újabb események régebbi események további események
19:05
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
19:01
zsoltne.eva új bejegyzést írt a naplójába
18:45
D Klári új cikket töltött fel
18:41
D Klári új bejegyzést írt a naplójába
12:27
Anyu új cikket töltött fel
20:34
Yolla új cikket töltött fel
16:13
Anyu új cikket töltött fel
15:04
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
23:08
L. Alexa módosította a cikkét
23:07
L. Alexa új cikket töltött fel
22:38
Új cikk került fel a weboldalra
22:36
Új cikk került fel a weboldalra
22:03
Ilona módosította a cikkét
21:53
Ilona új cikket töltött fel
21:34
Yolla új cikket töltött fel
19:59
L. Alexa új cikket töltött fel
16:09
Yolla válaszolt egy szavazásra
14:26
Yolla új bejegyzést írt a naplójába
10:37
Yolla új cikket töltött fel
21:33
L. Alexa új bejegyzést írt a naplójába

Nesze neked szerelem 5.rész

2010. szeptember 26. - Látogatók száma: 58

A szerelem néha nagyon bonyolult. És néha ott találod meg ahol már egyszer elvesztetted. Nesze, neked szerelem.

Az egész olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban boldog voltam és nevettem, a másikban sírtam és könyörögtem. Máté szinte élettelenül feküdt a földön és én nem tudtam mit tegyek. Teljesen leblokkolt az agyam. Ha nem lettek volna körülöttem mások is, még a mentőket se bírtam volna felhívni. Ott ültem a földön mellette. Elszakadt a farmerom és az egyik cipőm sarka is eltört. De ez sem érdekelt. A legéletbevágóbb akkor azt volt a számomra, hogy foghassam a kezét. És mindenfélét suttogjak a fülébe, hogy ébredjen fel. Nem hallgatott rám. Nem nyitotta ki a szemét.
Egy örökévalóság után megérkeztek a mentősök. Mint egy zsák krumplit felvágták a hordágyra. Ha eddig nem volt betörve a feje, most lehet, hogy ezek után ezt is kikipálhatjuk. Rosszalóan néztem rájuk, ők meg nagy ívben letojtak. A mentőbe nem ülhettem be és már majdnem hisztériás rohamban törtem ki, amikor Máté barátja Laci megfogta a vállam. Majd én beviszlet, mondta. Hálásan rámosolyogtam és követtem az autója felé.
Nem lesz semmi baja, mondogatta. Én meg úgy döntöttem elhiszem neki. Muszály volt hogy elhigyjem, minden jóra fordul. Ahogy elmentünk egy épület mellett megláttam a másik mentőt és egy rendőrautót. Az egyik mentős éppen magyarázott valamit egy rendőrnek, a másik pedig becsapta a mentőautó ajtaját. Az autóból káromkodás és fémhez ütődő fém hangját lehetett hallani. Hallottam ahogy Bálint felkiált "Vegyék már le ezt a szart rólam". Szóval őt is viszik a kórházba. Legszívesebb oda mentem volna, feltéptem volna mentő ajtaját és egy olyat rugtam volna fejébe hogy leesett volna a nyakáról.
De nem tettem. Minél hamarabb be akart értni Máté után az ügyeletre. Látnom kellett őt és hallanom mint mondanak az állapotáról. Amint beértünk megcsapott a kórházi félelem. Amikor megérzed a fertőtlenítő és a "betegség" szagát és végigrohan rajtad ezernyi kérdés. Kinyitotta a szemét, beszélt, fáj valamilye, túléli? És a másik véglet: mi van ha nem éli túl? Mi van ha soha többé nem látod kék szemeiben felvillani a humor szikráját? Ha soha többé nem szór cukrot a capuccino tetejére? Ha nem simogatja meg a hajad, ha sírsz? A hisztéria ismét felvillani látszott bennem és vennem kellett néhány mély levegőt nehogy sikításban törjek ki. Laci bátorítóan megsimogatta a karom, és én reszketegen rá mosolyogtam. Nyílt a kórház fotocellás ajtaja és megjöttek Máté szülei. Megacéloztam magam és vártam a minden-a-te-hibád mondatod de az nem jött. Ehelyett Vali néni átölelt és egy "kemény fiú" mondattal megpuszilt. Zoli bácsi megszorította a kezem. Olyan volt mintha még mindig én lettem volna a fiúk barátnője akit nyugtatgatni kell. Azt tény, hogy nyugtatgatni kellett, de hogy én és Máté. A közelébe se voltunk még annak, hogy "járjunk". Éppen újra ismerkedtünk, egy kicsit smároltunk, egy kicsit megint beleszerettem. Úristen, megint beleszerettem. Szeretem és elveszíthetem. Teljes mértékben igaz rám az a mondat, hogy Akkor jövünk rá, hogy szeretünk valakit ha elveszíthetjük.
Végre jött egy orvos. Bátorítóan ránk mosolygott, ez jó jelnek vettem. A sok orvosi halandzsából annyit szűrtem le, hogy agyrászkódása van. Eltört a bal lába és két bordája. Vali néni kifújta a bentartott levegőt és megszorította az orvos kezét. Köszönjük, mondta. Van még valami, kezdte az orvos. Leugrott a szívem a talpamba. Fekete pontok keztek megjelenni a szemem előtt. Kómában van, mondta. Hogy mi? HOGY MI? ordította az agyam. Lassan lecsúsztam a fal mentén a földre és kezembe temettem a fejem. Hallottam ahogy Vali néni az kérdezi, mit ért ez alatt. Nyugi, anyus mondatával Zoli bácsi próbálta nyugtatgatni, mivel az asszony kiabálva tette fel a kérdést.
A fejét ért ütés miatt nem ébred fel, mondta a doki. Nem korai ezt még kómának hívni, kérdezte Zoli bácsi. Hiszen egy órája történt a baleset, folytatta. Teljes mértékben tisztába vagyok a kóma fogalmával, kezdett fölényeskedni az orvos. Akkor, amikor meghallottam ezt a bunkó hozzáálást ébredtem fel végre. Felálltam, összefontam a kezeimet és a dokihoz léptem. Ide figyeljen, kezdtem, maga azért van hogy ember életeket mentsen. A munkaköréhez tartozik az is, hogy miután megvizsgált egy beteget tájékoztassa azok hozzátartozóit. Hajlandó lenne normális hangon beszélni velünk, vagy kérjünk másik orvost?
Nem lettem az orvos kedvence. Kaptunk másik orvost, aki sokkal kedvesebb volt. Elmondta, hogy várnak még két napot és ha addig sem tér magához Máté, akkor beszélünk a továbbiakról. Azt mondta bemehet hozzá valaki. Odamentem Vali nénihez, és mondtam neki: Adjon egy puszit a nevembe Máténak. Erre megfogta a kezem és azt mondta, majd te elmondod neki, te mész be hozzá.
Köszönöm, suttogtam. Elindultam Máté szobája felé bicegve. Két lépés után lekaptam mind a két cipőmet, és mezitláb mentem be a kórterembe. Csipogó hangok fogadtak. Máté tele volt aggatva mindenféle szerkezettel amik az állapotát mutatták. A homlokán volt egy ragtapasz. A jobb arca lila szinben játszott, infuzió volt bekötve a karjába. Láttam hogy magától lélegzik, ettől megnyugodtam egy kicsit. Közlebb húztam egy széket és leültem rá. Nem tudtam mit mondhatnék. Mondhatnám, hogy bocsásson meg amiért belekevertem ebbe az egészbe. Hogy azért is bocsásson meg amiért megsérült miattam. De nem tettem. Hiszen semmi értelme nem lett volna. Ehelyett megfogtam a kezét és csak bámultam. Olyan gyámoltalannak és kiszolgáltatottnak nézett ki. Megsimogattam az arcát, vártam hogy azonnal kinyitja a szemét és rám mosolyog. Annyira akartam, hogy megint mosolyogni lássam.
Eltelt egy óra, kettő. Bemehettek hozzá a többiek is. Óránként váltottuk egymást. Az orvos azt mondta jót tenne neki, ha beszélnénk hozzá. Szóval akárhányszor én jöttem, bementem hozzá, megfogtam a kezét és beszéltem hozzá. Mindenféléről beszéltem neki. Hogy itt vannak a szülei. Hogy mit ennék legszivesebben. Hogy szeretnék egy új tv-t, mert a régi elromlott. Hogy az öcsém szeretne jogosítványt. Minden apró cseprő dolgot elmondtam neki. Amikor ezekből is kifogytam, könyörgőre fogtam. Kérleltem, hogy ideje lenne felkelni. Fenyegetőztem, megdorgáltam, felszóllítottam. Semmi. Az ég világon semmi nem történt.
Aztán egy nap, 14 óra, 57 perc és 48 másodperc múlva megmozdult a bal keze. Az ágyára hajtottam a fejem és elbóbiskoltam amikor megéreztem, hogy megsimogatja a hajam. Olyan gyorsan emeltem fel a fejem, hogy egy kicsit megszédültem. A szem nem volt nyitva, de mosolygott. Megszorítottam a kezét és én is mosolyogtam. Végre kinyitotta a szemét. Szia, szépségem, mondta rekedten. Nagyfiú, köszöntem neki vissza és minden teketória nélkül megcsókoltam. Többször ütettem el magam, motyogta, én erre egy Hülye vagy felkiáltással vállon ütöttem. Ő felszisszent én meg legszívesebben magamat ütöttem volna le, amiért fájdalmat okozok neki. Ne haragudj, suttogtam neki. Semmi baj, motyogta, azt hiszem ezt megérdemeltem. Már megbocsáss, királylány, szarul nézel ki. Köszi, mondtam neki szárazon. Csak látnád magad, fintorogtam. Ő vigyorgott én meg megint megcsókoltam.
Egy hónap múlva összeköltöztünk. A szerelmem soha nem szűnt meg iránta, sőt mintha az idő múltával egyre erősebb lett volna.
Azt hittem elmúlt. De nem elmúlt csak elfelejtődött. Viszont ezt saját magamnak sem mertem beismerni. 3 hete minden nap úgy ébredek, hogy mellettem van. És ez nagyon jó érzéssel tölt el.
A történetem reménytelenül indult. Megbántottak, megaláztak. És akkor azt hittem soha nem lesz jobb az életem. Bálint kifacsart, megalázott és határtalanül megsértett. Azóta sem hallottam semit felőle. És az igazat megvalva nem is akarok hallani felőle soha többé. Aztán Máté ismét belépett az életembe. És akármennyire is nem akartam, hogy belé szeressek, ez újra megtörtént.
És most itt térdepel előttem, csillogó szemekkel néz, és választ vár a kérdésére. Hogy mi a kérdés, szerintem mindannyian kitaláljátok. És szerintem a válaszomat is. Majdnem elveszítettem, és akkor jöttem rá, hogy nem akarok élni nélküle. Kell nekem! Amikor meghalotta a válaszom, felkapott és megforgatott a levegőbe. Én kaptam egy öklömnyi gyűrűt, amihez talán biztonsági ember is kell. Ő kapott egy csókott, amitől keresztbe álltak a szemei.Ő az enyém lett, én az övé.
Tanácsom csak annyi. Soha ne adjátok fel a reményt. Mindenkinek van egy társa akivel le élheti az életét, csak meg kell találni.
Sok sikert a kereséshez.

A cikket írta: Izabella

4 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. október 20. 09:20
Kedves Izabella!
Várom a Feleségek.hu Bridget Jones-ának újabb történeteit.
:)))))
2010. szeptember 28. 20:10
Kössz!
2010. szeptember 26. 18:37
Kedves Izabella! Hála az istennek én már rá találtam és soha -soha nem engedem el és imádjuk egymást immár hosszú évek óta! Örülök, hogy más is olyan boldog mint én vagyok! Amúgy teljesen igazad van, ha már nekünk sikerült másnak is biztos van társa valahol és egyszer majd rá talál....! Szép estét Orsolya
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: