újabb események régebbi események további események
07:52
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
07:18
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
23:49
Tündér módosította a naplóbejegyzését
23:48
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
06:51
wadbikaiy válaszolt egy szavazásra
06:50
wadbikaiy új cikket töltött fel
06:43
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
22:14
Beseiesere regisztrált a weboldalra
18:20
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
16:46
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
11:02
Black Ice módosította a cikkét
10:52
Black Ice új cikket töltött fel
23:15
Tündér módosította a naplóbejegyzését
19:20
Juhász András Géza módosította a cikkét

Az Intézet

2011. augusztus 18. - Látogatók száma: 64

Nem akart semmi mást, csak hagyják békén.

- Mióta van itt Kelemen bácsi? – Kérdezte a főápoló az öreget.
- Nem régóta. – Válaszolt Kelemen remegő hangon.

Fázott. Nem tudta pontosan, mennyi idő telt el azóta, hogy eldöntötte, elmegy innen. Egyre gyakrabban érezte, nincs itt semmi keresnivalója. Akkor, meg minek maradjon?

A főorvos nem támogatta az ötletet, meg volt róla győződve, hogy nem jött még el az ideje az öreg távozásának.
- Ugye nem gondolja Kelemen, hogy elengedhetem? Nem tehetem, amíg nem produkálja a követelményeknek megfelelő szintet. Az adatokból az derül ki, hogy még a hetven százalékot sem éri el a felkészültsége. Kétségtelen, jó úton halad, de még nagyon sok a tennivaló. Legalább egy hónap kemény munka áll még előttünk – mondta a főorvos, és megveregette az öreg vállát.
- Lehet, hogy így van főorvos úr, de nekem már nincs semmi kedvem a programhoz. Belefáradtam én ebbe, kérem. Öreg is vagyok, meg aztán, hiányzik nekem a család. Fél éve nem láttam a fiamat.
- Semmi baj. Ezen segíthetünk. A fia is itt van ám! – Újságolta a főorvos, remélte, rábírja az öreget a maradásra.
- Mióta? – Kérdezte az öreg rezignáltan. A főorvost meglepte ez a reagálás. Valamilyen érzelmi kitörésre számított, de arra, hogy az öreg szinte közömbösen veszi tudomásul fia ittlétét, arra nem számított.
- Egy hete. – Válaszolt szűkszavúan a főorvos.
- Meglátogathatom?
- Nem, még nem. Legalább egy hétre még szükség van a karanténban, hogy kiderüljön, nincs valami komoly baja. Tudja, itt két hétig mindenki megfigyelés alá kerül az elkülönítőben. De hát nem kell ezt magyaráznom, mindenki átesik ezen, igaz? – Fordult a főorvos Kelemenhez a kérdéssel, amelyre választ nem is igazán várt. – Jól van, megoldjuk valahogy a találkozást, számíthat rám Kelemen bácsi, de azt az egy hetet ki kell várni, abból nem engedhetek.

Kelemen nem tudott várni. Elindult, hogy megkeresse a fiát. Az intézet, ahová fél éve beszállították, hatalmas területen fekszik. Nem gondolta, hogy könnyű dolga lesz, de remélte, megtalálja őt, mielőtt elbocsátják innen.

Az épületek többségében egy-négyszintesek, csak a főépület tízemeletes. Itt irodák vannak, és a személyzet szállásai. Orvosok, betegápolók, szállítók laktak, dolgoztak az épületben, amely inkább hasonlított egy szállodához, mint irodaépülethez. Könyvtár, és uszoda is rendelkezésére állt a beutaltaknak, de itt kerültek elhelyezésre a mozi-, és oktató termek is. A nap minden órájában zajlott itt az élet, éjjel-nappal folytak az előadások, a vetítések, hatalmas kivetítőkön a különféle tévésorozatok. Valójában, ezek a filmek, és tévéadások alkotják az itt folyó munka gerincét. Azt nem lehetett tudni, ki működteti az intézetet, de sejteni vélik, hogy az állam hozta létre és a költségvetésből, valamint, a kormányhoz közeli vállalkozók adományaiból finanszírozzák a működését. Aki ide bekerül, az hat hónap múlva szabad, és felvilágosult polgárként hagyhatja el e falakat, és gyorsan beilleszkedik a társadalomba. A többi épület tulajdonképpen szálláshelyként funkcionált, de az ellátás egy ötcsillagos szálloda színvonalát idézte. A legtöbb épülethez kisebb, különálló kommunális épületek is tartoztak. Itt szaunák, uszodák, és sportpályák is rendelkezésére álltak a bentlakók számára. Külső szemlélőnek talán, különösnek tűnik, hogy ezek az intézmények szinte teljesen üresen álltak, legfeljebb az új lakók vették igénybe a szolgáltatásokat egy ideig, de a jobbnál jobb tévésorozatok, a rendkívül hatásos előadások eltérítették őket a testedzéstől.

Az itt tartózkodás idejének egyik nagy élménye a napi ötszöri, bőséges, és minőségben is tökéletes étkezései voltak. Mégsem ez volt a leghatásosabb eszköze az életmód befolyásolásának. Bár, az étkezési szokások fokozatos, de gyors megváltozása látványos eredménnyel járt, az kevésbé volt feltűnő, ami tudatban lezajló folyamatok eredményeképpen jött létre a bentlakóknál. Az agresszió, az eddig még nem tapasztalt érzések megjelenése, mint a gyűlölet, vagy az empátia teljes visszahúzódása természetes velejárója volt az itt végzett munkának. A folyamat lassan, de biztosan haladt az egyén elszigetelődése felé. A végkifejlet közeledtével már egyáltalán nem volt fontos, mi volt azelőtt, egyáltalán nem létezett az azelőtt, csak a biztos, de kilátástalan jövő kibontakozása látszott elfogadhatónak.

Kelemen bejárta az intézet területének nagy részét, de nem találta a fiát az újoncok között. Azt sikerült megtudnia, hogy a fiát sürgősséggel hozták be, egy névtelen feljelentés következményeként. Egy internetes fórumon megjelent színházi kritikája miatt jártak el a hatóságnál, és követelték a szerző legszigorúbb felelősségre vonását. A cikkében azt kifogásolta, hogy az előadás inkább hasonlított egy szappanoperára, leereszkedve egy tévésorozat színvonalára, amit az értő közönség méltán kifogásolhat, mint Shakespeare eredeti művére. De igazából nem volt értő közönség, és az előadásnak nagy sikere volt a megjelentek körében. Különösen az a jelenet kapott nagy tapsot, ahol Rómeó magához tér, és csókjával feltámasztja az önkezével életének véget vető Júliát, és boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. A cikkben szó esett az újabban elterjedt szokásról is, az előadást gyakran megszakító, különféle reklámok bejátszásáról.

A beutaltak nem hagyhatták el az intézményt a kezelés időtartama alatt, de nem volt rá példa, hogy ez bárkinek eszébe jutott volna. Egyedül Kelemen volt elégedetlen a falak mögötti élettel, vagy legalábbis, nem tudott róla, hogy rajta kívül mások is elvágyódtak volna. Már nem emlékezett rá, miért is került ide, de azt tudta, előbb-utóbb mindenkire sor kerül. Eljárt az előadásokra, szorgalmasan elolvasta a kötelező irodalmat, megnézte a sorozatokat, és megpróbálta megérteni a reklámokat is. De az empátiát, az igényességet nem sikerült kiölni belőle, és a gyűlölet, mások megbélyegzésének igénye sem vert tanyát a lelkében. Egyetlen tömegverekedésben sem vett részt, ami az itt tartózkodás utolsó heteiben egyre gyakoribbá vált, és sokszor áldozatokkal is járt. A rendészet azonban gyorsan megfékezte a megmozdulásokat, és előállította a rendbontókat. Ezek az összetűzések valójában, éles gyakorlatok voltak. Aki részt vett bennük, eljutott arra a szintre, hogy elbocsátásra alkalmasnak tartsák, és visszakerülhetett a társadalomba.

Nem akart semmi mást, csak hagyják békén. Amikor a főorvostól megtudta, hogy a fia is részt vesz a kiképzésen, közömbösséget színlelt, de alig tudta leplezni a fájdalmát. Amikor megértette, hogy nem fogja megtalálni a fiát, csak a kiképzés befejeztével, a falakon kívül, a társadalomban - így nevezte magában az intézeten belül zajló munkát -, felhagyott a kereséssel. A közben szerzett tapasztalatok azonban, elkeserítették. Látta, mi folyik itt, hogyan alakul, formálódik a tudat a lét prése alatt.

Hideg volt az éjszaka. Kelemen nem volt előrelátó, nem volt felkészülve arra, hogy az évszakok eltolódása miatt, a nyári éjszakák is nagyon hűvösek ezen az éghajlaton. Egy szál ingben vágott neki az útnak. Alig haladt néhány száz métert a bejárat felé, amikor egy járőr közeledtére figyelt fel. Érdekes, nappal még nem látta ezeket az állig felfegyverzett embereket. Nappal csak vidám és elégedett őrökkel találkozott, akik valójában, nem is őriztek semmit, inkább útbaigazítást adtak, vagy kisebb megbízásokat teljesítettek, ha valakinek szüksége volt rá. Most azonban, félelmetesnek látszott ez a kis csapat, ahogy fürkészték a látóhatárt, mintha valaminek, vagy valakinek az eljövetelétől tartanának.

Kelemen már nem volt fiatal, de hatvan éve nem indokolta, hogy bácsinak nevezzék. Igaz, a nála sokkal fiatalabbak voltak, akik így szólították. Tőlük nem is vette rossz néven. A főorvos azonban alig idősebb nála, nem értette, miért nevezi Kelemen bácsinak?

A szeméttároló fedezékéből nézte, ahogy az őrjárat elhalad mellette. Nem látták meg, de nem volt benne biztos, hogy észrevétlenül el tud jutni a főbejáratig. Itt marad, amíg megvirrad, gondolta. Most már nem mehet vissza a szálláshelyére, nappal könnyebben tud észrevétlenül mozogni. Nem töltötte haszontalanul az időt önkéntes fogságában, gondolkodott. Azon törte a fejét, miért hozták őt ide, vajon, mit követhetett el? Nem volt gyakori ebben a korban. Sejtette, hogy valamilyen különös esemény juttatta erre a helyre. Ugyanakkor azt is tudta, minden polgárra sor kerül, ez amolyan egészségügyi program. Mindenkinek jár ez a hat hónap. Fázott. A hideg most már nem csak kellemetlen volt, de fájdalmas is. Nagyon fáradtnak, és kimerültnek érezte magát. Tagjai elgémberedtek, nyújtózni akart a szűk helyen, de már nem tudott megmozdulni. Elaludt.

A főápoló nehezen tudta magához téríteni. A vállánál fogva rázta egy darabig, majd egy hirtelen mozdulattal felemelte az összegömbölyödött testet. Kelemen lábra állt, de kénytelen volt a főápolóra támaszkodni.
- Mióta van itt Kelemen bácsi? – Kérdezte a főápoló az öreget.
- Nem régóta. – Válaszolt Kelemen remegő hangon.

Hirtelen megértette az összefüggéseket, eszébe jutott, mi volt az esemény, ami ide juttatta. Évekig járt egy útvonalon a munkahelyére. Útközben gyakran szólították meg koldusok, hajléktalanok némi alamizsna reményében. Mindig adott, ha keveset is, de adott. Valahogy együtt érzett ezekkel az emberekkel, de nem tudta megmagyarázni, mitől van ez az empátia? Talán, a maga sorsát látta bennük. Mindig félt attól, hogy idáig jut, és azt nem éli túl. A világ nagyot változott az elmúlt években. Mintha mindenki megbolondult volna. Az emberek elfordultak egymástól, közömbösen nézték végig legjobb barátaik vergődését az adósságcsapdákban, a kilakoltatásokat, az otthonok elvesztését. A kormány telepeket hozott létre, hogy legyen hol lakniuk, de nem gondoskodott senki a megélhetésükről. Ezek a telepek lassan nyomornegyedekké váltak, ahol felütötte fejét a korábban kiirtottnak hitt betegségek többsége is. A helyzet már-már elviselhetetlenné vált, amikor valakinek eszébe jutott, hogy a baj forrása nem a szegénység elterjedésében keresendő. Létrehozták az Intézetet, amely megoldást jelentett a problémákra, és eltüntette a szegénységet, megszüntette a nyomort.

Kelemen egyik nap elhatározta, hogy nem megy be dolgozni. A hajléktalanoknak szerez örömöt, vagy legalább egy emlékezetes napot. Bement egy gyorsétterembe, rendelt egy halom ételt, majd egy bevásárlókocsiban kivitte hajléktalan ismerőseinek, és kiosztotta közöttük a napi betevőt. Sokan nem tudták mire vélni az ajándékot, és bizalmatlanul méregették Kelement. Egy idő múlva rendőrautó jelent meg a helyszínen, majd az autóból kiszálló rendőrök kedvesen felszólították, hogy menjen velük. Kelemen nem habozott engedelmeskedni a felszólításnak, és beült az autóba. Később megtudta, hogy az egyik hajléktalan hívta a rendőrséget a mobilján, és zaklatással vádolta Kelement. A rendőrségen meghallgatták a történetét, majd minden szó nélkül elengedték. Néhány hétre rá jött a felszólítás, vonuljon be az Intézetbe, hogy alaposan kipihenje magát, mert úgy ítélték meg a hatóságok, hogy erre, hajlott kora ellenére is szüksége van.

Kelemen most már világosan látta, mi a különbség a benti-, és a kinti világ között. Megérett benne az elhatározás, mindenképpen kijut innen. Amikor a főápoló kedvesen felsegítette, alig állt a lábán. Útban az igazgatói iroda felé lassan, magához tért, és erőre kapott. Nekiesett a főápolónak, és agyba-főbe verte a meglepett embert, miközben rasszista jelszavakat üvöltözött torka szakadtából. Csak az őrök gyors beavatkozása tudta megmenteni a főápolót a tragédiától. Kelement sikerült lecsillapítani, és az igazgató elé vinni. Nem lepődött meg, amikor az igazgató barátságosan fogadta.

- Már azt hittem, sosem teszi meg, Kelemen. Mi itt rengeteg energiát fektetünk abba, hogy a programot sikeresen végrehajtsuk. Még nem volt példa arra, hogy valaki ilyen állhatatosan ellenálljon a leghatékonyabb módszereknek is. De a kitartás meghozta az eredményét. Ön a mai napon távozhat az intézetből. Gratulálok!

Kelemen nem tudott szólni egy szót sem. Átvette a zárójelentését, a címeres állami okmányt, amelyben ez állt:

„Az átképzést eredményesen befejezte, őrülten távozhat a kinti világba.”

Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz. Az zavarta ugyan egy kicsit, hogy nem érez lelkifurdalást a főápoló megverése miatt, de ezen hamar túltette magát. Azon viszont, komolyan elgondolkodott, miért vágyik olyan nagyon a kinti világba, hacsak valóban, nem őrült.



(Budapest, 2011. augusztus)

A cikket írta: Janó

2 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. augusztus 19. 07:47

megtekintés Válasz erre: dArc - 2011. augusztus 18. 21:32

Szerintem a benntartózkodás étkezései közé spékelt szavakkal az a mondat nem igazán gördülékeny.
A történet nagyon tecc. Örülök, h újra olvashattalak.

Köszönöm az észrevételt kedves DARC! Javítottam, így talán, valamivel gördülékenyebb lett.
Örülök, hogy olvastál!
2011. augusztus 18. 21:32
Szerintem a benntartózkodás étkezései közé spékelt szavakkal az a mondat nem igazán gördülékeny.
A történet nagyon tecc. Örülök, h újra olvashattalak.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: