Meglepetés

Látogatók száma: 29

Remélem, lesz aki emlékszik még Krisztiánra és Viktóriára. Nos, ez a kis írás a történet egy mellékszála, ahol Sándor atya a főszereplő. És ha tetszik, akkor folytatom...

Délelőtt még nem volt annyira meleg Sándor atya azonban, fekete reverendájában, igyekezett az árnyékos oldalon közlekedni. Már bánta, hogy nem fogadta el az igazgatónő kedves invitálását, hogy visszahozza kocsival. Az árvaháztól idáig kétszer is meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Szerencsére már közel a paplak, a vastag falak mögött kellemes hűvös várja. Ám ahogy a kerítés mellett haladt rádöbbent, hogy nem csak az.
- Jól van, Samu, ügyes vagy! – hallotta, és az ismerős hangtól elmosolyodott. Fiatal barátja mindig szívesen játszott a kis kandúrral.
- Hé, ne karmolj, az nem ér… - méltatlankodott épp látogatója, mikor a kapuhoz ért – nem vagyok olyan gyors, mint te – mire egy ’kikérem magamnak’ hangsúlyú nyau volt a válasz.
Ami nem is csoda, hisz Krisztián az előbb játékosan felborította a macskát. Mostanra azonban Samu már láthatólag megbékélt, a teraszlépcső tetején elnyúlva, behunyt szemmel hagyta, hogy a mellette guggoló férfi a hasát simogassa.
A kapu nyikordulására Krisz - kezében az imént játéknak használt fűszállal - felnézett.
- Jó napot, atyám! – köszönt – Celza nővér engedett be, mielőtt elment vásárolni…
- Jó napot, fiam! Örülök, hogy látlak – jött közelebb a pap, – de a házba már látom nem, azt úgy őrzi, mint egy Kerberosz…
- Elszórakoztattuk egymást Samuval – nézett le a macskára az orvos, aki épp akkor bökte meg fejével a kezét és nézett fel rá: ’Na, mi van, nem simogatsz?’ - tekintettel. Aztán meglátva gazdáját felpattant, nyalt néhányat a bundáján és farok görbítve az atyához sétált.
Sándor atya megállt és lehajolt, megsimogatva a lábához törleszkedő állat hátát. Amíg ezen túl nem esik, úgysem tud tovább menni. Samu dorombolva tett körülötte néhány kört, aztán visszaügetett másik barátjához, és az utolsó előtti fokról az épp felegyenesedő férfi ölébe ugrott. Vagyis majdnem… a combjánál kapta el a szürke vászonnadrágot - rögtön bele is kapaszkodott - és egy pillanatig ott lógott a mellső mancsain, mielőtt Krisztián nevetve le- majd felemelte és a karjába vette.
- Hé, hogy magyarázom meg, ha elszakítod – rótta meg az állatot. A kandúr megszeppenve hallgatott, de amikor megcirógatták a fejét, újra dorombolni kezdett és pofácskáját bocsánatkérőn a férfi arcához dugta. – Jól van, nem haragszom…
Az idős pap közben felért, kulcsot vett elő és kinyitotta a bejárati ajtót.
- Hogy van Viktória? – kérdezte udvariasan, a fogasra akasztva kalapját.
- Köszönöm egész jól – felelt a fiatalember, mialatt belépett mögötte, – a gerince szépen gyógyul. Még 3-4hét és elkezdheti a rehabilitációs kezeléseket… - és letette a macskát, aki rögvest a konyhába iramodott a vizestálkájához és nagy zajjal lefetyelni kezdett.
A két férfi utána ment.
Sándor atya egyenesen a konyhaasztalon álló fedett, halványsárga folyadékkal félig teli, jó másfél literes üvegkancsóhoz lépett, amelynek a tetején bodzavirágok úszkáltak. Felvett mellőle két poharat és tele töltötte őket.
- Egészségedre! – nyújtotta az orvos felé. – Celza nővér készítette… - és beleivott a magáéba.
- Köszönöm – fogadta el Krisz, és ő is megkóstolta az italt.
Közben körbe nézett a konyhában. Samu épp akkor ugrott fel a felhajtható tetejű padon levő párnára és nekiállt mosakodni. A pszichológus elmosolyodott; utolsó látogatásakor még a konyhaszekrény tetején volt az alvóhelye. Ösztönösen odapillantott és meglepődött: az összehajtogatott régi paplanhuzat még mindig ott volt. Aztán észrevett egy kibélelt dobozt az asztal alatt és egy másik párnát az ablakpárkányon. Kérdőn tekintett idős barátjára:
- Több macska is van?
- Nem, csak Samu – felelt a pap jókedvűen és helyet foglalt, – de szeret mindig máshol pihen-ni… Most négynél tartunk… itt kinn, de van, hogy bejön hozzám… - Hamiskásan kacsintott – Az egyik ministránsfiút azon kaptam minap, hogy fogadást szervez, hogy hol fog aludni legközelebb… Még egy pohárral…? – kínálta a kancsót. – És ülj már le végre…
- Nem, köszönöm… - hárította el Krisztián és leült az egyik székre. – Majd talán később…
- Nos, hadd halljam, mi járatban vagy? – kérdezett rá kíváncsian az atya. Úgy sejtette a nem azzal a kislánnyal lesz kapcsolatos, akiről hallott; akit néhány napja találtak a Déli pályaudvaron. Nagyon sajnálta őt és már meg is kérdezte az árvaház vezetőnőjét, hogy alkalomadtán be tudnák-e fogadni.
- Jó híreim vannak… - mondta ifjú barátja titokzatosan és zakója belső zsebéből kivett egy négyrét hajtogatott papírlapot. Remélte, hogy a nővérnek igaza lesz és tényleg örömet fog szerezni az atyának.
- Megtalálták a kislány szüleit?
- Kislány? – kérdezett vissza értetlenül, miközben széthajtogatta papírt. – Vagy úgy, a kis-lány…! – jutott aztán eszébe. – Nem, úgy tűnik árva, de most nem róla akarok beszélni…
- Pedig azt hittem… - mondta az atya és kiitta a maradék üdítőt is a pohárból.
- Ejnye, atyám – jegyezte meg a fiatalember enyhén megrovó hangsúllyal, de közben a sze-mében játékos fények gyúltak, - csak akkor jöhetek, ha segítségre van szükségem…? – ezzel felé nyújtotta a lapot.
Sándor atya elvette, de csak azt tudta elolvasni, hogy ’Magyar Vöröskereszt’. Fél kézzel elő vette a szemüvegét és újra a szeme elé emelte a papirost. Egy számítógépről kinyomtatott levél volt, egy e-mail. Csodálkozva kezdte olvasni:

A Magyar Vöröskereszt irodájától

Tisztelt dr. Reinhalt!

Köszönjük, hogy kérésével hozzánk fordult.
Megkeresésére ezúton közöljük, hogy a keresett személy(ek), úgy mint: özv. Mileva Vladics ( szül.: Mileva Andics – 1959. X. 5. ) és fia, Dragan Vladics ( szül.: 1977. III. 25. ) 1991 októbere óta a szlovéniai Piranban élnek. Ez egy kisváros a Trieszti öböl partján.
Kérésére nem vettük fel velük a kapcsolatot, így pontos címet nem közölhetünk, de a helyi közigazgatás minden bizonnyal megadja majd Önnek a szükséges felvilágosítást.

Tisztelettel: Herczeg Annamária, ügyfélreferens

Kelt.: Budapest, 2010. május 27.

Sándor atya csak pislogott. Kezdeti értetlenségét meglepetés és öröm váltotta fel. Öröm, hogy végre biztosat tudhat Mileváról és a fiáról, – „Hm… özvegy – töprengett, míg szeme végig futott a sorokon – úgy látszik, eljöttek még a harcok előtt, hál’ Istennek…” - és meglepetés, hogy Krisztiánnak ilyesmi az eszébe jutott. Sóhajtva gondolt vissza arra a régi nyárra…
Az orvos csendben figyelte az idős férfit. Jó volt látni, ahogyan örül, ahogyan egy-egy sort újra átolvas. Aztán rádöbbent, hogy kicsit illetlenség, amit művel, ezért inkább elfordult és kinézett az ablakon át a kertre. „Vajon mit gondolhat, hogy jutottam a névhez?” – merült fel benne a kérdés, ahogy felidézte magában Húsvét vasárnapját…

Az ünnepi mise után épp lefelé jött a karzatról, amikor a lépcső aljánál Celza nővér eléje toppant. Szótlanul elállta az utat és hosszú másodpercekig fürkészve nézegette őt. Már kezdett kényelmetlen lenni. A szürke szemek nagyon intenzíven tudtak nézni, az ember szinte kísértést érzett, hogy minden bűnét bevallja. Meg tudta érteni az atyát, hogy nem szívesen ellenkezik vele, ezért rákérdezett:
- Segíthetek valamiben, nővér?
- Segíteni? – kérdezett vissza elrévedve az asszony. Aztán kicsit megrázta a fejét, mint aki most ébredt – Igen, a segítségét szeretném kérni… - Elnézett a bejárat felé, ahol Sándor atya épp a hívektől búcsúzott, majd feje mozdulatával jelezte, hogy szeretné, ha visszamennének az orgonához és, hogy e kérésnek nyomatékot adjon, el is indult felfelé.
Krisztiánnak nem volt választása, kénytelen volt megfordulni.
Felérve hellyel kínálta a nőt, de az állva maradt, így ő sem ült le. Várta, hogy a nővér mondjon valamit, de az csak hallgatott, leszegett fejjel, a ruháját gyűrögetve. „Teljesen olyan, mintha zavarban lenne.” – állapította meg magában hitetlenkedve. Eddig nem ilyennek ismerte. Úgy fél perc után épp elhatározta, hogy még egyszer rákérdez, miről akar vele beszélni, amikor a nő megszólalt:
- Tudja… - kezdte és felnézett – tudja Krisztián, én világ életemben apáca akartam lenni… Ezért is hagytam el tizennyolc évesen, a gimnázium után, az országot… - megköszörülte a torkát – Disszidáltam, ahogy akkor mondták…
Újra elhallgatott, valószínűleg nem sokszor beszélt ennyit egyhuzamban. Krisz bátorítón bólintott, hogy tudja, miről van szó, folytassa csak. És folytatta is:
- Olaszországban aztán beálltam a klarisszákhoz, ott tanultam mindent… a rendszerváltozáskor, pedig hazajöttem. Tudja, én megszoktam, hogy végzem a dolgom, nem vártam érte soha köszönetet, vagy dicséretet, majd az Úr megköszöni énnékem és megjutalmaz… és – eltöprengett egy kicsit, hogy hogyan is mondja tovább – és én sem akartam senkivel úgy jót tenni, hogy az ne tudjon róla, de most… - és egyenesen a férfi szemébe nézett.
A fiatal orvos meglepődött a szürke szempárban felragyogó gyengéd szeretet láttán.
- Most akarok – jelentette ki a nő, és ez most megint a szigorú Celza volt. – Már nem sokáig szolgálhatok ezen a világon… - újabb kis szünet, mintha arra számítana, hogy a másik tiltakozni fog, aztán – Segíteni akarok neki… - intett a fejével ezúttal lefelé, a bejárat irányába, hogy biztos legyen, kire gondol. – Krisztián, maga sok embert ismer, biztos el tudja intézni, hogy megtudhasson valamit róla… - Ezzel benyúlt ünneplőruhája zsebébe és elővett egy már kissé gyűrött, félbe hajtott papírt. Félszeg mosollyal adta át.
Krisztián elvette és szétnyitotta. Egy dátum volt rajta egy város nevével: 1980. Július 12. Dubrovnik, és egy név…

„Mileva neve…” – emlékezett vissza. Akkor és ott megígérte a nővérnek, hogy segít. Fogalma sem volt, hogy kicsoda lehet Mileva, de azért voltak sejtései. Eszébe jutott az atya egy megjegyzése, hogy nem volt mindig pap, és: „’80-ban huszon valamennyi lehetett… – elmosolyodott a gondolatra – talán vele ismerte meg a szerelmet…” – és ahogy most elnézte idős barátját már egész biztos volt benne.
Sándor atya levelet tartó kezeit az ölébe ejtve ült és meredt maga elé. Arcán szomorkás mosoly, kék szemei szokatlanul csillogók… Levette a szemüvegét, megdörzsölte az orrnyergét, és közben lopva elmorzsolt néhány könnycseppet.
- Lehet, hogy már másik szemüveg kéne… - jegyezte meg félhangosan. Aztán a fiatal férfira tekintett. Annyi kérdése lett volna, azt sem tudta melyikkel kezdje, sőt! Igazán azt sem tudta, hogyan kérdezzen, mit mondjon. Zavarban volt… – Honnan…? Hogyan…? - szólalt meg végül, egész halkan, mint aki csupán töpreng.
Krisztián derűsen viszonozta a pillantását.
- Mondjuk úgy, hogy egy angyal súgott… - felelt a kimondatlan kérdésekre – aki nem akarja felfedni a kilétét.
- Khm… - köszörült egyet a torkán az atya – Egy igen idős és zsémbes angyal, gondolom…
- Szereti magát – mondta magyarázón a pszichológus – csak jót akart, segíteni…
- Igen, igen, persze… Csak azt nem tudom, hogy honnan tudta… - mélázott ezen egy kicsit a másik. – Évekkel ezelőtt beszéltem egyszer róla… de nem is neki… - és ingatta a fejét – Mindig is tudtam, hogy jó a memóriája, de hogy ennyire…!
- Én a maga helyében meglátogatnám – intett fejével a papír felé Krisz, miközben tele töltötte a poharát, – egy papnak is jár némi szabadság…
- Meglátogatni? Nem is tudom… nem biztos, hogy jó ötlet…
- Szerintem igen. Elbeszélgetnének a múltról… Még attól sem kell félnie, hogy hírbe hozza…
Sándor atya meglepett tekintetet vetett ifjú barátjára. A hangja komoly volt, de a szemében…! Igen, a szemében huncut fények gyúltak. „Ifjúság! – csóválta a fejét lélekben – Másra sem tud gondolni…” Bár, az igazat megvallva, ebből a szempontból egy kicsit igazságtalan volt Krisztiánnal, hisz az ő helyzetében ez igazán érthető… „Milevát illetően viszont, talán igaza van… - gondolkodott el – Talán tényleg meg kéne látogatnom… Ha másért nem, hát azért, hogy megtudjam az igazat a fiúról…”
Figyelte a férfit, ahogy iszik és megvárta, míg lerakja a poharat:
- Azt hiszem, igazad van, fiam… - jelentette ki határozottan – el fogok menni hozzá… vala-mikor… - „Piran… a Trieszti öböl, talán egy nyaralás örvén az árvákkal mehetek hivatalosan is… Akkor Celza sem haragudhat…” – Valamikor a nyáron… - tette hozzá.

A cikket írta: Arkady

támogatóink