Tótágas

Látogatók száma: 12

Ezzel a mesével kihúztam a lelki válságból egy barátomat.

Mereven nézem a bogarat.
Az aprócska lény fekete kitinpáncélja gyémántként csillog, amint lázas igyekezettel törtet rejtelmes célja felé. Kigúvadt szemgolyóm látványát valószínűleg képtelen felfogni.
„Ahogy mi a Napkorongot” – gondolom fanyarul – „Érzékeljük a helyén, de többet nem tudunk róla. Túl nagy és túl messze van, hogy megértsük”.
Aztán emlékezni kezdek, minden újra lejátszódik…
Az éjszaka sötét lepelként borult az öreg tölgyfákkal körülvett otthonára; lehullt avar recsegett a csizmám alatt. Kardom markolata megvillant a csillagok fényében, ahogy az összeboruló tölgyek közt lépkedtem. Az elém kerülő sámán úgy meredt rám, amikor felbukkantam, mintha a vesémbe látott volna.
Várt már rám, talán megsúgták neki a szellemek, hogy jövök.
– Meghalt a lelkem – közöltem halkan.
Hangom tompán, üresen kongott.
Tamgard ábrázatán derűs kifejezés suhant át, olyan gyorsan, hogy nem voltam biztos benne, csakugyan láttam - e. Bölcs hírében állt, kinek nevét messze földön ismerték, mégis kételyeim támadtak. Csupán egy jókedélyű öregurat láttam magam előtt.
– Nos, nagyuram – a varázstudó hangja közönyösen csengett –, az emberi lélek korántsem hal meg olyan könnyen, mint hinnéd. Előfordul, méghozzá igen gyakran, hogy jócskán túléli a testet.
Vonásaim összerándultak.
– Elhagyott az Egyetlen – mondtam remegő hangon –, akit igazán szerettem. Nélküle félembernek érzem magam, nincs színe a virágoknak, nincs íze az ételeknek, mintha démonok karmai téptek volna ki belőlem mindent, ami fontos.
A sámán széles, invitáló mozdulatot tett a karjával.
– Ülj a tűzhöz! – javasolta.
Helyet foglaltam, a kardomat hüvelyestül térdem mellé fektetve, aztán türelmesen vártam, hogy megvilágosodjam a lángok táplálásával foglalatoskodó sámán szavaitól. Az öreg átlagos magassággal rendelkezett, mégis világosan éreztem a belőle sugárzó erőt, amely kiemelte a halandók közül. Kopott barna ruhája az erdőt idézte, hófehér, vállig érő haja a csikorgó telet. Számos nyarat elrághatott már, de még egyetlen foga sem hiányzott; acélszürke szeme élénken csillogott, akár a vadászó sólyomnak.
– Herceg – kezdte mondókáját Tamgard. – Átérzem, amit Te: a keserűséget, a veszteséget, és az ürességet; de tudnod kell, hogy a valóság sokféle. Attól függ, honnan nézed. Minden egyes pillanatát Te teremted. Persze, ahhoz, hogy ezt megértsd, a fejetetejére kell állítanom eddigi világodat. Gyökeresen fel kell forgatnom az összes gondolatot a fejedben. Fárasztó és megerőltető vállalkozás lesz, főleg Neked.
– Bármit tartogatsz is, vállalom, öreg!
Hangom nyersen csattant, suhanó nyílvesszőkként vágódtak ki a számon a szavak. A sámán tűnődve vizsgálgatott, türelmetlenségem nem rázta meg. Talán látta, hogy lelkemet nem sok minden marasztalta ezen a földön.
Végül bólintott egyet:
– Rendben nagyuram, itt az ideje, hogy megváltoztassuk a nézőpontodat!
Pipát nyújtott felém, Én pedig szótlanul pöfékelni kezdtem; hagytam, hogy átjárjanak a szavai és az aromás füst testes íze…
Beszélgetésünk alig tizenkét órája zajlott le, ám az eltelt idő homályába vész. Tekintetem emberöltőkkel ezelőtt itta be a tábortűz lobogó fényét. Ha Tamgard előre közölte volna, mi vár rám, bizonnyal meghátrálok, de kész tényekkel szembenézve büszkeségem tiltja, hogy eláruljam gyengeségemet. A bogár közben eltűnik szemem elől, üres, koromfekete föld látványát hagyja maga után. Veríték ömlik a pórusaimból, úgy szédülök, mint még soha.
Örülök, hogy nem vacsoráztam; mostanra kikívánkozna belőlem az ennivaló. A torkom és a szám száraz, mint az eltévedt sivatagi vándornak; pedig a Nap még nem is süt igazán. A lábamra hurkolt kötél feszesen szorul a bokámra; dübörgő vérem nem a megszokott irányban kering. Helyetcserél a lent és a fent. Nem tudom, meddig bírom még fejjel lefelé lógva az évszázados tölgyfán, melyet a sámán választott ki számomra.
„El fogok ájulni” – tudatom magammal, és úgy is történik.
Fogalmam sincs, meddig függök eszméletlenül – lehet, csupán percek telnek el, de az is megeshet, hogy órák –, nem áll rendelkezésemre eszköz, amely választ adhatna rá.
A Nap pontosan ugyanúgy tűz, mint mielőtt tudatom kihunyt volna, ám sokkal gyengébbnek érzem magam. Talpam alatt a kék ég egyhangú rónáit egyetlen kósza felhő sem töri meg. A hőség fojtogató lepelként borul rám.
– Thodd, a Harag Istene kilenc napig lógott fejjel lefelé Ég és Föld között Onerth főisten parancsára, hogy megváltozzon – ködlik fel előttem a bölcs lángok által megvilágított arca. – Mivel Te halandó vagy, Shrengard, Neked három is elég.
„Három nap” – rémülök meg. – „Hisz még az első sem telt el!”
Megpróbálok szabadulni a kötelékek közül, de Tamgard előrelátóan tervezte meg a csomókat. Se UIsten, se ember nem tudna kiszabadulni belőlük. Jódarabig rángatózom partravetett halként; izmaim sajognak a meddő erőfeszítéstől. Meg akarok halni, de nem ilyen megalázó módon! Üvöltenék az alattam húzódó égbolt felé, de nincsen hangom. Elcsukló nyüszítés tör fel a torkomból; sírnék, ám szemem képtelen könnyeket termelni. Ha valaki felajánlaná, hogy kiszabadít, és a kezembe adja Tamgardot, tüstént darabokra tépném!
Ámde, mi az Én dühöm a Harag Istenének őrjöngéséhez képest?
Hirtelen lecsillapodom, amikor megpróbálok válaszolni saját kérdésemre. Magam előtt látom Thoddot, amint szabadulni próbál a béklyóiból, és elszégyellem magam…
Furcsa nyugalom száll meg. Ráébredek, hogy keserűségem csak a porszem ágálása a kőszikla árnyékában. Ha az elítélt Istenség nem tudott szabadulni, Én hogyan tudnék?
Ízlelgetem a fájdalmamat, ami mintha nem a régi lenne; magát az érzést sem sikerül felismernem lelkem gyújtópontjában. Az Egyetlen elhagyott, mondom magamnak, hogy megnyissam a kínok lezárt zsilipét, de nem járok sikerrel.
„Miféle Egyetlen? – kérdez vissza egy belső hang. – Mi az, hogy Egyetlen? A világ nem úgy van teremtve, hogy csak egy legyen valamiből. Mindenből sok van, örömből és bánatból egyaránt, csak ki kell nyitnod a szemed, hogy észrevedd!”
Közben a sámán hangja is rákezd a magáéra a fejemben:
– Amikor a kilencedik nap végén Thodd visszanyerte szabadságát, kiveszett belőle a gyűlölet – magyarázza bizonytalanság nélkül –, helyreállt a belső egyensúlya, ami nem akkor billent fel, mikor Onerth felkötötte, hanem akkor, mikor eszétvesztve dühöngeni kezdett. Ahogy más szemszögből nézte a dolgokat rájött, hogy feleslegesen küzdött a rámért sorscsapások ellen.
– Talán nemcsak egy Egyetlen van, hanem több – jelentem ki fennhangon – vagy bárki azzá válhat…
– Talán – kacsint az öreg – nem is létezik, csak az emberek bebeszélik maguknak.
– De Én jó vagyok – mondom –, mindig tisztességes voltam vele. Miért hagyott el? Hol hibáztam?
Kétségbeesésem élesebben vág, mint a gyémánt. Az igazságot nem lehet fejtetőre állítani; kimondott szavaim őszintén csengenek, noha magam sem hiszek már bennük.
– Nem hibáztál sehol, de néha éppen az a hiba…
A válasz lecsendesíti háborgó lelkemet.
Lógok a semmiben, Napok és Holdak vándorolnak odalent; az idő visszafelé pereg. Az anyaföld lepelként borul fölém, szívem a jobb oldalon dobog. Más ízű a levegő és a fájdalom. A halottak az égben várnak a feltámadásra, a madarak a talajon szárnyalnak.
Végül hosszú idő múlva megtöröm a simogató csendet:
– Mikor telik le a három nap?
– Már régen letelt – mondja Tamgard –, Te akartad, hogy ilyen sokáig tartson!
Csillagok és spirálisan tekergő, aranyszínű porfelhők között lebegek, egyedül a mélysötét űrben. Már nem dübörög a halántékomban a vér, tiszta vagyok és szabad – mindörökké a magam ura.
– Lejöhetek végre? – kérdem halkan.
– De hisz végig idelent voltál!
Kinyitom a szemem, és rájövök, hogy a tábortűznél üldögélek; palástként gomolyog körülöttem pipám fűszeres füstje.
Az öreg mosolyog, és nem szól semmit. Felállok, felé nyújtom a kezem.
– Mihez kezdesz, Hercegem? – kérdi szelíden. – Megkeresed a lelkedet?
Megrázom a fejem.
– A helyén van az – felelem. – Inkább az Egyetlent keresem meg. Talán keresnem sem kell, és rátalálok.
Bólint, és könnyed intéssel utamra enged.
Határozott léptekkel nekivágok az éjszakának, amely már nem tűnik olyan sötétnek, mint ezelőtt.