Piacolás, avagy kiugrik a nyúl a bokorból...
Látogatók száma: 75
Kedves Tyson! Vasárnap délelőttönként ugye nem kocsmába jár az ember, hanem templomba. Persze van kivétel... például Ön. Ezen a szép őszi hétvégén azonban kivételesen én is mindkettőt elkerültem...
Kipakoltam a konyhaasztalra néhány rongyosra olvasott kedvencemet. Egyesével a kezembe fogtam a könyveket, mindegyiket külön-külön megnéztem. Szerb Antal, Fábri Anna, Rónaszegi... és Hemingway három kötete, amit annyiszor és annyiszor elolvastam. Búcsút vettem tőlük. - Másnak nagyobb szüksége van ezekre, mint Nékem - gondoltam. Amikor mindegyikőjüktől egyesével elköszöntem, fogtam magam, és két nagy szatyorba rakva őket, kivittem a könyveimet a kocsihoz. - Na ezzel is megvolnék - szusszantam egy nagyot, miután beemeltem a csomagtartóba a rakományt. Akkor indulás!
A város központjában, a tűzoltóság mögött, egy kis félreeső utcában van a mi kis piacunk. Kőlábakon kőlapok. Aki akar, itt adhat, vehet. Bátran. Hozzánk még nem jutottak el az adóhivatal ellenőrei, hogy zaklassák a piacolókat. Pici a mi városkánk, nem éri meg Nékik a hétvégi razziázás. Itt félelem nélkül árulhat az ember.
Az autóval könnyen le tudtam parkolni a szomszédos utcában, így a nehéz olvasmányokat, nem kellett túl távolról cipelnem.
Az egyik asztalnál két kofa között, találtam magamnak egy négyzetméternyi helyet.
- Letelepedhetek itt kedveseim? - kérdeztem, egyszerre két irányba fordulva. Könyveket árulnék, ha szabad!
- Nékem aztán oly' mindégy - mondta a jobbra eső asszonyság -, csak vígyék is azokat a betűket, né csak a port fogja itt mellittünk!
A másik asszony csak mosolygott erre a mondókára, aztán maga is megszólalt.
- Pakolja lé aztat a sok írást, majd ha nem kél, akkor adok érte cseribe egy kis ákácmézet. Jó lesz a' az unokáknak otthonra.
Kirakodtam a portékámat. Jobbról a paprikák, balról a mézes csuprok vették közre a könyveimet. Hihetné az ember, hogy ez egy rossz társaság egy Hemingway-nek. De akik vettek a mellettem lévő kofáktól ezt vagy azt - kulturált városi emberek módjára -, az irodalomra is fordítottak némi figyelmet. Az én könyveim előtt is időztek egy kevéskét. Így aztán, majd' mind el is kelt belőlük. Nem egy nagy vagyont kerestem velük. Pár száz forintért vitték el legtöbbjüket. Volt aki szégyenkezve mondta ki az árat. Más a kezébe emelve a kincseimet, csak ennyit kérdezett.
- Egy ezresért adja az úr?
Én meg örömmel bólintottam...
Egyik könyvnek se volt ára. Soha nem alkudoztam. Mindenkinek odaadtam, amennyiért szerette volna. Mondták is a szomszédaim.
- Nem jól csinálja ezt fiatalember - és mosolyogtak az elcsalt hatvan évemhez. Írja rá az árukat, abból majd lehet engedni, ha nagyon muszáj!
Én erre csak ennyit válaszoltam.
- Nékem ezek a könyvek nem pénzt érnek. Ezek a szívemhez nőttek. Olyannak adom, akin látom, hogy értékeli.
- Mennyibe kerül ez a könyv? - kérdezte egy barna bőrű cigánygyerek, az utolsó könyvemre mutatva.
- Neked ingyér adom - válaszoltam.
- Nem úgy van az. A jó könyv drága. Tessék már nekem mondani egy árat! - szólított fel a kis purdé.
- Mondom, hogy nem kérek érte semmit. Vidd el! - nyújtottam felé a könyvet.
- Ingyen nem kell! - lépett hátrébb a gyerek.
- Na jó, legyen háromszáz forint - nyújtottam felé még egyszer az utolsó árumat.
- Nincs annyim... - sütötte le a szemét a fiatal vásárlóm.
- Akkor meg vidd már! Tiéd! - szóltam rá határozottan.
- Várjon! Hazaszaladok, hozok pénzt! Tíz perc... De el ne aggya! Ahogy kimondta, már sarkon is fordult, és elszaladt.
- Akkor mára be is fejeztem - gondoltam, és elkezdtem számolni a bevételemet. Ahogy számolgattam, hirtelen valaki a vállamra tette a kezét. Felnéztem. A fiam állt velem szemben. Egy kicsit közelebb lépett és hozzám hajolt, mint aki egy üdvözlő öleléssel akar köszönteni. De ahogy az arcunk összeért, súgva kérdezte.
- Apa, te mit csinálsz itt? Pakoljunk össze gyorsan, nehogy meglásson valaki ismerős. Nem vagy te erre rászorulva.
Meglepődtem.
- Miért ne árulhatnék? Nem szégyen a munka fiam. Ez meg itt az - mutattam körbe a körülöttem lévő árusokra.
- De apa! Itt dolgozom egy percre. A kollégáim mit gondolnak majd rólam, ha meglátják, hogy az apám idáig süllyedt?
- Vasárnap van, nem dolgozik egyikőjük sem - kötözködtem.
- De apa! - emelte fel a hangját István. Menjünk! Már úgysincs csak ez az egy, amit úgyse tudsz eladni.
- Fiam, ezért még jönnek, el van adva - mutattam rá Sarah McWalley, A szív törvényei című könyvére.
- Apa! Kérlek!
A beszélgetést a mellettünk lévők is hallották. Az egyik asszony szánakozva nézett rám, míg a másik csak ennyit mondott.
- Fiatalember! Haggya itt azt a könyvet, majd odaadom én a gyereknek. Maga úgysé kérne érte égy kanyi vasat sé.
- Hol a tata? - kérdezte a kis purdé a mézesasszonyt.
- Hol lenne, elvitte az ördög. De neked itt hagyta a könyvedet.
- Itt a háromszáz - nyújtotta a gyerek a három darab fém százast a kofa felé. Kérem a könyvet!
- Nesze, vidd! - mondta az asszony. Nem veszel mézet?
A pénz még pörgött a betonlapon, mikor a fiú már tovaszaladt a kinccsel, amire ma talált...
A cikket írta: bokorur
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Bokor Úr!
Nagyon-nagyon tetszett a z írása. A fiára célozva: tele vagyunk előítéletekkel..Én mindig könyvmániás voltam, gyerekkoromtól gyűjtögettem a könyveket és mostanában, mikor az elmúlás gondolata gyakran környékez, bevallom, semmi mást nem sajnálok úgy itthagyni, mint a könyveimet. A gyerekeknek- mint fiataloknak -olyan modern szekrénysoruk van, ahol a műszaki cikkek elférnek, de könyveknek nincs helye..Talán majd a könyvtárnak adományozom..
Ilona
Örülök a könyvszeretetének. Csak sajnos kevesen vagyunk, akik hasonlóan gondolkodunk... (A fiam se olyan rossz, mint itt leírtam, csak megleptem őt az akciómmal.)
Bokor
Kedves Bokorur!
Nos lehet hogy a végletekre helyeztem a hangsúlyt, de ahogy Évának is írt, az örök értékekről, valójában erre gondoltam: közéjük tartozik vajon a pozíció, a rang, az egó, a fizikai tárgyak birtoklása, vagy a megfelelési kényszer? Persze csak költői kérdések ezek.
Üdv:A
Az emberek általában a társadalmi elvárások szerint alakítják az értékrendjüket. Persze ettől vannak kisebb és nagyon eltérések. Ez mozgatja a világunkat. Az örök értékek viszont állandóak, csak ezeket nehéz megtalálni.
Bokor
Nagyon-nagyon tetszett a z írása. A fiára célozva: tele vagyunk előítéletekkel..Én mindig könyvmániás voltam, gyerekkoromtól gyűjtögettem a könyveket és mostanában, mikor az elmúlás gondolata gyakran környékez, bevallom, semmi mást nem sajnálok úgy itthagyni, mint a könyveimet. A gyerekeknek- mint fiataloknak -olyan modern szekrénysoruk van, ahol a műszaki cikkek elférnek, de könyveknek nincs helye..Talán majd a könyvtárnak adományozom..
Ilona
Tisztelt Ailet!
A világ nem csak fehér és fekete, így engedtem Istvánnak. Sajnos az ő pozíciójában, lehet tényleg nem ildomos, ha az apja szegénynek mutatja magát... Bár megjegyzem, nem értek ezzel egyet, de van amikor a saját egónk fölé kell kerekednünk.
Bokor
Nos lehet hogy a végletekre helyeztem a hangsúlyt, de ahogy Évának is írt, az örök értékekről, valójában erre gondoltam: közéjük tartozik vajon a pozíció, a rang, az egó, a fizikai tárgyak birtoklása, vagy a megfelelési kényszer? Persze csak költői kérdések ezek.
Üdv:A
Tisztelt Tanár Úr!
Remek írás, sok elbújtatott réteggel. Nekem az emberek viszonyát az értékekhez, az értékrendjüket mutatja meg az írása. Elgondolkodtató!
Üdvözlettel,
Pinokkió
Tudja... az értékek állandóak, az értékrendek változnak. A világ már csak ilyen, el kell fogadni. De Nékünk nem kell beleolvadni a nagy semmibe, küzdeni kell ellene.
Bokor
Remek írás, sok elbújtatott réteggel. Nekem az emberek viszonyát az értékekhez, az értékrendjüket mutatja meg az írása. Elgondolkodtató!
Üdvözlettel,
Pinokkió
Igazi emberi írás.
Jó ma ilyet olvasni,
Köszönöm.
K.
Csupán próbáltam az én valóságomat megírni.
Bokor
Tisztelt Bokor úr!
Tetszett az írása, amely plasztikus és megragadó.
A stílusa is nekem nagyon szívélyes.
Amikor adunk, nem nézzük, mennyi jön vissza belőle.
Pénzzel nem mérhető értéket adott.
"A jó könyv drága."-hm, ez is tetszett!
A fia még nem jött rá, hogy ha a külvilág és mások véleménye számunkra az elsődleges, azzal boldogtalanságot teremtünk magunknak.
Üdvözlettel:
P.
Az adás mindennel együtt jó, ha még meg is számolja az ember - jó kufár módjára - a nyereségét.
Az írásban az egyes emberek hozzáállását próbáltam szemléltetni a könyvhöz. Ha figyelmesen olvasott, akkor több értékrenddel is találkozhatott. Én ötöt számoltam...
Bokor
Ez igen tetszett!
Kellett hozzá nem kis lelkierő, hogy a féltve őrzött kincseitől megváljon a férfi. A muszáj nagy úr! Az a párbeszéd, amit a fiúval váltott is elismerésre méltó. Számomra az. Ami viszont a fia viselkedését illeti, az alatt a rövidke idő alatt, az nem őt helyezte előttem naggyá, ellenkezőleg. Az apa nőtt nagyot a szemembe.
Kevés ember vállalkozik erre, hogy eladja az értékeit az ismert okok miatt. :-)
Pussz,
Éva
...Hogy miért is válunk meg a kincseinktől? Ha az ember elér egy kort, akkor talán bölcsebbé válik, és rájön, hogy nem az az érték, amit felhalmozunk, hanem pontosan az, amit megosztunk embertársainkkal. Talán írni is ezért írunk...
Bokor
Csak megjegyzem...
Én is úgy jártam, mint Ön, a névtelen pontozók Istene engem is megtalált. Megtiszteltetés, ha az emberek véleményt formálnak egy írásomról. Köszönöm a kritikájukat, hozzászólásaikat, nem utolsó sorban pontjaikat :D
Nahát Kedves Bokorur!
Így adni szép és jó dolog.... de akkor is, ha a szeretett fia számára ez sértő, visszás és kellemetlen? A fia érzéseibe, félelmeibe beletaposni illik, vagy neki kéne elfogadnia a maga szempontjait? Hm... érdekes kérdéseket ébresztett bennem.
Üdv:A
A világ nem csak fehér és fekete, így engedtem Istvánnak. Sajnos az ő pozíciójában, lehet tényleg nem ildomos, ha az apja szegénynek mutatja magát... Bár megjegyzem, nem értek ezzel egyet, de van amikor a saját egónk fölé kell kerekednünk.
Bokor
Jó ma ilyet olvasni,
Köszönöm.
K.
Tetszett az írása, amely plasztikus és megragadó.
A stílusa is nekem nagyon szívélyes.
Amikor adunk, nem nézzük, mennyi jön vissza belőle.
Pénzzel nem mérhető értéket adott.
"A jó könyv drága."-hm, ez is tetszett!
A fia még nem jött rá, hogy ha a külvilág és mások véleménye számunkra az elsődleges, azzal boldogtalanságot teremtünk magunknak.
Üdvözlettel:
P.
Kellett hozzá nem kis lelkierő, hogy a féltve őrzött kincseitől megváljon a férfi. A muszáj nagy úr! Az a párbeszéd, amit a fiúval váltott is elismerésre méltó. Számomra az. Ami viszont a fia viselkedését illeti, az alatt a rövidke idő alatt, az nem őt helyezte előttem naggyá, ellenkezőleg. Az apa nőtt nagyot a szemembe.
Kevés ember vállalkozik erre, hogy eladja az értékeit az ismert okok miatt. :-)
Pussz,
Éva
Így adni szép és jó dolog.... de akkor is, ha a szeretett fia számára ez sértő, visszás és kellemetlen? A fia érzéseibe, félelmeibe beletaposni illik, vagy neki kéne elfogadnia a maga szempontjait? Hm... érdekes kérdéseket ébresztett bennem.
Üdv:A