Egy álom meséje

Látogatók száma: 27

Azt mondják, mindenkinek van egy álma!
Igen, ezt én sem cáfolom, de mi van akkor, ha ez az álom darabokra hullik, vagy más megsemmisíti?
A történet, amit most elmesélek, egy kislányról szól. Illetve nem is egy kislányról, hanem egy kamaszról. Valljuk be, nem éppen a legszebbek közé tartozott, ő legalábbis ezt gondolta magáról. Zárkózott és visszahúzódó típus volt, olyan aki még megszólalni sem mer egy idegen előtt. Ha a véletlen nem hozz össze vele, én sem ismerném!

Egy napsütéses őszi délutánon kezdődött, a parkba indultam, hogy a barátaimmal találkozzam, ott láttam meg őt. Egyedül ücsörgött egy padon, nézte a parkban játszó gyerekeket. Egy pillanatra én is oda pillantottam, a parkban voltak fiatalabb, és idősebb gyerekek, mégis együtt játszottak. Kacagásukat messzire sodorta a szél, a lány pedig nézte őket. Ránéztem, és láttam mennyire magányos szegény, nem volt mellette senki, csupán egy füzetet tartott a kezében, és egy tollat. Ezt furcsálltam is, talán rajzol? Vagy mit tehet? Érdeklődve figyelte a gyermekcsoportot, valamint a tájat, mintha minden egyes momentumát megakarná ragadni. Akár egy festő a tájképként szolgáló hegyeket. Mivel a barátaim szokásukhoz híven, késtek, vettem a bátorságot és odaléptem a lányhoz.

- Szia!- köszöntem kedvesen neki. - Leülhetek?

- Persze! - motyogta halkan.

Alig hallottam a hangját, de amikor hallottam a hangját, elfoglaltam mellette a helyemet. Ő továbbra is a gyerekeket figyelte, én is odanéztem, ám ekkor megakadt a szemem a füzetén. Nem képek voltak benne, hanem szavak. Egy történet eszközei. Ámultam csak a lánykán, ilyen fiatal és már írogat? Ritka az ilyen! Lopva elolvastam pár szót a történetből, számomra hihetetlen pontossággal ragadta meg a tárgyak formáját, illetve az emberek külsejét.

- Mit írsz? - kérdeztem tőle.

- Nem fontos. - dadogta és elvette a füzetét.

Szegény, nagyon zavarba volt, nyilván a saját kis lelki világába gázoltam a kíváncsiskodásommal! Gyorsan elnézést kértem tőle és elmagyaráztam,hogy tőlem nem kell tartania, mert én magam is írogatok, így megértem őt. Úgy tűnt, ezzel megtört a jég, a kislány kérdezgetni kezdett engem,hogy mit is írok. Meséltem neki a verseimről, az oldalakról, ahová járok és a barátaimról, akiket ennek köszönhetően ismertem meg. Ő pedig hallgatott, szinte szomjazott a szavaimon. Miután összebarátkoztunk, ő elmondta a nevét és ,hogy miért írogat. A történetét is elmesélte nekem. Egy mese szerűséget írt, melyben a főhőse nem adja fel az álmait, még ha háborúk és gonosz mágusok üldözik is minden egyes percben. Beszélt a szerelmi szálról, amit ebbe a mesébe elrejtett és hogy ő is ilyen erős szerelmet akar átélni. Ekkor azonban egy fordulat következett be a beszélgetésünkbe. A kislány azt mondta, hogy esélye sincs a szerelemre, mert túl csúnya.

Végig néztem rajta,igaz kicsit pufók volt, a haja pedig már szinte fekete,ráadásul össze vissza szállt a gyenge szélben, de a szeme, a szemei úgy csillogtak, mint a legszebb gyémánt! Sosem láttam még olyan szemeket, túláradt bennük a tenni akarás, a kedvesség fénye töltötte meg élettel. Már akkor tudtam,hogy az a lány különleges.

- Ugyan, nem vagy te csúnya! - vigasztaltam. - Csak egy kis önbizalomra van szükséged!

- Hát nem is tudom. - mondta halkan a lányka. - Az emberek szerint furcsa vagyok, mert egy olyan világról írok, ami nem is létezik és ez szerintük őrültség.

-Miért érdekel annyira,hogy mit gondolnak az emberek? - kérdeztem kedvesen. - Nem ők írják a történetet, hanem te! Te vagy a történetmester!

- Igen, csak, sokan támadtak azért, mert írtam! - motyogta a lányka. - Tudod, vezetek egy oldalt és ott várom az emberek kritikáit! Sokan kedvelik amit írok, de mások... azzal vádolnak,hogy másolok más oldalakról és féltékeny vagyok azokra akik jobban írnak nálam! Ami nem igaz, mert... én mindig is elfogadtam, ha valaki jobb nálam!

- Ezt nekik is elmondtad? - kérdeztem.

- Igen, de azóta is gonoszkodnak velem! Lassan ott tartok,hogy feladom az álmom!

- Miért? Mi az álmod?

- Hogy egy nap, író leszek! Az emberek szeretni fogják amit írok és elképzelik. Amikor majd sokan fognak szeretni és csodálni! De ha csak boldogságot okoz nekik az írásom, én már annak is örülök!

Meglepett, amit a lányka mondott, hiszen ő nem azért akart író lenni, hogy meggazdagodjon, vagy akár filmet készítsenek a történetéből. Ő csak örömöt akart okozni az olvasóinak. Manapság ez ritka volt, épp ezért, elkértem a kislány honlapjának címét és azóta is hűséges olvasója vagyok.

Tudjátok egy nap, mikor újra találkoztam ezzel a kislánnyal már mosolyogva mesélte nekem,hogy a kritikáim önbizalmat adtak neki. Már bátran mutatja az írásait és akinek nem tetszik, azt elfogadja, de már megtanult arra koncentrálni, akinek tetszik.

Ennek köszönhetően pedig, rátalált a szerelem is. Egy olyan fiú mellett, akit szeretett és a fiú is szerette őt, ha pedig az álma veszélyben forgott, ő tartotta benne a lelket.

Sok év múltával sétáltam a város utcáin, és a könyvesbolt előtt elhaladva, egy fekete rózsás könyvet láttam meg a kirakatban. Hihetetlen, de mikor megvettem a könyvet, a történet, a szavak ismerősek voltak számomra. A történetet pedig nem más írta, mint az a kislány, aki azon a tavaszi napon szomorkodott mellettem a padon.

Valóra váltotta az álmait, igazi író lett.