Istencsapása

Látogatók száma: 14

Istencsapása

A gyerekek a szederbokrok mögött lapultak. A gyümölcs még nem érett meg egészen, és nekik kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy kiválogassák azt a néhány fekete szemet a sok zöld és piros közül. Petyát figyelték mind az öten, aki törött fakardot szorongatott, és nem akármilyen hadvezérnek képzelte magát. Időnként óvatosan széthajtotta a szúrós ágakat, és kikémlelt az útra. Jön már az istencsapása, suttogta izgatottan. Most fordult be a keresztnél. Figyeljetek! Háromig számolok, és akkor támadunk!

1–2–3. Rablótámadás! – kiáltották a gyerekek, és vadul hadonásztak a botjaikkal. Pénzt vagy életet!

A nyeszlett vénasszony csak egy pillanatra torpant meg, aztán nagyon is megtalálta a hangját. Káromkodott, mint egy részeg kocsislegény. Elmentek a...! Meg ne lássalak még egyszer titeket, mert szitává lövöm a vedlett irhátokat! – Hülye vénasszony, kiabálták vissza a gyerekek, nincs is neki puskája, még egy kutyát sem tud szitává lőni! – Megmondom az anyátoknak, az majd jól ellátja a bajotokat. – Kitört a nevetés. A gyerekek pontosan tudták, hogy a vénasszonyt senki sem fogja megvédeni. Mindenért ő a hibás. Elhangzik néha egy-egy megjegyzés: Ne bántsátok, őt is az Úristen teremtette – de az ilyen bölcs mondásokat nem vette komolyan senki. Boszorkány, boszorkány, kiabálták a kölykök, amíg csak meg nem unták.

A boszorkány a temetőből bandukolt haza, amikor megtámadták a kölykök. Régen volt az, hogy utoljára Erzsi néninek szólították. Istencsapásának nevezte az egész falu. Még a vele egykorú öregek se tiltakoztak. Gonosz asszony az, mindenki látja rajta. Csúf, mint az ördög menyasszonya. Fekete kecskét tart. Minek az neki? Voltak, akik tudni vélték, de erről már igazán csak suttogva szabad beszélni. Kitelik tőle, amilyen mocskos vén banya.

Van annak már húsz éve is, hogy az öregasszony egyedül maradt. A férje elköltözött a temetőbe (áldott jó lélek volt, rendes, dolgos ember, csak a kocsmából nem lehetett kiverni), a gyerekek a városba mentek (menekültek a szegénységből, büdös nekik a kétkezi munka), a tehénke a vágóhídon végezte (még ott is jobb neki, mint a banya keze alatt). Ütött-kopott vályogházban, kis nyugdíjból tengődött a vénség, és először még sajnálták is (szegényre a macska se nyitja rá az ajtót), aztán belefáradtak a sajnálkozásba (mert a jóság sokba kerül). Előbb csak az egyik szomszéd emlegette, hogy mi folyik odaát a kecske körül (bizony, tudnék én mesélni, de a tisztességes ember hallgat), aztán a szomszédasszony sápítozott (Isten őrizz, hogy elismételjem azt a sok disznóságot, amit beszél (mert hát Erzsi néni tényleg nem válogatta meg a szavakat, amikor felbosszantották, de ezen kívül nem volt más bűne). Segítsen neki az ördög, úgyis azzal van a legnagyobb barátságban.

A 21. században élünk, igaz, hogy még csak most kezdődött. Senki sem hiszi el komolyan, hogy Erzsi néni lyukat fúr az istálló ajtajába, azon át feji a tejet, fadugóval tömi be a lyukat, amikor már megtelt a sajtár. Nem az ő gonosz szavára fúvódik fel a tehén hasa, a koca sem miatta vetél el. Abban sem a vénasszony keze van, ha órákon át köpülnek, és a vaj mégsem akar sikerülni. Nem ő küldi a jégesőt vagy a szárazságot, és a Sajó sem azért önt ki a medréből, mert megbűvölték. Mindenki tudja, hogy ezekben a dolgokban mi az igazság – vagy tudják-e valóban? Mert a nyelvek függetlenítik magukat az észtől, és egy nap akár többször is megcsócsálják ugyanazt a szálas takarmányt: Rossz asszony az. Még a szeme sem áll jól. Elég nagy szerencsétlenség, hogy el nem viszi már az ördög.

Szektások is laknak a faluban, minden ujjukra akad egy rózsafüzér. Folyvást az imakönyveiket nyálazzák, és annyit beszélnek a szeretetről, hogy az emberek menekülnek előlük. Ki tudja, hogy mi a szektájuk neve? Ancsa feje vörös lesz, amikor erről faggatják. Az igaz, hogy ide járnak a szomszédba. Minden nap látjuk a fajtájukat. Mink azonban nem tudunk róluk semmit. Egyszer jöttek, hogy nem akarunk-e beszélgetni velük a Bibliáról. Dehogy akarunk, hagyjanak minket békén. Elég nekünk a magunk baja. – A kocsmáros szerint a szektások egytől-egyig a pokolra valók, mert még egy kólát sem isznak. De ugyanez a véleménye a plébánosnak is: Szombatosok, Jehovások, Máriások, mit tudom én? Ők nem jönnek a mi templomunkba, mi se járunk az imaházunkba; nincs erről mit beszélni. – Ezek a szektások karolták fel az öregasszonyt, lábosokban hordták neki az ételt; egyszer csak ennek is vége lett. Azóta a szentéletű hölgyek krétával rajzolják a kereszteket a banya kerítésére, ő meg letörli reggel-este, és miket mond hozzá! Még a Józsi bácsi is tanulhatna tőle, pedig ő Miskolcon dolgozott sokáig, a helyi tüzéptelepen, és felszedett egy pár cifra norvég káromkodást.

Nagy baj lehet, ha kerülik már a szektások is! És nagy a baj tényleg, Erzsi néninek sosem elég az a kis pénz, amit adnak. Pedig órákig tudná sorolni, mi az a sok, amire nem telik. Miből fogom megjavíttatni a háztetőt vagy akár csak az ereszt? Bedűl a ház oldala, meg kellene támasztani. A barackot elverte a jég, a kertbe bevette magát a spanyol csiga. Kéne egy pár gumicsizma, nagykendő, mamusz… sok minden kellene, de hiába lakatolom le az ajtót, az a huncut pénz elszökik a kerítés lécei között.

Azt sem értette, miért vannak mindenütt korlátok meg sorompók, miért minden magántulajdon. Annak idején, az antivilágban közös volt a legelő, nem szólták meg a szegény asszonyt, ha odajárt disznóparéjt szedegetni. Közös volt az erdő, mindenki onnan hozta a télire való fát, gombát, szamócát, mogyorót. Csapdákat állítottak a nyulaknak, hogy legalább vasárnap egy kis hús kerüljön az asztalukra. Most meg? Úgy vigyáznak még a száraz vadgesztenyére is, mintha csupa kincs lenne. És Erzsi néninek soha nincs szerencséje. Hol azon kapják, hogy a hullafát hordja az erdőből, hogy egy nagy úri tököt csavarint le a száráról – aztán még neki áll feljebb: maradt ott elég a Nagyháziéknak, mennyit akarnak zabálni? Szegény öregasszonynak miért nem adnak jó szívvel? – Azért, mert nekünk sem adnak semmit ingyen, nyelvelt vissza Nagyháziné, nem olyan világot élünk manapság. Akinek nincs pénze, az már nem is ember. – Aztán még hozzátette, de úgy, hogy mindenki hallja: Mikor viszi már el az ördög ezt a vén Zsanát:

Bár igazából mellém állna az ördög, sóhajtotta a vénség, amikor megint ott ugrált körülötte a falu összes kölyke, és mind teli torokból kiabáltak: Hol a seprűd, boszorkány?

Az agg szurdékos meg is mondta a választ, ahogy azt már mindenki megszokta tőle, majd így folytatta: Az egész faluban te vagy a legrosszabb gyerek, te Petya. Hogy törnéd ki a nyakadat, amikor nem látja senki!

Persze hogy mind nevettek és gyorsan szétszaladtak, mert nem mindegyik felnőtt tűri ezt a beszédet, és a tanároknak lehet a legnehezebb dolguk, mert nekik mindig másként kell beszélniük, attól függ, hogy ki hallgatja őket. Ha egymás között vannak, éppen úgy megmondják a véleményüket, mint a többi ember, de elég ha csak egyetlen gyereket észrevesznek, máris következik a szeretet és a prédikáció. Fúj, de utálom, hogy szeretni kell az embereket, mondta Huba, és a boszorkány után köpött. A hajlott hátú feketeség mindig a kocsiút közepén bóklászott, mert rettegett a kerítések mögött őrjöngő kutyáktól. Egyszer csak megfordult, és megfenyegette Hubát: Megállj te, gyalázatos! Még ma kitöröd a nyakadat azzal a másik jómadárral, a Petyával együtt!

Senki sem vette komolyan, mert az Istencsapása a jó kívánságokkal sohasem fukarkodott. Este azonban a kölykök már megint az utcán rohangáltak, az egész banda. Most nem a boszorkányt lesték, hanem az arra elsuhanó autókat. Amikor már elég közel volt a jármű, az ebadta hirtelen megiramodott, és átfutott a túloldalra. Fékek csikorogtak, autósok szentségeltek, és minden sikeres átfutás tíz pontot ért. Ha az ebadta elindult ugyan, de úgy ítélte, hogy a közeledő kocsi túl gyors, és megfordult ijedtében, akkor levontak tőle öt pontot. Mivel a számolás fejben történt, előbb-utóbb összezavarodtak, és hangosan vitatták az igazukat: Nekem harminc pontom van, bi-bi! – Ez a levonás nem ér, mert a Skoda befordult a Tari utcába, a Tari utca nem ér! – Két taknyos összeverekedett, amikor feltűnt a láthatáron egy szürke Vectra, és Petya nem akarta kihagyni a pontszerzési lehetőséget. Huba ugyanakkor indult, és meg akarta előzni; az úttest közepén mindketten elestek. A Vectrásnak esélye sem volt arra, hogy időben megálljon. Falfehéren szállt ki a kocsiból, de Hubán már nem lehetett segíteni; Petya csak erősen vérzett.

Ez a boszorkány műve, mondták az emberek, mert véletlenül többen is hallották az átkot.

A vénasszony sorsa már ebben a pillanatban megpecsételődött. Csak a szektások vallottak a Vectrás ellen, aki nyilvánvalóan nem tehetett a balesetről. A szeretet bajnokai szerint teljesen mindegy, hogy mi történt: mindig a gyereknek van igaza, és a Vectrást minimum fel kell akasztani. Mi az, hogy eltörölték a halálbüntetést? Ez nem Istennek tetsző dolog. Ezt érdemelték azok a szerencsétlen szülők, akik a lelküket is kiteszik a gyerekeikért?

Istent még sokat emlegették a következő napokban, még azok is, akik rendes körülmények között ateisták. Miért hagyta, hogy ez a szörnyűség megtörténjen, miért nem akadályozta meg, miért nem ő szolgálja az embereket, vagy nem azért van, hogy teljesítse a kívánságainkat és a szeszélyeinket? Csak abban értettek egyet, hogy a falu nagyon szerencsés, mert megszabadult az Istencsapásától – mert Erzsi nénit valaki fejbe verte, elszállították egy szeretetházba, majd onnan az elfekvőbe; ezen a két helyen szoktak várakozni a végítéletre az Isten csapásai.

A cikket írta: Müszélia

támogatóink