Pokoli hőség!

Látogatók száma: 52

Ma ismét nagyon meleg lesz lányom, de az sem érdekel... Nem várhatok tovább, muszáj levágnom a füvet!

- Levágnunk!... javít ki, mint mindig, ha egyes szám első személyben említem a kimenetelt... - Én is jövök! - teszi hozzá nem túl nagy lelkesedéssel, inkább megszokásból...

- Lányom! Jobb lenne, ha maradnál! - próbálkozom,... tudod milyen hosszú az az út?... és nem akarok én se mást, egyebet kint, mint lesarlózni a nagy füvet, ahhoz pedig nem kell társaság... különben is a legnagyobb melegben indulok úgyis haza, amit te sem bírnál... nekem is megpróbáltatás ebben a forróságban... sehol egy árnyék, a tűző napon végig gyalogolni nem egy leányálom... - győzködtem.

Megértette vagy sem, magamban már eldöntöttem, hogy egyedül megyek, kísérő nélkül... még egy ideig játszotta ugyan a dulifulit, de aztán aránylag könnyedén vette tudomásul, hogy ma otthon marad, mégiscsak jobb a hűs lakásban...

Nem mondtam valótlant... amikor szembesültem, hogy már kilenc óra magasságában is milyen forrón tűz a nap... már az is embert próbáló volt, de szedtem a lábaim, mert várt a munka. Ahogy kiértem, hát nem ért fülig a szám a nagyra nőtt fű láttán, de nekivetkőztem, mint általában lenni szokott és ha már nyitva van az aranykapu, a pulóver ujját sem kell már felgyűrnöm, rákészültem a megpróbáltatásokra, amúgy lazán...

A három csapás törvénye nálam érvényesült, mert úgy dőltek el sorra a gazok, hogy számukra ez volt a vég! Aztán háromszori nekifutással, csak a feléig jutottam és én is eldőltem, mint a zsák...
Na ebből mára elég volt! - határoztam el - miután már harmadszorra frissítettem fel magam, mindhiába... A nyakamra csöpögött a hajamból a hideg veríték...
Szedelőzködtem, mert láttam, hogy kint van a szomszédom és milyen jó, hogy nem kell hazafelé gyalogolni ebben a kánikulában,... ilyentájt szokott haza indulni... Még egy kis igazítás a frissen "elázott" frizurámon... csak akkor szembesültem vele, amikor közölte, legnagyobb sajnálatára, kivételes teendői továbbmaradásra késztetik...

Nem volt mit tenni, mint elindulni és végig izzadni, pici árnyékot keresve, alatta meg-megpihenni a hosszú úton... de mint minden út, ez is véget ért egyszer...

Alig értem azonban haza, akkor még nem sejtettem, hogy ezt az utat aznap még egyszer meg fogom tenni... Ha a kertről van szó, akkor előttem nem lehet semmiféle akadály, főleg, ha nem gyalog kell megtennem oda- és vissza ismételten az utat, és a segítőm hozza a fűkaszáját... - ígérete szerint legalábbis - ami se perc alatt megszabadít az összes további gondomtól...

Hát ez az! Ember tervez... ő meg elővette helyette a sehogy sem akar beindulni, az enyémnél egy fokkal rosszabb kinézetű közönséges fűnyíróját... Ezt látva csak reménykedni tudtam, miután többször is nekiállt bütykölni, hogy egyszer azért talán be fog indulni... Hiú ábránd volt csupán, így jobbnak láttam ismét elővenni a sarlómat és nekiállni a még visszalévő gaznak... számára meg nem maradt más, mint a fűnyírómmal nekiállni a már megtisztított területnek. Kudarcot vallott és én szinte már sajnáltam, mert a szándékot kell értékelni, nem a végeredményt... Elvégre a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve! Bár még most sem értem, miért nem a fűkaszáját hozta?!