újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

A bolond kobold lánya

Látogatók száma: 68

Mese tündérszép Violáról, és a hercegről.

A bolond kobold lányát Violának hívták. Egy erdő közepén élt, nem messze a forrástól, egy vén bükkfa mellett álló kunyhóban. A kunyhót még nagyszülei építették sok-sok évvel ezelőtt, és bizony rozoga volt már, sötét, viharos éjjeleken gyakran ébredtek arra a lakói, hogy beázik a tető, és a szénából vetett ágyuk is nedves az esővíztől. Viola tündérszép lány volt, így mondta neki mindig az édesanyja, amíg élt, de Viola nem tudta, hogy mit gondoljon erről, mert nem volt összehasonlítási alapja. A koboldok nemzetsége már rég elköltözött, elzavarták őket az emberek, akik úgy hitték, hogy a koboldok valami rejtelmes titkok őrzői és mesés, gazdag kincseket, rubint, gyémántot, aranyat rejtegetnek az erdő mélyén. Viola ezután sosem merészkedett az erdőn túlra, kerülte a falut és az embereket. Ruháját csalánból szőtte, harangvirággal díszítette, és mikor nevetett, mert társai, az erdei állatok gyakran megnevettették a lányt, csilingeltek a harangvirágok a ruhája szegélyén és aranyszikrák gyúltak fűzöld szemében. Reggelente agyagból készített korsójával elment a forráshoz és megmerítette a forrás hűs vízében. A csobogó patak lágy hangján meséket mondott neki a távoli tengerekről, ahol már fiai, a folyók jártak, a halak pedig önként áldozták életüket azért, hogy az apjának levest főzzön belőlük. Mikor hazatért, megfésülte az öreg kobold összegubancolódott, hosszú, vörös szakállát és elmesélte neki, amit a pataktól hallott.
A patak mindig büszke volt fiaira, az erős, hatalmas folyókra és az öreg kobold is büszke volt lányára, Violára, aki anyja szépségét és jóságát örökölte. Viola erős volt, öntudatos, büszke a népére, és akkor sem félt, mikor az emberek megzargatták az erdő nyugalmát. Ilyenkor az erdő vadjait hívta segítségül, vaddisznókat, szarvasokat toborzott, akik elzavarták a betolakodókat.

Történt egy nap, hogy egy ifjú herceg tévedt az erdőbe vadászat közben. Népes táborát elhagyva csatangolt a tisztáson, mikor megpillantotta az öreg koboldot. Az öreg kobold nemcsak vén volt, de az esze sem volt már a helyén, és épp meztelenül értekezett egy sündisznóval, ám a sündisznó sehogy sem akart neki felelni, ezért az öreg kobold szakállát tépte és átkozódott mérgében. Az ifjú herceg megszólította a koboldot, de az nem válaszolt, hanem egyre hangosabban kiabált és egyik lábáról a másikra ugrott izgalmában. A herceg akkor elővette fűzfa sípját és altató, könnyű nótát kezdett el játszani rajta. A vén koboldot elálmosította a muzsika, pillái megrebbentek, majd egy kivágott rönkre omolva elaludt. Viola akkor talált rájuk. Az embert látva először megijedt, majd elszégyellte magát az apja meztelensége miatt, és elbújt egy fa mögé. A herceg, miután elaludt a kobold, közelebb merészkedett hozzá, majd levette magáról vörös, bársonyból varrt palástját és a koboldra terítette. Viola még sosem találkozott az emberek jóságával. Óvatosan előbújt a fa mögül, megmutatva magát, és a herceg mellé lépett.
- Köszönöm, hogy nem bántottad – mondta kedves, csilingelő hangján és a herceg úgy érezte ezer harangvirág zúgását hallja a hang hallatán. A lány szemébe nézett, amiben arany tüzek szikráztak és szíve örökké elveszett. Kezét nyújtotta felé, de a lány rémülten hátrált, emlékezetében még élénken éltek azok történetei, amiket apja mesélt neki gyermekkorában: az emberek ki akarták tépni a koboldok szívét, mert úgy tartották, a még dobogó, érző szív elvezeti őket a kincs nyomára.
- Ne félj tőlem – mondta a herceg, de a lány két ujját szájába téve éleset füttyentett. Hangjára megnyíltak a tisztás szélén húzódó bokrok és száznál is több szarvasagancs meredt fenyegetőn a hercegre.
A herceg a harmatos fűre ejtette kezéből a sípot és a hátán lógó tegezből egy nyílvesszőt illesztett íjába.
- Úgy, hát te sem vagy különb a többinél – dobbantott mérgében a lány és a szarvasok sűrű erdejének védelmén keresztül elvezette apját a tisztásról.
A herceg visszatért a palotájába, de nem tudta fejéből kiverni az erdőben látott lányt. Búskomor lett, már nem érdekelték a csillogóbbnál csillogóbb ruhák, a fényes palástok, amiket a legkitűnőbb takácsok által szőtt anyagból varrtak az udvari szabók. Nem érdekelték a pompás lakomák sem, ha ránézett a galuskával tálalt őzgerincpörköltre, vagy a fajdkakas levesre, újra az erdei kalandja jutott az eszébe és a lány csilingelő hangját hallotta fülében. Lábai újra és újra az erdei tisztásra vitték, mégsem látta soha többet sem a bolond koboldot, sem a lányát.
Az apja, miután tanácskozott az ország legokosabb kancellárjaival és az udvar elsőrangú nemesembereivel, messzi földre küldte, úgy gondolta a távoli tájak talán kigyógyítják fiát a betegségből, mit az erdőben szerzett. Így a herceg hajóra szállt és távoli országokba utazott, távoli szigeteket fedezett fel, hol a lányok kacérak és egy fűszoknyán kívül mást, nem is viselnek.
Viola pedig hazavitte a fűzfa sípot, és mikor erőt vett rajta a szomorúság, vagy az apjából előtört vad és bolond szenvedélye, a fűzfa síp dallamával csillapította azokat.
Mikor belefújt a sípba, távoli tájak jelentek meg a szemei előtt. Látta a herceget a vad óceán habjain imbolygó hajón, látta a fűszoknyás lányok gyűrűjében és egyre szomorúbb lett.
Féltette és óvta volna, és maga sem értette miért, de féltékenységet érzett szívében, mikor a nyakukban hibiszkuszvirágból font koszorúkkal díszített lányok közt látta.
A herceg éveket volt távol. Megtanulta, hogyan tájékozódjon a csillagok útmutatásai szerint, megismerte a távol-kelet és India népeit. Találkozott a hosszú bajszos mandarinokkal, kik alázatos főhajtással köszöntik az embert, ült India porában, hol kézzel eszik az ételt és a tehenet, mint szent állatot tisztelik, és dohány helyett bételdiót rágnak, aminek vörös levét a földre köpik, kik ott élnek. És a hercegnek erről újra a lány jutott eszébe, kinek haja, mint az aranyló nap fonta körül arcát és ajka vörös volt, mint a bételdió leve, és úgy gondolta, édes, mint a méz. Mégis tovább hajózott a messzi Amerikába, ahol a vad tekintetű, vörös bőrű indiánok éltek. Az indiánok nem szerették azokat, kik a földjükre léptek, mégsem bántották a herceget, mert meglátták szemében a bátorság tüzét és szívében az alázatosság lángját. Maguk közé fogadták és hűvös alkonyokon a tábortűzhöz hívták, ahol együtt sütöttek olyan ételeket, melyeket a herceg azelőtt még sosem látott. Mikor pedig elbúcsúzott tőlük, a zsákját gazdagon megrakták olyan ételekkel, mit a herceg országában nem ismertek, burgonyával, kukoricával, és paradicsommal.
Viola ezalatt otthon ápolta beteg apját, ki nem is volt olyan beteg, mint inkább bolond. Holdtöltekor újra és újra kiszökött a házból, hogy meztelen kergetőzzön az éj vadjaival és rég elhunyt feleségét szólítgassa, immár hiába. Ilyenkor Viola kedvenc dalait játszotta neki a fűzfa sípon és ráterítette a herceg otthagyott vörös palástját, majd kicsit sírdogált és hazavezette az erdei kunyhóba. Különösen becses volt számára ez a vörös palást, nemcsak azért, mert a puha, meleg anyag mindig megnyugtatta a vén koboldot, hanem azért is, mert még mindig érezte rajta a herceg illatát. Esténként magára húzta, betakarózott vele puha szalmaágyán feküdve, és az ifjúról ábrándozott. A palást közepén pompás címerbe foglalt „B” betű volt hímezve aranyfonállal, és Viola mindig azon töprengett, vajon mit jelent ez a jel. A koboldok ábécéje különbözött az emberekétől, de a „B” betűt történetesen ugyanaz az ábra jelölte, így az öreg kobold azt mondta, a betű a herceg nevét jelöli, és szerinte az nem lehet más, minthogy „balfék”. Ezt gyakran elmondta a lányának és mindig jót nevetett saját tréfáján.
A herceg közben a távoli tengereken járva gondolt a lányra, és bár ő sem tudta a nevét, arcát és aranyszikráktól tüzelő zöld szemét nem tudta elfelejteni. Öt év telt el azóta, hogy hajóra szállt, és úgy gondolta, ideje visszatérni hazájába, Lengyelországba. A herceg a lengyel király egyetlen fia volt, a trón örököse, és Broneknek hívták, ezt jelentette a címerbe foglalt „B” betű a palástján. Hazafelé vette tehát az útját, és kiadta a matrózoknak parancsba, hogy a hajót most már fordítsák vissza és a Balti-tenger felé irányítsák az útjukat. A matrózok roppant csalódottak voltak a hír hallatán, mert bár már mindegyiknek ült egy-egy színes arapapagáj a vállán és mindegyik madár ki is tudta mondani a gazdája nevét, ők szerették volna, ha a hajót gazdagon megrakják afrikai férfiakkal, kik a szolgáik lennének és felsikálnák helyettük a hajópadlót. Aztán álmodoztak még arról is, hogy minden matróznak jutna egy-egy afrikai, étcsokoládé színű asszony is, de ezt már nem is részletezem, hogy miért. Így, miután az afrikai bennszülöttek megmenekültek mindezen megpróbáltatások alól, és vidáman integettek a távolodó hajó után, derék matrózaink halkan szentségeltek a pompásabbnál pompásabb, telt farú, csillogó bőrű asszonyok láttán. A herceg, hogy megvigasztalja az embereit, vett nekik egy-egy fényes, üveggyöngyből fűzött nyakéket szuvenírként, emlékeztetve őket arra, hogy sokukat asszonyaik és gyermekeik várják odahaza.
A matrózok összegyűjtötték a nyakékeket egy nagy zsákba, azután felbontottak egy hordó rumot és olyan csürdöngölőst jártak, hogy majd leszakadt a hajó tatja. Ezután, a feszültséget kitáncolva magukból, már békésen viselkedtek végig az úton, Bronek pedig kölcsönvette az egyik matróz papagáját, és miután részletesen elmagyarázta neki az utat a királyi palotáig, levelet küldött az apjának, amiben megírta, hogy pontosan mely nap és hány órakor érkezik meg a kikötőbe.
Hosszú hónapok teltek el addig, amíg megkerülte a herceg hajójával Európát, a király pedig arra használta fel ezt az időt, hogy feleséget keresett rég nem látott fiának. Sok hajadont megnézett, ellátogatott az összes közeli királyságba, és végigült mérhetetlen sok unalmas királyi bált és vendégfogadást. Nehezen tudott választani, mert minden fejedelem a maga lányát ajánlotta volna a lengyel király trónörökösének párjául, és a megtekintett lányok páratlanabbnál-páratlanabb képességekkel rendelkeztek. Egyik megszámlálhatatlan sok nyelven beszélt, bizony, még szuahéliül is tudott. Szegény király, ásítozott is folyamatosan, amíg a tudós hercegkisasszony bemutatta a tudományát, mert az apja ragaszkodott hozzá, hogy mind a hétszázhatvanhárom (ennyi nyelven beszélt ugyanis Amelíta hercegkisasszony) nyelven elmondja a királynak Lengyelország himnuszát. A királynak már fájt a dereka, mert az illem megkívánta, hogy országának himnuszát természetesen vigyáz állásban hallgassa végig, így egyik lábáról a másikra állt kínjában, míg végül úgy érezte, képtelen lenne ezt a nőszemélyt, aki ennyi gyötrelmet okozott neki, akárcsak vacsorára is meghívni a palotájába. Természetesen ezt nem mondta meg szíves vendéglátójának, mert jó király volt, aki ismerte az illem és az etikett minden rávonatkozó szabályát, ezért csak szerényen köhintett egyet és lábat váltott.
Ezután, a belga király hívta meg az udvarába, hogy megismertesse a lányával, aki szép volt és igen-igen előkelő, a lengyel király már úgy érezte talán túlságosan is az, amennyiben az előkelőség mértéket a másodpercenkénti szipogások számával mérik. Így rövid látogatás után valamilyen ürügyre hivatkozva hazatért.
Otthon már várta a spanyol király levele, melyben megírta, hogy feltétlenül látni szeretné a királyt, és ha éppen ráér, ugorjon át hozzá valamelyik nap villásreggelire. Mivel a király ráért, és még mindig nem találta meg a fiához illő hercegkisasszonyt, befogatott a hintajába, és átugrott Spanyolországba már másnap délben. A spanyol király már várta, és a lánya is, aki finomabbnál finomabb fogásokat szolgált fel neki. A király már rég degeszre ette magát, mikor a hercegkisasszony továbbra is egyik tortát a másik után hozta ki a konyhából és a királynak mindet meg kellett kóstolni, a puncsosat, a csokisat, a gyümölcsöset és az oroszkrém tortát is. Szegény feje már azt sem tudta hogyan és hová meneküljön el, mert a torták után a különleges parfék, sütemények, fagylaltok és habcsókok sora következett. Végül úgy határozott, hogy az első adandó alkalommal hadat indít Spanyolország ellen, majd, miután józan fejjel átgondolta az ügyet, sajnálkozott ugyan egy keveset, de lemondott róla. Ezután elképzelte, hogy az összes tortát, parfét és süteményt a királyi család arcába vágja és ettől olyan jókedve lett, hogy rátört a szakadatlan nevetés, ahogy elképzelte a bájos hercegkisasszony karamellszínű arcán és csigákba rendezett sötét haján az eperkrémet. Annyira nevetett, hogy a végén már a csuklás is rátört, és így menekült meg, mivel a spanyol király nem tartott otthon semmilyen csuklás elleni szert, hátba ütögetni pedig mégsem illik egy királyt. Még egyik királynak a másikat sem.
Úgy érezte, már soha nem találja meg a megfelelő menyasszonyt, azt, aki szép is, szelíd is, és mégsem olyan elviselhetetlen, mint az eddig látott a lányok. A király, bár régimódi ember volt, mégis úgy érezte egy asszonynak nem feltétlenül szükséges ennyire pazarul és ennyit főznie, főleg azért, mert a kövér férfik már kimentek a divatból a század elején. Annyira okosnak sem kell lennie, filozofált tovább, hiszen, mit ér az a sok okosság, ha nincs, aki ezt kellőképpen értékelni tudja. És annyira előkelő se legyen, gondolta, hiszen azt a rengeteg szipogást és sóhajtozást igazán kimerítő hallgatni egész nap. Ekkor jutott eszébe, hogy az lesz legegyszerűbb és legjobb megoldás, ha a szomszédos ország császárának lányával házasítja meg a fiát, mert így a két ország egyesíteni tudja az erejét, és ez különösen jól jön akkor, ha mégis úgy határoz, hogy háborút indít Spanyolország ellen. Ezért írt gyorsan egy levelet, hogy mindent pontosan megbeszéljen az osztrák császárral. Az osztrák hercegkisasszonyról érkezett is a király udvarába rengeteg fénykép, és a király láthatta, hogy valóban előkekő hercegkisasszonyról van szó, aki kellőképpen sápadt és karcsú ahhoz, hogy megfelelő legyen. Apja leveleiből pedig kiderült, hogy a lánya tud a legszebben pukedlizni az udvarban, de, kockáztatta meg a király, talán az egész országban is. Ezen felismeréstől felbuzdulva, egyúttal meg is hívta a lengyel királyt az udvarába, hogy legyen azon döntőbíróság tagja, kik az első hivatalos osztrák pukedli verseny nyertesét elbírálják. A király, fia utólagos beleegyezésében bízva, a herceggel együtt el is vállalta a feladatot.
Közeledett az idő, mikor Bronek herceg végleg visszatér rég elhagyott és szeretett országába. A király hatalmas fogadást rendezett neki, és minden előkelő és a kevésbé előkelő néppel együtt kivonult a kikötőbe.
A hajón a matrózok látva a tömeget vadabbnál vadabb történeteket találtak ki, képzeletben félelmetes tengeri szörnyekkel csatáztak, és elrabolt asszonyokat mentettek meg a kalózok vad hordáitól a hosszú hajóút alatt. Már ott tartottak, hogy kisebb sérüléseket, csonkításokat akartak végrehajtani egymáson a történetek szavahihetősége végett, de a herceg szerencsére időben közbelépett, és elmondta, hogy ő, személy szerint nagyon büszke arra, hogy csupa páros végtaggal rendelkező, kétfülű, kétszemű matrózzal tér haza. Így a legénység újra a padlómosásra koncentrált, mert úgy érezték, illik szép tiszta hajóval lehorgonyozni a kikötőbe.
A király nagyon örült, hogy a fiát épségben látja viszont, és rögtön el is újságolta neki, hogy mi minden történt az országban, amíg ő távol volt. Cserébe, a herceg is elmesélte, mennyi mindent látott, távol a nagyvilágban. Utána felpattant egy elefánt hátára, és paradicsomot dobált a nép közé megbecsülése és szimpátiája jeléül. A király nagyon büszke volt rá, főleg, mikor a herceg maga mellé ültette, az elefánt hátán lévő drágakövekkel díszített arany trónusba.
Három napon és három éjen át tartott a mulatság, és csak azért hagyták abba, mert közeledett az osztrák pukedli verseny ideje. A herceg, mikor meghallotta, hogy apjával együtt milyen díszes ceremónián kell részt venniük, igen elkeseredett. Az elmúlt évek alatt elhagyta azokat a szokásokat, mit a rangja megkövetelt tőle, és sokkal jobban érezte már magát a szabad ég alatt, kényelmes öltözetben, mint a zárt paloták fülledt termeiben, talpig cicomában. Ezt el is mondta apjának, de az, hajthatatlan maradt, mondván, egy jó király mindig betartja az adott szavát. Így Bronek fájó szívvel, és magában cifrán káromkodva elindult apjával az osztrák császár udvarába.
A pukedliversenynek igazán nagy sikere volt. Az ország minden tájékáról éreztek rá a fiatal hajadonok, és a herceg is látta, hogy Rozália kisasszony, az osztrák császár elsőszülött lánya valóban a legügyesebb mind között, sőt, ő tartotta kezét a legkecsesebben, amikor kézcsókra nyújtotta.
A herceg ekkor átadta ajándékait, mit a császár lányának hozott, és Rozália, mert jól nevelt hercegnő volt, teljesen el volt ragadtatva a siket kínai angóramacskától, amit a hercegtől kapott. A király és a császár megbeszélték az esküvő legapróbb részleteit is, majd nyugovóra tértek.
Nem úgy a herceg, ki a császár istállójába osonva elkötött onnan egy izmos paripát, felpattant a hátára, és meg sem állt a lengyel királyi palotáig. Ott lerángatta magáról finom szövésű harisnyáját, eloldotta díszes csattal ellátott köpenyét, kirázta hajából a rizsport, lemosta magáról a pomádét, és miután minden puccos göncöt levetett magáról, belebújt abba az egyszerű gatyába, amiben hazatért.
Aztán kedvenc paripája hátára ült és a kastély melletti erdőségbe lovagolt, reménykedve, hogy újra találkozik szíve hölgyével, kit öt éve pillantott meg az erdő egyik tisztásán.
Ha a nyájas olvasó azt képzeli, hogy az öt év távollét, a Hawaii szigeteken élő tüzes fűszoknyás lányok, vagy a távol–kelet szelíd gésái elfeledtették a herceggel Violát, téved. A herceg éppúgy vágyott a lány után, mint évekkel ezelőtt, mikor meglátta. Hosszú, sötét éjjeleken, mikor a hajóról csak a csillagok fénye látszott, és körülölelte őket a végtelen óceán, és a herceg becsukott szemmel feküdt a koszos deszkapadlón az izzadtságszagú matrózok közt, hallgatva a tenger és a matrózok hortyogásának moraját, gondolatban mindig a Bialowieski erdőségben járt. Újra átélte azt a csodát, mikor megpillantotta Viola bájos, szív alakú arcát, mandulavágású zöld szemét és szeplőkkel hintett, fitos orrát. Ilyenkor nagy levegőt vett, beszívta az óceán jellegzetes, sós illatát és úgy érezte, megszakad a szíve.
De most újra itthon volt. Szívét vad öröm töltötte el a gondolatra, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatja szerelmét, hacsak az, el nem költözött az utóbbi években. Remélte, hogy nem, érezte, hogy szíve nem bírná ki ezt a megpróbáltatást, és akkor tényleg el kellene vennie Rozália hercegnőt, a siket macskájával együtt.
A hercegnek szerencséje volt. Viola nemhogy nem költözött el, hanem épp egy új ház építésébe fogott, mert a régi már egy mókusfészeknek is szégyenére vált volna. Így naphosszat az erdőt járta, fát gyűjtött, ágakat gallyazott le, sarat dagasztott, szoknyáját felhúzva, megmutatva karcsú, kecses bokáit.
A herceg, mikor meglátta a lányt vályogtaposás közben, még a lélegzete is elállt. Emlékezett rá, hogy bár apró termetű, de karcsú, szép menyecske, most még azt is láthatta, hogy nemcsak szép, de dolgos is.
Ahogy annak idején Viola, most a herceg bújt egy fa mögé, és onnan figyelte a lányt. De a paripája, hiába volt eszes jószág, nem tudta, hogy inkognitóban járnak, így terhétől megszabadulva, örömében felnyihogott. Viola azonmód összerezzent a hangra és szoknyáját leeresztve, sáros, csuszpájzos lábbal szaladni kezdett. A herceg a lovát hátrahagyva futott utána, válogatott szép kifejezéseket kiáltva közben.
- Aranyom, tubicám, gerlém, rózsám! Gyöngyvirágom, illatos ibolyám…– kiáltotta, majd arra gondolván, hogy a lány tán nem ért lengyelül, ugyanezeken és még szebb neveken szólította meg óhéberül, amerikai-angol és bantu nyelven. A lány azonban értett lengyelül, de szégyellte a herceg előtt maszatos, foltos ruháját és meztelen, koszos lábát, ezért menekült el előle.
Az épülő ház mellé érve rögtön megmosta izgalomtól fénylő, sápadt arcát, megfésülködött, megnedvesítette ajkát és így várta a herceget. Hogy még szebb legyen, egy gyönyörű pillangót ültetett a hajába, és megkérte, hogy maradjon ott végig, amíg a herceg látja.
A herceg hamar utolérte a lányt, mert rövid- és hosszútávfutásban mindig is jeleskedett.
Így állt egymással szemben a két szerelmes, némán, és csak a szemük árulkodott egymás iránti érzéseikről, addig, amíg a lány le nem sütötte szemét.
- Bronek herceg vagyok – kezdte a herceg izgalomtól remegő hangon.
- Viola – nyújtotta kezét a lány, és kecsesen pukedlizett hozzá.
A herceg szíve hevesen kezdett dobogni ennyi kellem és báj láttán, és legszívesebben magához ölelte volna a lányt, de ekkor megjelent Viola apja, a bolond kobold.
- Apám – gyűrögette zavartan a lány a köténye szegélyét, és reménykedett, hogy apja most az egyszer nem dobálja le magáról a ruháit, hogy indiánüvöltést hallatva, berohanjon a bokrok közé, és nem mászik meztelen sem egy közeli fára, hogy onnan makkal, és dióval dobálja a herceget. De a bolond kobold megelégedett azzal, hogy háromszor a hercegre nyújtotta a nyelvét, majd így szólt:
- V. Johnny. A koboldok ősi nemzetségének utolsó élő fia.
- Johnny? Koboldok? – kérdezte elsápadva a herceg.
- Talán valami kifogása van a Johnny név ellen? – kérdezte a bolond kobold rekedt hangján, és egyik lábáról a másikra kezdett ugrálni. - Bevallom, már több könyvet írtam életemben, mindegyiket Johnny néven publikáltam, és sem a kiadóm, sem a nyestek, ők terjesztik ugyanis a könyveim, nem jelezték még egyszer sem felém, hogy valami baj lenne a nevemmel.
- De egy kobold? – kérdezte döbbenten a herceg.
Majd hirtelen témát váltott, és így folytatta:
- Egyébként gyakran publikál? Ha nem sértem meg, mely témában születnek becses könyvei?
- Erről-arról. Mikor, mit. Vagy ezt, vagy azt – hadarta a kobold – de van, hogy csak lefestem. – Lefestem és kész. Sitty-sutty, pikk-pakk, nesze! – mondta, és a kezében rejtegetett makkal erősen hókon vágta a herceget.
A herceg meglepetten pislogott, de mivel nem ismerte a koboldok szokásait, mindezt természetesnek találta.
- Nem is arról van szó – fogott bele újra a mondókájába – inkább mégiscsak, szóval, úgy értem… - dadogta, de rájött, hogy Viola társaságában egyszerűen nem találja a szavakat, így elnézést kérve a lány felé biccentett fejével, majd karon ragadta a vén koboldot, és arrébb vezette, hol a lány már nem hallhatja őket.
- A kedves lányáról lenne szó… - mondta.
- Mi van a kedves lányommal? – húzta fel szemöldökét a kobold, és lábujjhegyre ágaskodott.
- Szeretem – szakadt ki egy sóhajtással a herceg szívéből a szó. - Igen, szeretem! – kiáltotta hangosan.
- Hm … - mondta a kobold. – Értem. Netalán tán házasodni szeretnél, fiam?
- Igen – mondta megkönnyebbülten a herceg, hogy a kobold kimondta helyette legféltettebb titkát.
- Semmi akadálya – mondta a vén kobold – aztán bizalmasan a herceghez hajolt. – Én is szívesen beárnyékolnék már valakit… hehe.
A herceg szerencsére nem értette ezt a dialektust, így, hogy ne árulja el tudatlanságát, szaporán bólogatott.
- Akkor mindent megbeszéltünk, gondolom. Mához egy hétre meg is tarthatnánk a lagzit.
- Hogyne, hogyne – vágta rá a kobold. – Ahogy ön jónak látja, kedves uram.
Azzal visszamentek Violához, aki irult-pirult, mert a szíve megsúgta neki, hogy róla volt szó, és a herceg olyan hangosan üvöltötte azt, hogy „szeretem”, hogy odáig is elhallatszott.
A herceg ezután illőn elköszönt a lánytól, (aki egy keszkenőt adott neki búcsúzóul, amire a neve volt hímezve, és meg volt hintve rózsavízzel) és visszatért a palotába, hol már várta az apja, aki igencsak ki volt kelve magából, amiért a fia szó nélkül hagyta ott az osztrák császár udvarát. Bronek megvallotta neki érzéseit, hogy a hosszú út alatt sem felejtette el Violát, és elmondta mindazt, mi aznap történt, hogy immár hivatalosan is jegyesek. A király egyik ámulatból a másikba esett, főleg a kobold szó hallatán lett izgatott. Ismerte ő is azokat a mendemondákat és szóbeszédet, miszerint a koboldok mesés, gazdag kincsek őrzői, de nem ettől lett nyugtalan. Mivel a koboldoknak apró, ám hegyes fülük van, derék királyunk azon aggódott, mit szól majd a nép és az ő anyósa, ha meglátja, hogy az unokáinak denevérfülei vannak.
De Bronek herceg hozott a királynak egy csésze nyugtató teát, majd leült vele szembe, és mesélt neki az utazás során szerzett tapasztalatairól. Elmondta, hogy Kínában és Japánban kendőkkel kötik el az asszonyok lábát még újszülöttek korukban, hogy apró maradjon, mert ott ez a divat, és hogy több európai országban is járt, ahol a hölgyek kivetetik az alsó bordáikat, hogy még karcsúbbak legyenek. Egy ilyen beavatkozás ma már könnyedén kivitelezhető, tette hozzá. Akár Viola fülét is átszabhatjuk, mondta, hasonlatosan, a kutyákéhoz.
A király érezte, hogy a fiának igaza van, egy ilyen apróság, nem lehet akadálya a násznak. Levelet írt hát az osztrák császárnak, melyben megfogalmazta, hogy bár legnagyobb sajnálatára, de nem házasodhatnak össze a fiatalok. Az akadályokat nem részletezte, mert nem szívesen pepecselt ilyen apróságokkal. A császár, mint utóbb kiderült, egyáltalán nem bánta a dolgot, mert a lánya keresztapja, Sigi bácsi elmagyarázta neki, hogy az ifjú Bronek herceg tudatalattijában bizonyára olyan elfojtott képek terjengenek, amelyek jobb is, ha nem törnek soha felszínre, és hogy e kiváló ifjú nyilvánvalón az anyjába szerelmes.

A fiatalok elől immár minden akadály elhárult. A helyreállító, plasztikai beavatkozás, ahogy a herceg is megjósolta, néhány óra alatt lezajlott. A király boldogan ölelte keblére újdonsült menyét, és az alkalom ihletettségén felbuzdulva egy pár smaragd fülbevalót ajándékozott neki, amely igen jól állt Viola pajkos, aranycsillámos zöld szeméhez.
Az ifjú pár rengeteg gyermekkel ajándékozta meg az országot, s bár a gyerekeknek tizennyolc éves korokig minden nap tíz nyújtógyakorlatot kellett végezniük és ifjú korukban átszabták mindegyikük fülét, ezen megpróbáltatások ellenére is boldogan és békében éltek időtlen ideig, amíg a világ, világ.

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Cikkíró
cikkíró
Engem W. S. Maugham Szeptember hercegnő c. meséjére emlékeztetett a történet. Vagyis a stílusa. Kicsit.:)



http://kapitanyg.freeblog.hu/archives/2009/05/15/W_Somerset_Maugham_Szeptember_hercegno/

megtekintés Válasz erre: Cikkíró

Juli, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Minden mese így záródik. :)

Köszike. :(

megtekintés Válasz erre: Cikkíró

Nekem jó így.:)
Arra gondoltam, szerinted milyen szabályt szegtem.
Különben sem tudtam, hogy vannak szabályok.

Na, végre egy elégedett író.
Cikkíró
cikkíró
Nekem jó így.:)
Arra gondoltam, szerinted milyen szabályt szegtem.
Különben sem tudtam, hogy vannak szabályok.

megtekintés Válasz erre: Cikkíró

Könyvtündér, mesélsz nekem a műfaji szabályokról?
Ez a mese "körbejárta a világot", ezért Sigi bácsi. (is) Az Osztrák Birodalomról ő jutott eszembe.

Nem.
Járj utána magad.
Cikkíró
cikkíró párbeszéd

megtekintés Válasz erre:

HÚÚÚÚ!
Ebben minden volt, mint a búcsúban.
Herceg, kobold, matróz, siket macska pukedliverseny, plasztikai sebészet. Győztem kapkodni a szemeimet.
A vége? Nesze semmi, fogd meg jól!

Bocs
Puszi
Juli :))

Juli, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Minden mese így záródik. :)
Cikkíró
cikkíró
Könyvtündér, mesélsz nekem a műfaji szabályokról?
Ez a mese "körbejárta a világot", ezért Sigi bácsi. (is) Az Osztrák Birodalomról ő jutott eszembe.
Cikkíró
cikkíró
Zsizsik, muszáj volt plasztikázni őket a nép miatt. Sajnálom, hogy visszarántottalak a valóságba.
Tényleg. :(
 
HÚÚÚÚ!
Ebben minden volt, mint a búcsúban.
Herceg, kobold, matróz, siket macska pukedliverseny, plasztikai sebészet. Győztem kapkodni a szemeimet.
A vége? Nesze semmi, fogd meg jól!

Bocs
Puszi
Juli :))
 
Kedves Szerző,

ez egy orbitális melléfogás.
Hosszú, unalmas, zagyva, amit akarsz.

Freudot meg a plasztikai korrekciót (amúgy sem illenek bele) humornak szántad, mintegy a "mese" modernizálásaként? A humor szikrája sem csillan meg a műben.

Vannak bizonyos műfaji szabályok. Azokat csak annak tanácsos megszegni, aki képes valami újat, eredetit, egyénit teremteni. Sajnos, te nem voltál képes rá.

Nemigen szoktam osztályozni, rossz jegyet meg soha nem adok senkinek, pedig te most megérdemelnéd.

Üdv,

Ktr.
Kedves Cikkíró!

Végigolvastam. Mesét vártam, egészen a vége feléig meg is kaptam. Tetszett, élveztem, vártam a csattanót, de valamiért a plasztikai beavatkozás "megfeküdte a gyomrom" :)
Voltak koboldok, varázserejű fűzfa sípok, fiatalok, szerelem, holdfény, pukedliverseny......majd paff.....plasztikázás, a trónörökösöknél is. Talán egy picit csalódtam a Bronek hercegben és az öreg királyban.

Ez csak azt jelentené, hogy ha mesék nem, de talán féligmesék léteznek?! Elvittél álomországba, majd visszahoztál a valóságba, elém tártál egy félig itt, félig ott "kevert világot".

Üdv, Zsizsik
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: