Megszálltuk Szlovákiát? - 1. rész

Látogatók száma: 33

Nem mindennapi történet, amit most olvashattok. S hogy miért mondom ezt? – mindjárt érthető lesz, ha elolvassák írásomat. Kolléganőm családi körülményei miatt hirtelen elment tőlünk, ezért új munkaerőt alkalmaztunk.

Éva került mellém az irodába, akit főnököm ajánlott hozzánk (kedves, nyugodt természetű asszony jó irodai gyakorlattal). Már ismertük egymást, sorstársak voltunk, ő is egyedül nevelte lányát és fiát. Hamar barátságba kerültünk, gyakran találkoztunk munkaidőn túl is nála, vagy minálunk.
Kolléganőm megismerkedett egy „hazánktól idegenbe szakadt” férfivel, aki Belgiumból rokonai látogatására érkezett Magyarországra, éppen a szomszéd házba. Kedves és csinos kolléganőm tetszett neki, folyton a nyomában járt. Egy Ford Mikro-busszal közlekedett, úgy hajtott vele, mint a szélvész. Néhányszor meghívott bennünket szórakozni. Voltunk Vácon, Deákváron egy éjszakai bárban, meg máshol is.

1968. augusztus 20-a emlékezetes maradt számomra, de biztos vagyok benne, hogy ő sem felejti el.
Közel negyven éve történt, hogy szórakozni indultunk ünnep előtti szombat délután. Nem gondoltunk arra, hogy hamarosan történelmi eseménynek leszünk résztvevői.
Vili meghívott bennünket, menjünk vele Salgótarjánba, az új toronyház éttermébe, vacsorázni. Elfogadtuk a meghívást, jól éreztük magunkat, beszélgettünk, még táncoltunk is a földszinti nagyteremben. Lehetett már este 11 óra, amikor hazafelé készülődtünk. Szécsényt elhagyva, két határőr állította le az autót, – igazoltattak mindnyájunkat.

– Kérem, forduljanak vissza, ezen az úton nem mehetnek tovább. Évával a hátsó ülésen összenéztünk. Talán Vili papírjaival lehet valami baj, – mivel külföldi állampolgár? Nem értettük.
– Miért nem mehetünk haza? – kérdeztük egyszerre.
– Az utat lezárták! – közölték röviden.
– Gyerekeim otthon várnak; haza kell mennem, megijednek, ha nem megyek haza – sóhajtottam.
– Sajnos, nem mondhatok többet – válaszolta. Hiába könyörögtünk. Azt sem ajánlotta, hogy az hogy az Ipoly-menti gyalogúton próbálkozzunk hazajutni.

Végképp’ nem értettük, – annyira különösnek találtuk az egészet. De mit tehettünk volna, visszafordultunk. Vili, a Belga (magunk között így hívtuk) említette, hogy rokonai élnek Szécsényben, szállást kérhet tőlük éjszakára. Arra gondoltunk, hogy onnan hazatelefonálunk, ne izguljanak miattunk.
Visszafordult a kocsival és bekopogunk, már éjfél is elmúlt, álmukból vertük föl a családot, nem biztos, hogy örültek váratlan látogatásnak! Azért szállást kaptunk. Szerettük volna az otthoniakat tájékoztatni, hol vagyunk, de a telefonjuk süket volt. Miért? Ki tudja? Most már igazán nem értettük a helyzetet, szállásadóink sem tudtak bővebb felvilágosítással szolgálni, este még jó volt a készülék.

Folytatom.

Kép melléklet: Attila fiam filctoll-rajza - Címe: Dobos