újabb események régebbi események további események
10:28
mrabcRELK regisztrált a weboldalra
00:43
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
05:27
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
02:46
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
09:30
Virág módosította a cikkét
09:20
Virág módosította a cikkét
08:21
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
07:42
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
07:09
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
02:47
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
01:02
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
20:34
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
20:32
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
19:56
Pinokkió módosította a cikkét

Fel a hegyre

2011. március 18. - Látogatók száma: 69

És ő engedelmesen lefeküdt a földre, pedig tudta, hogy nem lenne szabad, de akkor jött a Rozál, azzal a gyönyörű mosolyával hívta, csalogatta egyre messzebb. Ő meg ment utána, mert érezte, hogy ahova mennek, ott jó lesz neki.

- Nem kellene elmennie, Apus! Nem soká jön a kocsi! – szólt az öreg után a menye, de ő mintha nem is halotta volna. Ünneplőruhában, botjára támaszkodva, előrevetett fejjel ment neki a dombnak. Vállán tarisznya. Reggel kerestette elő a menyével. Mérges is volt rá az asszony, nem értette, minek kell az öregnek pont ez a tarisznya, pont most, ebben a felfordulásban.
- Legalább annyit mondjon, hol keressük! – kérte a nő, de a választ már meg sem várta, sok volt a dolog, futott a konyhába, hogy még az utolsó poharakat becsomagolja.
Ő is becsomagolt már. Mindent, ami kellhet. Belefért a tarisznyába. Egy fénykép, egy olvasó, egy imakönyv. Ennyi, többre nem is lesz szüksége.

Vállai előregörnyedtek, cipelte rajtuk hetven éve minden terhét. Volt elég. Különösen az utóbbi időben. Talán minden baj akkor kezdődött, amikor a felesége, a Rozál meghalt, az Isten nyugosztalja. Nagy beteg volt szegény asszony, hosszú ideig tartott a szenvedése. Az utolsó napokban szinte élő halott volt már, elfogyott, mint egy szál gyertya, de az utolsó pillanatig tartotta magát. Nehezen békélt meg a sorssal, de a jó Isten csak magához szólította.

Ahogy visszanézett a múltba, látta a nőt eladó lányként, ahogy Húsvétkor szalad a locsoló legények elől, siet a templomba, vagy éppen karján a kosárral fut a boltba. Milyen gyönyörű volt! A legszebb lány a faluban. Az apja, tehetős gazda, nem egy ilyen jött-ment éhenkórásznak szánta a lányát, mint ő, de a Rozál őt leste a kapu alatt, vele ment a bálból haza, neki adta a bokrétáját. Hiába tagadta ki az apja, sírt az anyja, csak őt választotta, a nincstelen, senki Dalos Varga Nándit.
Most is egészen maga előtt látta a lakodalmukat. Tisztán emlékszik a kántor énekére, a pap imájára, a vadul dajdajozó rokonságra, ahogy ropták a csárdást, itták a bort. A Rozál kipirult arcára, a kis gödröcskéire, amikor szívből, boldogan nevetett. Még ennyi év után is belefacsarodott a szíve, ha rágondolt. Aztán az első éjszaka a kiskamrában, amit az apjáéknál kaptak. Csak egy kis lyuk, alig fért el a szalmazsák, moccanni is alig volt hely, de finom levendulaillat szállt a levegőben, a Rozál illata, és akkor ők voltak a legboldogabbak a világon. Nem is volt világ talán.

Megdörzsölte a szemét, szétnézett a vidéken. A nap bújócskát játszott a felhőkkel. Néha tüzesen kinézett, hogy a másik percben újra elbújjon az arra vonuló felhők mögött. A kaszáló mellett ment éppen. Megállt kicsit, hogy pár szál virágot szakítson, aztán, ahogy öreg lábai bírták nekiindult újra. Fel a hegynek.

Mi is történt azután? Minden évben dolgozott látástól vakulásig. Nem csak a Rozál miatt, nem is a kis Nándika miatt, akivel megajándékozta őket a jó Isten, hanem, hogy megmutassa a Rozál apjának, hogy ember ő, képes pántlikában járatni a feleségét, nem kell koldulni, más kenyerét enni, meg kölcsön kérni senkitől. Szép, nagy házat épített a falu közepén. A fiát tanítatta, tanárembert faragott belőle, aztán amikor az is megnősült, a házat kibővítették, hogy a fiatalokat így segítsék. Szépen, békességben éltek. Ki-ki tette a dolgát. Talán csak a menyével nem találta meg a hangot, azzal nem szeretett beszélgetni. A nő mindig éreztette vele, hogy csak egy tanulatlan paraszt, egy földműves, aki sohasem vitte többre. Ki persze sohasem mondta, de tudni lehet azt szavak nélkül is.

Egy levél a lába fejére hullott. Bosszúsan odébb rúgta, de ettől a mozdulattól olyan fájás cikázott a lábába, hogy a könnye csordult, és majdnem felordított. Mint a vén fáról a levelek, úgy hullottak az komor gondolatok az öreg fejére, és nagy szomorúság vette be magát a lelkébe, ahogy a temetőhöz közeledett. Mit keres ő még mindig itt az életben, amikor a szerettei mind itt vannak a temető hideg földjében? Egymás mellett fekszenek békességben, a Rozál meg a fia.

Hamar elmentek egymás után. A Rozált elvitte a rák, Nándit meg a szívinfarktus. Talán fél év sem telt el, hogy az anyja után ment. Éppen csak ráíratta a házat, hogy megspórolja neki a következő illetéket. Jó lesz ez így, gondolta akkor. A helye mindig meglesz, talán egy tányér levest is kap, aztán csak elbogarászik a ház körül. Egy ilyen háznál mindig akad munka bőven. Honnan lehetett azt tudni, hogy a Nándi ennyire siet az anyja után, és őt itt hagyják egyedül a menyével meg az unokával?
Úgy is volt. Felásta, beültette a kertet, járt fel a hegyre, metszette, kapálta, permetezte a szőlőt, gondozta a jószágokat. Rendben is volt minden. Az unoka is férjhez ment, ott maradtak a házban, volt hely bőven, jutott külön szoba a dédikének is. Minden szép volt. Egészen addig a napig.
Azon a napon azzal jött haza az unoka férje, hogy bezárták a gyárat, ahol dolgozott. Nincs munka, a hivatalban semmit sem tudtak felajánlani.

Nagyot sóhajtott. Rátört az a szörnyűséges üresség érzés. A szíve a torkában dobogott, verejték ütközött ki a homlokára, akadozva vette a levegőt. Még egy kicsit, mondta csak úgy magának. Néhányszor meg kellett állnia, azt gondolta, akkor talán csökken a szorítás a mellkasában, amivel olyan nehéz megbirkózni.

- Holnap reggel bemegyünk a városba, és a Tatus is velünk jön! – mondta az unokája – Van egy meglepetésünk!
Korán reggel indultak autóval. Az öreg nem volt elragadtatva a dologtól, nem szerette a meglepetéseket, a gyerekekből meg nem lehetett kihúzni semmit. Még a menye is csak rejtélyesen mosolygott, vagy kerülte a pillantását. Rosszat sejtett. Egy nagy, emeletes házhoz mentek. A környék tele volt hasonló, behemót épületekkel. Sehol egy kis zöld, egy kis erdő, vagy egy darabka kert. Lifttel mentek egyre feljebb, majd becsöngettek egy szűk folyosóról nyíló, apró lakásba. Aztán csak állt egy szobában, amire azt mondták, hogy az lesz az övé. Egy ideig szóhoz sem jutott, de aztán csak kifakadt.
- Hát van énnekem házam, van nekem szobám is, nem is ilyen kis egérlyuk, mint ez itt! – mondta indulatosan.
- Ne legyen már ilyen makacs, Tata! El kell adni a házat, itt találtunk munkát, iskolát a gyereknek. Meglátja, milyen szépen berendezzük ezt a maga szobáját! Nem kell majd dolgoznia semmit, él, mint Marci Hevesen! – békítgette az unokája, de vigasztalhatatlan volt.
Úgy érezte, összenyomják a falak, jönnek egyre közelebb, nem engedik levegőt venni. Két lépés erre, három arra. Ha kinéz az ablakon, annál rosszabb. Émelyeg és szédül, forognak azok a nagy házak, táncolnak, dülöngélnek. Nem, ezt ő nem tudja megszokni.
Hát miért is élt ő tulajdonképpen, hogy vénségére egy kutyaólban, kegyelemkenyéren éljen?

Végre a temetőhöz ért. Elrendezte a két síron a hozott virágokat, megsimogatta a hideg követ, ahol a Rozál fejét gondolta, a tarisznyából elővette az imádságos könyvét, aztán csak úgy fejből elmondott egy Miatyánkot.
- Nyugodjatok békességben! – fejet hajtott, aztán elindult tovább az úton, fel a szőlőbe.

A múlt héten sietve elrendezett mindent. A hordók abroncsait meghúzatta, a présházat kimeszelték, aztán szombaton leszüreteltek. Most ott forr a hegy leve a pincében, azt sem tudja, kinek, minek. Ha elmennek az is itt marad, mégse akarta, hogy befejezetlen dolga maradjon. A kaszát visszavitte a szomszédba, a tyúkudvar kerítését megfoltozta. Úgy érezte, szorítja valami a torkát, mintha valami hurok fojtaná. Kié lesz a kert? Kinek gondozta a fákat, gyümölcsöket, ki issza meg a bort? Még gyónni is elment. Az öreg plébános meg is lepődött, utoljára a gyászmisén volt a templomban, de most úgy érezte, meg kell békélnie Istennel, ne érje készületlenül a dolog.

A szűk horhosba ért. Itt az út kétfele ágazott, a kereszteződésben magányos pléhkereszt. Megállt egy pillanatra, keresztet vetett, aztán elindult egyedül felfele a szűk mélyúton. Egyre nehezebben ment a járás. A meredek kaptató, a torkában kalapáló szíve, a lábába nyilalló fájdalom, az utat felszántó vízmosások mind nehezítették a lépést, de mégsem állt meg. Nem akarta bevallani magának, hogy fél. Mindig is félt a változástól, a költözéstől, és ez az út most nagyon hosszú lesz. Nagyot sóhajtott újból, s csak ment, lépegetett kihúzott gerinccel, de kiégett, üres tekintettel.

Amikor felért, körülnézett. Megpihentette a szemét a falun. Idelátszott a templomtorony, a temető, sejteni lehetett a házat, ahol már biztosan várják. Leült egy kicsit a diófa alá, odábbrúgott egy lehullott diót. Kinyújtotta fájós lábait, ült egy kicsit, hogy csituljon a mellében a zakatolás, aztán a tarisznyából elővette kincseit. Az esküvői képet a zakója bal zsebébe rakta, csuklójára tekerte az olvasót, jobb kezébe a botot, balba az imakönyvet, aztán elindult le a pincébe.

Először nem történt semmi. Aztán hirtelen színes karikák kezdtek forogni a szeme előtt, ismeretlen hang suttogott a fülébe, hogy feküdjön le, minden rendben lesz. És ő engedelmesen lefeküdt a földre, pedig tudta, hogy nem lenne szabad, de akkor jött a Rozál, azzal a gyönyörű mosolyával hívta, csalogatta egyre messzebb. Ő meg ment utána, mert érezte, hogy ahova mennek, ott jó lesz neki. Tágas szobájában virágok illatoznak majd, és mindenki ott lesz, akit szeret.

A cikket írta: Nurse

8 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. március 21. 05:54

megtekintés Válasz erre: Pinokkió - 2011. március 19. 07:49

Szia Nurse!
Nekem is tetszett. A természetességed lenyűgöző!
Üdv,
Pinokkió

Kedves Pinokkió!
Nem is tudod, milyen jól estek a szavaid!

Nurse
2011. március 21. 05:54

megtekintés Válasz erre: Divi Éva - 2011. március 18. 21:21

Gyönyörű és fájdalmas is. Üdv Éva

Köszönöm, Éva!
2011. március 19. 07:49
Szia Nurse!
Nekem is tetszett. A természetességed lenyűgöző!
Üdv,
Pinokkió
2011. március 18. 21:21
Gyönyörű és fájdalmas is. Üdv Éva
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: