Két évszak
Látogatók száma: 57
- Gyere, kész az ebéd! - Kézen fogja az öreget és elindulnak. A férfi még visszanéz egyszer, aztán megy tovább, kezében ernyedten leng a trikó. A járda szélénél megállnak, körülnéznek, fejük egyszerre mozdul. Átvágnak a parkolón és elnyeli őket a kapu...
Nyár
Áll az öreg férfi a tűző napon. Hajnalban vihar volt, de a hőség felszívott már minden tócsát, a levegő fullasztóan párás, a föld csontszáraz a kitaposott, zörgő fűcsomók között. Az öreg lábán félretaposott edzőcipő, zoknit nem visel, a cipő fűzője kókadtan lifeg. Rövid, kinyúlt, keresztben csíkos pamutnadrágja domborodó hasa alá csúszott, szára visszakunkorodik a csontos térd fölé, lábszárán kékesen világítanak a visszerek. Áll a házak között a kis parkban, és a trikójával néha megcsapkodja szőrös mellét vagy verejtéktől fénylő hátát. Időről időre körülnéz, lassú, megfontolt alapossággal, egyenként véve szemügyre a ritkás gallyakból álló, felkopaszodott sövényt, a szánkódombot, a dombra vezető utacskát - régen betonból öntött szegélykövek jelezték -, megszürkült salakját mára felverte a gaz.
A férfi körüljárja a satnya bokrokkal szegélyezett, apró terecskét. Minden fánál megáll, azokat is szemügyre veszi. Messziről figyelem, ahogy közelebb érek, megállok én is. Hol járhat ez az öregember gondolatban? Amíg kezével a rongyos kérgű szivarfa törzsének támaszkodik, talán egy másik fát simogat gondolatban, valahol messze. Talán a szülőfalujában jár éppen. Utat lát, meg a kanyarodó sínpárt, ahogy kettős élével elválasztja a házak sorát a szántóföldek végtelenjétől. Tornácos házat, fehér falú nyárikonyhát, kutat, és kutyát a vályú mellett az árnyékban. De lehet, hogy tanácsi ember volt valamikor. Vagy kertépítő, és most arra gondol - lám, mennyi munka, pénz, fáradság ment veszendőbe. Ide zöld, tiszta parkot álmodtunk annak idején, ahol megpihennek az itt lakók. Nem kizárt az sem, hogy látta ezeket a fákat csemete korukban, amikor alattuk még harsány zöld volt a fű, és a sövény sűrű. Elindul, tétova léptein látszik, nincs különösebb célja. Újra belerúg egy száraz fűcsomóba. Most megáll és megcsapkodja a hátát. Kicsit meghajol derékban, beles a sövény alá. Helyesebb, ha úgy mondom: átles a sövény alatt. Meglehet, mezőgazdász volt valamikor és azt latolgatja magában, hogy vészeli át a napraforgó meg a kukorica ezt a hőséget.
Az emberem nyögve felegyenesedik és sétál tovább a tűző napon. Bogár zümmög, idehallatszik a villamos csörömpölése az Üllői útról, amúgy csend van. Kába, verejtékező, déli csend. Talán ezért hallom fülsértően hangosnak a kiáltást.
- Gyere fel! Megsülsz ott a napon.
Szemközt, az első emeleti ablakban kövér nő áll, vörösre festett, kócos haja ritkás, innen is látom a fejbőrét. Felemeli a kezét és integet, a kopott otthonkából fehéren világít a karja. A férfi felnéz, nem szól, csak legyint. Nem türelmetlenül, de nem is lemondóan. Inkább úgy, mintha türelemre intené a nőt. Ballag tovább, tíz lépésenként megáll. Belerúg egy fűcsomóba, benéz egy bokor alá, vagy csapkodja magát a trikójával és megtámaszkodik egy egy fa törzsénél. Kis idő múlva a nő újra feltűnik az ablakban:
- Jössz már? - kiáltja. Az öreg nem szól, már nem is legyint.
Pár perc múlva kilép a kapun az ablakból kiabáló nő. Körülnéz és átvág a majdnem üres parkoló szürke, forró aszfaltsávján. Tésztás, fehér a karja, megvastagodott lába néhol lila, rajta félretaposott, régi Scholl papucs, az ujjatlan otthonkából elővillan rózsaszín melltartója. Megáll szemben az öreggel, nézik egymást.
- Gyere már fel, hát megfősz itt a napon!
Az öreg csapkodja magát a trikóval, közben egyik lábáról a másikra áll.
- Nem találom a kutyát. Megint elszökött - dünnyögi. A hangja mély, rekedt. A nő bámul rá, kicsit megrázza a fejét.
- Gyere, kész az ebéd.
Kézen fogja az öreget és elindulnak. A férfi még visszanéz egyszer, aztán megy tovább, kezében ernyedten leng a trikó. A járda szélénél megállnak, körülnéznek, fejük egyszerre mozdul. Átvágnak a parkolón és elnyeli őket a kapu.
Tél
Csikorognak a hólapátok a kopott járdán. Egy asszony meg egy férfi lapátol, szomszédok, beszélgetnek. A jódgőz lámpák sárga fényében szikrázik az utca, a hó csak szitál, de nagyon sűrűn.
– Szeretem az ilyen időt. Lehet havat lapátolni, meg elfűteni a fa maradékát. Ha még egy hétig ilyen hideg lesz, nem tudom mit csinálok.
– Lapátol. Attól majd jól kimelegszik.
A férfi megáll, a nőre néz, vár. Aztán dühösen ledobja a lapátról a rátorlódott havat. Rátámaszkodik a lapátnyélre és nézi az utca túloldalán a tízemeletes házakat. Állával feléjük bök.
– Azoknak nem kell lapátolni. Fűteni se. Elég megnyitni a csapot és jön a meleg víz.
– Akkor adja el a házát és vegyen lakást. Van eladó, négy is.
A férfi úgy néz lapátolótársára, mint tyúk a piros kukoricára.
– Nem bolondultam meg!
– Akkor lapátoljon, mert megfázik!
– A fene se tudja, mi lenne a jó.
– Én tudom. Meg maga is. Csak nem mondjuk.
– Maga szerint mi lenne a jó?
A nő is megáll, odaütögeti a lapátját a fagyos járdához. Gondolkodik. Aprót bólint, ahogy odavágja a választ, dacosan.
– Megpihenni. Betakarózni a jó meleg földdel és letudni a sok bajt, egyszer és mindenkorra.
A férfi nem csak a fejét fordítja a nő felé, odafordul hozzá egészen és majdnem ordít.
– Hát, maga nem normális, annyi biztos!
Mérges, gyors, kapkodó mozdulatokkal hányja a havat. Amikor végez a saját szakaszával, megkerüli a nőt és folytatja annak a háza előtt is.
– Most meg mit csinál?
– Segítek. Hamarabb végzünk és mehet meghalni!
Aztán már nem beszélnek, csak a lapátok karistolják a dermedt aszfaltot, idegesítő csikorgással.
A cikket írta: Molnár Péter
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nagyon szemléletesen írsz. Tetszenek a hasonlataid, semmi túlzás, mégis szinte magam előtt látom a csontszárazra kitaposott földet, a zörgő fűcsomók között. :-)
Puszi,
Éva
Nagyon jó!
Gratulálok!
Üdv: Yolla