Az öreg diófa

Látogatók száma: 28

Egy falu utcatábláinak megelevenedése mesékben, történetekben. Diófa utca.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg diófa, aki egyre kevesebb és kevesebb termést hozott.
Igen bánatos lett. A szomszédos gyümölcsfák ki is nevették ezért. Sokszor még fogadásokat is kötöttek arra, mennyi ép diót fog az őszi hűvös szél lerázni az ágairól.
A fák levelei csodálatos színekben pompáztak. Azonban október közepén egy hirtelen fagy csípte meg Őket, s nagyon hamar elvesztették koronájukat.
Egy nap egy fekete varjú röpült az öreg diófára. Ahogy ott, a legvastagabb ágán üldögélt, hallotta, ahogy nevetgélt, beszélgetett a többi fa.
Az öreg diófáról pusmogtak. Sosem értette a varjú, miért is ilyen gonoszak ezek a gyümölcsfák. Épp el akart repülni, mikor valaki megszólalt:
- Segíts nekem!
A varjú majdnem leesett a fáról. Jobbra-balra kapkodta a fejét. A hang ismét hallatta magát.
- Segíts nekem! A diófa vagyok. A vén diófa, amelyiken most is ülsz.
A varjú közelebb araszolt a fa törzséhez és ezt kérdezte:
- Te szólítottál? Tudod, még sohasem hallottam diófát beszélni.
- Igen, Én voltam - válaszolta a diófa. - Segíts nekem!
- Szívesen segítek, csak mondd meg, mi a teendőm! - biztatta a varjú az öreg fát.
- Tudod, már nagyon öreg vagyok, s még sohasem láttam azt, hogy valamelyik termésemből egy fa nőtt volna ki. Mindig összegyűjtötték Őket.
A varjú összeráncolta homlokát, kérdőn tekintett az öreg diófára.
- Mit tehetek érted? - kérdezte végül a fekete madár.
- Látod itt azt a három diót? Ők maradtak meg számomra, bennük van minden reménységem. Vájj a csőröddel három mély lyukat, szedd le Őket és ültesd el Őket!
- Rendben, megteszem - válaszolta a varjú.
- Ám lenne még egy kérésem - mondta elhalkuló hangon a vén diófa.
- Mondd!? Figyelek.
- Vigyázz, kérlek, a kis diófákra, míg meg nem erősödnek. Tudod, az első három év a legnehezebb nekünk, diófáknak. Utána csak úgy röpülnek az évek.
- Hány éves vagy Te, diófa? - kérdezte tűnődve a varjú.
- Elég idős ahhoz, hogy tudjam, nem sok van hátra.
Ezután a varjú leröppent a fáról. Erős csőrét belehasította a földbe, ásott három mély gödröcskét. Majd ismét visszarepült a fára, s egymás után leverte a három diót, és egyenként elültette Őket. A végén még kettőt-hármat ugrándozott a halmokon.
Az öreg diófa ekkor könnyeit hullatta. Lenyúló ágaival megsimogatta a varjú hátát.
Tavasszal a halmok közepéből egy-egy sarjadó szár emelkedett ki. A nyár végére már kecses fácskákká fejlődtek.
A vén diófán egész évben alig voltak levelek. Az a hír járta, hogy hamarosan kivágják.
A következő évben a varjú, aki mindig ott őrködött a diófa közelében, fűrész hangjára lett figyelmes. Lelkében érezte, tudta, hogy elérkezett a diófa utolsó napja.
Sietve rárepült a fára, mikor meghallotta a diófa hangját.
- Segíts nekem, kedves barátom! Szeretnék mindörökre elbúcsúzni a kis diófáimtól.
A varjú egyre lejjebb és lejjebb araszolt a fán. Szárnyaival megtisztította a kis fák körüli talajt. Majd a magasba emelkedett, és a favágók között össze-visszaröpködött.
Ezt kihasználva, az öreg diófa halkan és bölcs szavakkal búcsúzott a három kis fájától, majd barátjától, a varjútól.
A favágók ekkor vették észre a kis fákat.
A varjú - ígéretéhez híven - három évig őrizt a kis diófákat.
Amint megerősödtek, már csak évente látogatta meg Őket, ám akkor is csak mesélt a vén diófáról és az életéről.
Azóta is ez a három diófa őrzi apjuk emlékét. Nagy hidegek idején, mikor mindent jeges hó borít, a három diófa saját termésével kínálja meg azt a varjút, akinek az életüket köszönhetik.