Fekete özvegy
Látogatók száma: 82
Emlékszünk még a történelem órákra, amikor azt mesélték, hogy a nő otthon ült, míg a férje meghódította a fél világot s a fehérnép csupán egy "eszköz" volt? Azt hiszem valami egy csöppet megváltozott...
Ott ültem egykori szerelmemmel egy padon, a park egy árnyékos szegletén. Már túl voltunk az új történetek ecsetelésén, és inkább a régi, közös emlékeket vettük elő. Ahogy a karjaimban tartottam, újra előkerült kapcsolatunk régi, sötét foltja, mikor megcsaltam. Legalábbis ő így érzi. Mindegy is, két sértett fél úgy sem érthet egyet...
- Volt más rajta kívül? Rajta, mondd el, most már úgy sem számít! – kérlelt, magabiztosságot mutatva. Gondoltam ez egy remek lehetőség egy újabb leckére.
- Volt. Összesen három. – hazudtam.
- Kicsoda? – kérdezte, ugyanazzal a sebezhetetlen magabiztossággal.
- Ritát ismered, vele lefeküdtem. A másik kettővel csak csók volt. – gondoltam, ha már lúd, legyen kövér. Amíg te Németországban voltál...
- Én lefeküdtem Stefannal! – vágta a képembe, immár ideges, bosszúálló tekintettel.
Miután lazítottam az ölelésen, egy mélyet szívtam a cigarettámba és füstfelhőbe burkolva annyit suttogtam, „Én hazudtam”.
Sokat beszéltünk az esetről, én magammal annyira jutottam, hogy megérdemeltem. A befőtt rakta el a nagymamát, ez van. Megesik.
Továbbra is a karjaimban fekve arra kért, hogy csókoljam meg.
- Te is tudod, hogy nem tehetem. Mi lesz a pároddal? Mindketten tudjuk, milyen a sértett fél oldala. Hát nem lenne bűntudatod?
- Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kívánlak. Csókolj meg. – és ahogy egyre kérlelt úgy csökkent az én ellenállásom is. Elkapta a nyakam és magához rántott. Egyszer. Kétszer.
- Nem tehetem! Mi lesz azzal a szerencsétlennel? – kérdeztem, pedig minden porcikám égett a lányért.
Nem bírtam az ostromot. Ahogy a combjával hozzásimult a gyenge oldalamhoz, én finom benyúltam a lábai közé. Megcsalás és karma. Csak ez járt a fejemben. Ezt még egyszer megfizetem...
- Nálad hol a határ? – kérdeztem már-már felháborodva.
- Most itt. – csak ennyit mondott, majd megcsókoltuk egymást. Együtt, ugyanazzal a hévvel, ugyanazzal a felelősséggel.
Amikor hazafelé sétáltunk rengeteg embert láttam a kirakatokból, ablaküvegekből visszatekinteni. Aljasak voltak mind egy szálig. Őket nézve elfogott a bűntudat és a hányinger. Magamat láttam.
Azon búsulva, hogy mily könnyedén tiportam porba elveim, s ezzel hogyan köptem szembe magam, kíváncsi lettem a lány gondolataira.
- Mi jár a fejedben? – kérdeztem és már előre vártam a bűnbánó jajgatást, de ő csupán ennyit felelt:
- Hát azon tűnődöm, hogy holnap mit vegyek fel.
Majd sietősen, megkapva amit akart, faképnél hagyott.
A cikket írta: blasius
Hozzászólások
időrendi sorrend
Köszi, üdv, Zsizsik
Kedves Juli!
Teljesen megértelek. Sokadszori átolvasás után magam sem találom egy nagy dolognak, de friss volt, meglepő volt és ki kellett adnom magamból. Valószínűleg nekem, mint érintett félnek sokkal többet jelent, de hát van ilyen:)
Megértelek. Írtam már én is olyan dolgot, ami csak nekem volt érdekes. Jó érzés volt, hogy kiírtam magamból. Semmi több.
Ha a történeti részt most nem vesszük figyelembe csak az írást, az jó volt.
Ezért kapsz egy 5-öst!
Pusz
Juli
Jó a hangulata.
És van csattanója.
És van csattanója.
Teljesen megértelek. Sokadszori átolvasás után magam sem találom egy nagy dolognak, de friss volt, meglepő volt és ki kellett adnom magamból. Valószínűleg nekem, mint érintett félnek sokkal többet jelent, de hát van ilyen:)
Engem ez az írás nem érintett meg. Olyan történetnek érzem, amelyben nem történt történés... (Vagy az érzéseim csalnak?)
puszi
Juli :))
Érdekes volt, tanulságos is. Köszönöm, hogy olvashattam!:)))
Üdv: Zaríta