pont akkor volt a szalagavatója és arra készült. A rokonságunk ott volt és mindenki megbotránkozott a dolgon. A munkahelyeinkről is sokan és a régi lakóhelyünkről is sokan eljöttek kegyeletüket leróni. Édesanyám a fiamba kapaszkodott és mai napig hiszem, hogy az Ő jelenléte adott neki ahhoz erőt, hogy életben maradjon ezután a tragédia után.
Szegény testvérem a hétvégére valóban hazament mennyei atyjához.
Én sokat tűnődöm azon, hogy ha előtte azt az érzést éreztem és szóltam a lányomnak is, akkor miért nem tudtam feldolgozni,vagy talán az agyam tiltakozott ellene? Nem értem ma sem, pedig eltelt már pár év.
Egyszer álmodtam vele. Mentünk a templom felé és Ő átölelve a vállamat csak annyit mondott:
-Évim, nyugodj meg jó helyen vagyok és jól vagyok, vigyázz édesanyára és magadra, magatokra légy jó!
Megpuszilt és Én felébredtem.
Ő hívott így mindig Évim. Azóta sem álmodtam semmit felőle sem.
Maga a dolog nagyon zavar, de nem tudom bizonyítani, hogy esetleg valaki bánthatta. Az egyik beteg azt mondta előző nap a lányom után még bement egy pillanatra a barátnője és vitt egy üveg körte befőttet, abból evett a levéből ivott, és nemsokkal utána lett rosszul és meghalt.
A cuccait kiadták annak, akit esetleg ha lenne tény megvádolhatnám, de hiába. Utólag amúgy sem tehetek semmit.
Csak sajnálom az öcsémet, aki 42 évesen elhagyta a sorainkat.
Bennem a mai napig dolgozik ez a bánat.
Azóta párom hozzátartozóit is eltemettük, és sajnos ma már eljutottam oda, hogy nem tudok temetésre elmenni senkiére, bármennyire tisztelem vagy szeretem is az illetőt, mert egész egyszerűen olyan félelem fog el, hogy rám jön a hasmenés és a kis helyiséget alig tudom elhagyni pillanatokra.
Bánt a dolog, de nem tudom mit tehetnék ellene. A sírokat elmegyünk látogatjuk és gondozzuk, de valahogyan bennem a rossz érzés megmaradt.
A barátnőm szerint magamat sajnálom, hogy egyedül maradtam édesanyámmal. Nem, nem sajnálom, hanem örülök Neki, hogy velem van és abban bízom sokáig nagyon sokáig mondhatom még : -Édesanyám.
Inkább azt hiszem azt sajnálom, hogy a testvérem ezt már nem látja, vagy nem mondhatja.
Bízom benne, hogy amit álmomban láttam való, hogy jól van. Valahol szeretném is tudni mi van vele, de még maradni is szeretnék, hogy itt minden rendben legyen.
Megígértem Neki vigyázok édesanyánkra, hát feladatom van, az ígéretemet meg kell tartanom!!!
Én pedig szavatartó ember vagyok. Nem vagyok vakhitű, de imádkozom a szeretteimért, élőkért és holtakért egyaránt.
Hiszem, hogy ha szívünk megnyitjuk és lelkünk kitárjuk, akkor nem történhet rossz velünk.
A cikket írta: Divi Éva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
hidd el, hogy jól van! ezzel az álmoddal engedted el végleg a végtelen útra az öcsédet.
:)
erős vagy, tudom!
Bennem is motoszkálna, hogy talán a "barátnő" eltette láb alól???
Nem írtad meg mi volt a boncolás eredménye?
Puszillak! Lyza
Elszomorító történet!
Bennem is motoszkálna, hogy talán a "barátnő" eltette láb alól???
Nem írtad meg mi volt a boncolás eredménye?
Puszillak! Lyza
De azért köszönjünk hogy megosztottad velünk.
Biztos neked sem volt könnyű leírni ,tudom én is milyen valakit elveszteni .
Sajnos :(