Cirmosónő

Látogatók száma: 25

X

Cirmosónő

Indiában a mosás emberemlékezet óta a férfiak dolga volt, manapság talán bajuszt ragasztanak a mosógépre, hogy egészen egyértelmű legyen a masina neme. De mi csak a 19. század elején járunk, amikor a dhóbi összeszedte négy-öt háznál a szennyes ruhát, felkötözte a csacsi hátára, és utána elbattyogott a folyópartra. Itt először is térdig vagy derékig merészkedett a vízbe, majd a mosni való kamizt vagy csadort addig püfölte egy nagy lapos kőhöz, amíg a kő irgalomért nem könyörgött. A tisztának ítélt ruhát kiteregette a fűre, ahol az gyorsan megszáradt, hála az indiai nap tikkasztó hevének.

Az ilyen mosáshoz erős karokra van szükség, meg ugyancsak erős gyomorra, hogy elbírja azt a sok toddy pálinkát, ami hozzátartozik a dhóbihoz, mint a mosáshoz a szappangyökér.

Nem is választottak maguknak ilyen foglalkozást a hindu lányok, csak a rádzsnagari Tuljá csapkodta elszántan a szennyes ruhát a kövekhez, versenyt dolgozott a dhóbikkal, de a pálinkát nem vállalta, bár elegen kínálgatták. Tuljá volt Rádzsnagar egyik nevezetessége a muszlim királyok palotája, a Kálidaha tó, egy Imámbara romjai, a régi 12 tornyos mecset és a Bir rádzsák Nahabatkhánája mellett; még a király is hallott róla. Képzelem, milyen vaskos karjai vannak, mondta gúnyosan, a teste meg alig valamivel szélesebb, mint amilyen hosszú. – Nem az, tiltakoztak az udvaroncok, inkább nyúlánk és formás. – Mi keresni valója van a trón közelében egy dhóbinak, fiúnak vagy lánynak? Még ha macska lenne, az igen, egy szép macska mindig számot tarthat a trón figyelmére.

Tuljá azonban nem ábrándozott a királyról, el sem tudta képzelni, mit csinál egész nap. Ruhát egészen biztosan nem visel, mert a palotából még sosem adtak ki szennyest, a folyó pedig megkerüli a kert magas falait.

Egy napon Tuljának nagyon furcsa ing került a kezébe, nagyon szép, szebb, mint a selyem, hanem négy ujja volt. Furcsa ember lehet az, aki négyujjú inget visel. Megkérdezte a szamaras embereket, de ilyet még ők sem láttak: senkinek nem volt kettőnél több karja a házaknál, ahol a mosni valót összeszedték. Mindegy, Tuljá jól megdolgozta a szappangyökérrel, aztán hozzácsapta a kőhöz; ebben a pillanatban megjelent a kamiz gazdája, egy nagyon szép, sötétkék színű herceg, akinek pontosan négy karja volt. Kedvesen rámosolygott Tuljára, és így szólt: Ne fáradj vele, lányom, add inkább vissza. – De már beszappanoztam, tiltakozott Tuljá, nem viselheted így szappanosan. – Ne aggódj, mondta a kékszínű herceg, mert ki más lehetett volna, máson nem szikrázik ennyi drágakő, az aranylánca sem ér le a térdéig. Köszönöm a szolgálatodat, folytatta a herceg, akinek a hangja olyan volt, mint az égzengés, és mégis simogatott, mint a bársony, mivel tartozom a fáradságodért?

Tuljá nagyon csodálkozott. Ezt még senki sem kérdezte tőle.
Kérj valamit, sürgette a négykarú herceg, minden kívánságodat teljesítem.
Nem jut eszembe semmi, felelte őszintén Tuljá.
Jól van, akkor majd én kérdezlek. Szeretnél gazdag lenni?
A gazdagok nagyon büszkék. Rossz emberek.
Szeretnéd-e, ha nem kellene dolgoznod többé?
Nem, uram. Miből élnék meg, ha nem kapnék munkát?
Talán valamilyen varázserőt szeretnél?
Mire jó az? A szomszédok félnének tőlem, és nem szeretne senki.
Szóval azt szeretnéd, ha mindenki szeretne?
Az nekem sok lenne, uram. Elég, ha a testvérem, a szomszédok meg a dhóbik szeretnek.
Szerető férjet nem kérsz magadnak?
Ugyan ki venne el engem? Senkinek nem kell egy csúf mosónő.
Akarsz olyan szép lenni, mint Laksmi istennő?
Hová gondolsz? Nagyon nagy sértés lenne, ha az ő szépségét kívánnám magamnak.
Lányom, mondta Visnu, mert persze hogy ő volt, ki más lett volna, nem könnyű megtalálni a neked való jutalmat, de én nem adom fel; gondolj rám, ha nagy szerencse ér az életedben.

Eltűnt a négykarú Isten, és magával vitte az ingét. Senki más nem látta, nem hallották ezt a beszélgetést, de ebbe könnyen beletörődött Tuljá. Elszédültem egy kicsit, gondolta. Erősen tűz a nap.

Visnu pedig egyenesen a palotába ment, mert a királlyal volt valami terve.

A rádzsa éppen új koronát próbálgatott, de nem tetszett neki; nem volt elég nagy, nem volt elég kicsi; túl sok volt benne a gyémánt, túl kevés a smaragd, nem illett eléggé a palástja színéhez. Az udvari ékszerész remegett, mint a nyárfalevél, már látta magát megkorbácsolva, fejetlenül.

Visnu jól megnézte magának a koronát, aztán megkérdezte:
Nem szeretnél egy ennél sokkal szebbet?
De még hogy szeretnék, felelte a rádzsa, aki nem tudta, hogy kivel beszél. Talán ékszerész vagy? Nem leszek hálátlan, ha szebbet készítesz, mint ez a kétbalkezes majom.
Nem vagyok ékszerész, de sok dologhoz értek. És még mit szeretnél?
Hol is kezdjem, annyi mindenre lenne szükségem. Neked persze fogalmad sincs arról, hogy milyen nehéz az uralkodás. (Visnu finoman elmosolyodott.) Kellene egy hadsereg, egy vagy két aksauhini, szekerek, elefántok, lovak, rengeteg fegyver, egy millió arany niska, hogy a zsoldot kifizessem. Sürgősen meg kellene hódítanom néhány országot, erődöket kellene építeni az új határon, meg egy csomó vámházat, hogy beszedjék a vámot, amiből megint új vámházakat lehet építeni. Szeretnék egy új tróntermet, mert ezek a régimódi, nyolcszögletes oszlopok már tavaly kimentek a divatból. Kellene még ez, még az – és a felsorolás csak nem akart véget érni.
Szeretnél egy szép feleséget? – kérdezte Visnu.
Akár többet is.
Szeretnéd, ha egy csapásra megszűnne minden gondod?
Ki ne szeretné?
Találkoztam ma valakivel, aki igazán nehéz munkát végez, nagyon szegény, és mégsem kért semmit tőlem, Azt gondolom, tanulhatnátok egymástól.
Nekem nem kell tanulnom, dicsekedett a király. Rengeteg eszem van.
Észrevettem, bólintott Visnu. No akkor most kapaszkodj meg, mert kezdődik a nagy átalakulás.

Visnu egyetlen intésére szürke kandúr lett a királyból. Nem volt szüksége hadseregre, megelégedett az éles karmaival. Nem akart hódítani, nem akart vámot szedni, legfeljebb a lustább egerek közül. Nem érdekelte az idei oszlopdivat. Nem számolgatta, hogy egy koronában mennyi a gyémánt, mennyi a smaragd. Semmit sem kívánt a sorstól, csak egy cirmos feleséget.

Azt hiszem, hogy Tuljá éppen jó lesz neked, jelentette ki Visnu. Nem akar gazdag lenni, nem fél a munkától, nem vágyik hatalomra, kevéssel is megelégszik, és pontosan olyan szép, mint Laksmi istennő.

Visnu összeeresztette a két macskát, akik egyelőre bizalmatlanul méregették egymást. Mennem kell, búcsúzott a kékszínű Isten. Minden jót… akarom mondani, sok boldog kismacskát kívánok.

A cikket írta: Müszélia

támogatóink