Asszonyok és agancsosok

Látogatók száma: 8

Asszonyok és agancsosok

Bhartrihari nagyon fontos személyiség a hindu legendákban, de semmi biztosat nem tudunk róla; állítólag a híres Vikramáditja testvére volt, aki Uddzsainban uralkodott, valószínűleg az 1. század elején. Még azt sem tudjuk eldönteni, hogy a bátyja volt-e, vagy az öccse, pedig ez lenne a lényeg.

Ma is mutogatják a barlangot, ahová bánatában visszavonult, az erődöket, amelyeket építtetett, talán nem is olyan bánatosan. Szehvantól északra volt az egyik, ma már csak rom, de még ma is 60 vástyát számolhatunk. Itt a hajdani királyról Boccaccio tollára méltó történeteket mesélnek, csakhogy mindegyik tragédiával végződik.

Vándor anekdota az egyik, talán már az 1. században sem volt új. Bhartihari egy különleges gyümölcsöt ajándékozott a kedvenc feleségének, aki azt továbbadta a szeretőjének, egy elefánthajcsárnak. Az elefánthajcsár a szeretőjét boldogította vele, egy városszerte ismert prostituáltat, aki elvitte a királyhoz, nagy jutalom reményében. Bhartrihari felszólította a szende hitvest, hogy adja elő a gyümölcsöt; a hölgy zavarba jött, és azt hazudta, hogy elvesztette. Nagyon különleges gyümölcs lehetett – a legenda amarphalnak, a halhatatlanság gyümölcsének nevezi – ilyesmit nem szokás elveszteni, vagy meg nem találni. Belátta ezt a hölgy is, és szégyenében – vagy a hűtlen elefánthajcsár miatti bánatában – leugrott a palota mellvédjéről, és szörnyet halt.

A fáma nem szól arról, hogy a végzetes ajándékot végül is ki ette meg, tény, hogy Uddzsainban senki sem lett halhatatlan, még Vikramáditja sem, aki pedig olyan nagy ember volt, hogy bevezetett egy új időszámítást; Caesar és Gergely egy személyben.

A történet érdekesebb része most kezdődik. Úgy látszik, Bhartrihari szerelmes természetű volt, megint belebolondult az egyik feleségébe, Pingalá királynőbe. Ez nagyon nevezetes név a szanszkrit irodalomban; minden híresebb prostituáltat így neveznek. Bhartihari is élt a gyanúperrel, szolgák seregével figyeltette, de nem sikerült rajtakapni.

Egyszer vadászni ment a rádzsa, és nagyon nevezetes események tanúja lett az erdőségben. Az egyik vadásza megölt egy őzbakot, mire a suta csak nézte egy darabig a halott testet, aztán ráborult az agancsaira, és elvérzett. Nem sokkal ezután előjött egy nagy kígyó, és halálra marta a vadászt. Éppen ott volt a vadász felesége is, ördög tudja, mi keresni valója volt a királyi vadászaton. Gyorsan száraz gallyakat és faleveleket gyűjtött, tüzet rakott, és magát is elhamvasztotta a férje holttestével együtt. Mindebből arra következtethetünk, hogy szokatlanul hosszúra nyúlt ez a kis hajnali kirándulás; továbbá a hölgyek rendkívül látványos módon bizonyították be az érzelmeik mélységét, amikor az illető őzbaknak és sikárinak ebből már nem volt semmi haszna.

Bhartrihari elmesélte a megható történeteket Pingalának, és várta a hatást. A királynő vállat vont, azt mondta, hogy ez nem bizonyít semmi, ha ezek a hölgyek igazán szerették volna a férjüket, meghaltak volna csupán a nagy bánattól, az agancsok és a tűz tárgyi közreműködése nélkül. A király hitte is, meg nem is, elhatározta, hogy próbára teszi Pingalát. Legközelebb, amikor elment vadászni, egy megbízható szolgát elküldött a királynőhöz azzal az üzenettel, hogy széttépte őt egy tigris, és végérvényesen meghalt. Bizonyságul itt van a felső ruhája, amit a király saját kezűleg kent össze egy őz vérével.

Pingalá megnézte a véres holmit, és megállapította, hogy sehol nem szakadt el. Körmetlen macskáról már hallott, de körmetlen tigrisről még nem, ezért rögtön tudta, hogy be akarják csapni. Megüzente a szeretőjének, Vikrama hercegnek, hogy eljött az alkalom, amelyre már olyan régóta várnak.

Vikrama jelentős összeget ajánlott fel az üzenethozónak, ha mindenkinek azt fogja mondani, hogy a királynő azonnal meghalt, amint meghallotta a gyászhírt. Pingalá eltűnt a herceg háremében, aki abban a pillanatban meggondolta magát, tőrt rántott, és végzett az üzenethozóval. Kapzsi ember volt, pusztuljon el. Rögtön meggyújtották a halotti máglyát; javában lobogott a tűz, a tetemből már csak két maréknyi hamu maradt, amikor Bhartihari hazaérkezett a vadászatból. Ki halt meg? – kérdezte közömbösen. Vikrama úgy tett, mint aki nagyon meglepődik. Te élsz? A bizalmas embered azt a hírt hozta, hogy egy tigris… - Elég, szakította félbe türelmetlenül Bhartirahri, hol van a feleségem? – A feleséged magához ölelte a felső ruhádat, összeesett és meghalt. Éppen most hamvasztottuk el. – Bhartrihari mélyen megrendült, lemondott a trónról az öccse javára, beköltözött egy barlangba, vagy hosszú zarándoklatra ment, már aszerint, hogy a legendát éppen ki meséli. Egy idő után mégis megvigasztalódott annyira, hogy letelepedett Szehvanban, megépíttette a 60 bástyás várat, és élete végéig kerülte az asszonyokat.

Persze az is lehet, hogy Vikramáditja nem az öccse volt, hanem a bátyja, ebben az esetben sosem volt király, és a fenti történetből csak annyi igaz, hogy Uddzsain mellett egy barlangot, Szehvan közelében egy erődöt róla neveztek el; esetleg valaki másról, akinek szintén Bhartihari volt a neve, és vagy rokoni kapcsolatban állt Vikramáditjával, vagy sem. Vagyis az egész csak legenda, mint egy bizonyos Shakespeare-é, aki sohasem élt, a híres színdarabokat valaki más írta, akit szintén Shakespeare-nek neveztek, és értett egy keveset a színházhoz.

A cikket írta: Müszélia

támogatóink