Porcelán

Látogatók száma: 45

Miről is szól? Egy gyermekről, egy porcelán edényről vagy másról? Azt hiszem a helyes válasz az, hogy az Életről.

Ahogy a kulcs elfordult a zárban az iskoláskorú kisfiú szinte berobbant a lakásba. Végig vágtázott a folyosón, egyenesen a nappaliba.
- Lassabban, lassabban, hova sietsz? – szólt utána édesanyja, mialatt két, alaposan megrakott bevásárlószatyrát beemelte az előszobába, de a gyerek meg sem hallotta.
Menetközben bújt ki hátitáskája szíjaiból, és a szobába érve ezeknél fogva dobta a kanapéra, aztán már ment is volna tovább a szobájába, de a táska párnák közé való huppanását kísérő szokatlan zaj megállította. Megfordult és… riadtan látta, hogy a kanapé melletti asztalkán, a vállszíjaktól kapott pofon hatására imbolygó táncot lejt a kis virágváza.
A kisfiú felsikoltott. A váza! A madaras váza! Anya kedvence! Amit Nagymamitól kapott ajándékba! Mennyire örült neki… és milyen dühös lesz most, ha…
Még végig sem gondolta mindezt, amikor a váza megadta magát és lebucskázott a padló felé. A gyerek ösztönösen mozdult, szinte vetődött felé… és majdnem sikerült…! Ha kicsit magasabb, ha pár milliméterrel hosszabb a karja, az ujjai… akkor elkapja, de így…!
A finom porcelán holmi nagyot csattanva érkezett a parkettára ahol több nagyobb és rengeteg kisebb darabra tört.
Az édesanya már a kiáltásra bejött és most tehetetlenül nézte végig az esetet. Egyszerre fogta el szomorúság és harag. Hirtelen nem is tudta, hogy mit mondjon vagy tegyen. Hiszen ez a kis váza anyai öröksége volt! Jól emlékezett rá, és a társára is, ahogy együtt álltak minden vasárnap az ebédlő asztalon… és erről eszébe jutott, hogy mi is történt a másik edénykével. Hogy annak idején, ő maga törte össze… Kicsúszott a kezéből, mikor halottnak hitt édesapja a háború végén betoppant, épp egy nyári vasárnapon, mialatt ő az ebédhez terített… és nem lett összeszidva…
Kisfia lefelé görbülő szájjal, a cserepek között térdelve felnézett rá:
- Anya…! Ne haragudj…! Én… én nem akartam… - és kövér könnycseppek gördültek végig az arcán, amik láttán az asszonynak elpárolgott minden dühe. Nem tudott haragudni a gyerekre.
- Nincs semmi baj – térdelt le mellé.
- De… deheee – hüppögte a kisfiú, - összetörtem…
- Igen, - felelte a nő és megtörölte a maszatos arcocskát, - mert olyan szeles vagy.
- Többé nem leszek, ígérem… - ölelte át őt a gyerek, - csak ne haragudj…!
- Nem haragszom…
- Akkor jó – nyugodott meg a kis „szeles”, és anyjához bújva motyogta hozzá: - Veszek majd neked másikat. Egy ugyanilyet…

Meg akarta tartani a szavát, igazán mindent elkövetett, már ami egy gyerektől telhetett. Havi zsebpénzéből mindig félrerakott egy keveset, és kereste az alkalmakat, hogy pénzt kereshessen. Segített a házbeli idős néniknek felcipelni a szatyrokat és levinni a szemetet, gyűjtötte az újságpapírt, a fémhulladékot, és keresetét szépen betette a titkos helyre; a redőnyös tolltartóba, amit szekrénye mélyén tartott.
Édesanyja sehogy sem értette, mitől lett egy szem gyermekük ilyen rendszerető, hogy többé nem engedte őt rendet rakni a szobájában, de örült a változásnak. Édesapja meg kimondottan büszke volt rá, úgy érezte kezd felnőni a fia.
Aztán egy szép napon - nem sokkal édesanyja születésnapja előtt - a kisfiú úgy ítélte meg, most már elegendő pénze van, hogy teljesítse az ígéretét. Elővette kis vagyonát, begyűrte, szórta egy kis bőrszütyőbe, és iskola után nyakába vette a várost.
Jó néhány porcelánokat áruló boltot végig járt, mire egy sarki üzlet kirakatában meglátta Anyu vázájának mását. Ott állt sok más tányér és tál között. A kisfiúnak nagyot dobbant a szíve! Az orrát az üveghez nyomva hajolt közelebb. Egy szép rózsaszín tollú madár egy virágzó ágon ülve… Igen! Ez az!
Izgatottan lépett be a boltba, szinte hadarva köszönt és már mondta is:
- Azt a madaras vázát kérem, ott a kirakatban…
Az eladó, egy középkorú férfi a mondott irányba nézett:
- Váza…?
- Igen, - felelte a gyerek, ésmutatta is - ott van, nem tetszik látni?
A férfi újra odapislantott, és már tudta miről van szó.
- Az nem eladó, legalábbis nem egymagában.
- Hogy hogy?
- Hát úgy hogy csak a készlettel együtt.
- És az mennyi…?
- Több mint amennyi zsebpénzt egész évben kapsz, kisöreg.
A kisfiú elkámpicsorodva ment ki az üzletből. Odakinn megnézte az árat. Négyjegyű szám volt, az eladó igazat mondott… sosem lesz neki annyi pénze…
Édesanyjának be kell érnie só-liszt gyurmából készült vázával, amire újságból kivágott madár fotót ragasztott; és az asszony úgy örült neki, mintha az igazit kapta volna meg.

Tizenöt év múlva…

A kisfiú fiatalemberré serdült. Egyetemista lett, mérnöknek tanult, eljárt a haverokkal sörözni, lányoknak udvarolt; és valahányszor ahhoz a vázához hasonlót látott mindig eszébe jutott a fogadalma. Igazából sosem adta fel. Bár sosem beszélt róla, de feltett szándéka volt kárpótolni édesanyját.
Karácsony közeledett, és ő egy lánnyal – egy kedves és szép lánnyal – járta a város utcáit. Mindketten ajándékokat kerestek, apró bohóságokat, amik nem túl drágák, de mégis aranyosak és kifejezők.
A lány vette rá, hogy betérjenek egy régiség kereskedésbe, ahol nyomban neki állt gyertya-tartókat válogatni. A fiú elbóklászott a bolt hátulja felé… és ott…!
Ott állt két kis madaras váza. Az egyiken a jól ismert szárnyas, a másikon pedig egy másik hasonlóan szépen festett, színes jószág. Még kupakjuk is volt.
- Haas & Czijek… - szólalt meg mellette egy kissé reszelős hang, - jó ízlésre vall.
- Tessék? – nézett fel a fiatalember, merengéséből ocsúdva.
Öreg, alacsony emberke állt mellette, barna köpenyben, valószínűleg az eladó. Felvette a két kis porcelánt, majd a kirakat felől jövő fénybe lépett és úgy mutatta az egyik edényke alját:
- Kardot tartó kéz – mondta magyarázón, - ez ennek a régi cseh műhelynek a jele.
A fiatalember nyelt egy nagyot. Ha ez egy értékes régiség, akkor drága lehet… Mégis megkérdezte:
- És mibe kerül? Mármint a készlettel együtt…? – tette hozzá felidézve a múltat.
- Ó, a készlet! – mondta elismerő pillantással az öreg. – Látom, járatos a régi porcelánok világában… Igen, az olaj- és az ecettartó…
- Olaj- és ecettartó? – értetlenkedett a fiú.
- Igen, igen, látja, az egyik madárka olajfa ágán ül – mutatta az eladó, - a másik pedig egy ecetfáén, de sajnos nincs teljes készletem, csak ez a két darab, és ez a kettő együtt… úgy körülbelül… - és majdnem ugyanaz a négyjegyű szám hangzott el, mint amire a fiú gyerekkorából emlékezett.
Önkéntelenül felsóhajtott. Ez még mindig túl nagy összeg, legalábbis az ösztöndíjához képest. Megrázta a fejét és szavakkal is nyomatékosította mondandóját:
- Nem köszönöm – és kihasználva az eladó iménti sajnálkozását még megtoldotta: - nekem csak készlettel együtt lenne jó…
Ekkor lépett melléjük a lány, kezében két közepes árkategóriájú, sárgaréz gyertyatartóval. Az idős férfi már belépésük pillanatában felmérte, hogy együtt vannak és most előhozakodott egy újabb ajánlattal.
- Odaadom velük ingyen a kisasszony által választott két darabot…
- Nem, nem…
- De igen – tette kezét a fiú karjára a lány. Nemrég óta ismerte barátját, de most érezte, hogy ez a két porcelán valamiért fontos neki, és úgy vélte segítséget kell nyújtania. – Vedd csak meg.
- De – felelte a fiatalember, és magához vonva és kicsit arrébb húzva kedvesét a fülébe súgta: - túl drága…
- Nem baj – súgta vissza a lány, - majd ketten együtt megoldjuk…
- Együtt…? – csodálkozott a fiú. Eddig barátnője minden összeköltözésre invitáló kísérletére nemet mondott. Fürkészve pillantott rá, hogy vajon úgy gondolja-e…?
A lány elmosolyodott. Boldog volt, hogy párja megértette.
- Igen – cirógatta meg az arcát, - együtt…
És megvették a két edénykét, megkapva hozzá ráadásként a gyertyatartókat.
Karácsonykor pedig kettesben mentek fel a körfolyosós bérház második emeletére és együtt csöngettek be a sarok lakás ajtaján. Az ajtót nyitó édesapa igencsak elcsodálkozott. Fia eddig minden évben egyedül jött haza az ünnepekre, de nem szólt semmit, sőt! Inkább örült, hogy végre kezd komolyodni.
A kölcsönös üdvözlések után sor került az ajándékok átadására, de sem a fiú, sem a férfi nem nyúlt a sajátjához. Hármasban nézték, ahogy a fiú édesanyja kibontja a díszes csomagolást, kinyitja a dobozt - ami nem volt egyéb, mint a lány egy cipősdoboza, öntapadós tapétával átlényegítve - félre húzza a selyempapírt… aztán sokáig bámulja a tartalmát.
- Istenem… - szakadt fel végül belőle, - olaj és ecet… - és megrohanták az emlékek.
Megsimogatta a két kis porcelánt.
- Dugójuk is van – motyogta meglepetten. Erre nem emlékezett, ő csak parafa dugóval ismerte őket. – Honnan tudtad – nézett fel végül a fiára, - és honnan szerezted…? És hogyan?
- Nem emlékszel, Anya? Megígértem, hogy pótolom őket – felelte a fiatalember, amivel újabb könnyeket csalt az asszony szemébe. – A hogyannál pedig – ölelte magához a mellette ülő lányt, - egy angyal segített… - és ezzel kedvesét is teljesen elvarázsolta.
A két kis edényke a főhelyre került az ünnepi asztalon, akkor és azon túl minden más alkalommal, amikor a család összejött. Az eljegyzésen is…

És eltelt újabb tizenöt év…

A kőfaragó mester elégedetten tapogatta végig a tegnap felállított sírkő és a körülötte levő keskeny járdácska közti fúgázást. Teljesen megkötött, ahogy kell. Felegyenesedett és vetett egy pillantást magára a műre is - mert annak tartotta, hiszen saját kezűleg faragta - és abban sem talált hibát. „Édesanyám” hirdette a felirat, mellette a két dátum, a sírkő lapján egymásba fonódó olaj- és ecetfa ág, tetején pedig a két madár. Fura egy összeállítás, de pont olyan, amilyennek a megrendelő óhajtotta, és ez a lényeg. Csak egyet nem értett: hogy miért nem kértek vázát? Csupán két kis négyszögletes, három oldalról alacsony fallal határolt bemélyedést a sírkő előtt, a fedlap közepén. Még a végén elcsúfítják valami műanyag vacakkal…
Na, de végül is nem számít, a fő a fizetség…
Órájára pillantott. Úgy beszélték meg, hogy itt találkoznak, most már jönnie kéne, és ahogy felnézett meg is látta a fiatal férfit, amint felé közeledik a temető főútján. Nem volt egyedül, egy fiatalasszonyt vezetett átkarolva, akinek a kezét egy óvódás korú kislány fogta.
- Jó napot! – köszönt rájuk. – Hát itt lenne, ez az… - állt félre, hogy azok hárman jól láthassák a követ.
- Nagyon szép… - mondta a nő elismerően.
- Úgy van – hagyta helyben a férje. – Olyan, amilyennek gondoltam – és belenyúlva kabátja belső zsebébe elővett egy borítékot. – Jó munkát végzett, köszönjük - nyújtotta a mester felé.
A kőfaragó elvette, megtapogatta, aztán… anélkül hogy kinyitotta volna saját zsebébe süllyesztette.
- Meg se számolja? – csodálkozott a fiatalember.
- Nem – felelte a másik, - megbízom magában. Csak… - egy pillanatra tétovázott, aztán csak felülkerekedett benne a művész. – Egyet ígérjen meg: ugye nem fogják holmi műanyaggal elcsúfítani?
A fiatal pár összemosolygott, majd a nő szólalt meg, szavait a kislányhoz intézve:
- Vedd elő, amit rád bíztunk, kicsim.
A gyerek nagy komolyan bólintott és fontossága tudatában óvatosan letette macis hátizsákját a sírkőre. Széthúzta a cipzárt és kiemelt belőle két kis, puha rongyokba bugyolált csomagot. Féltő gonddal kibontotta és az így napvilágra került két hosszúkás porcelán edénykét beállította a két bemélyedésbe.
A mester elámult. A méretezés tökéletes volt. Az alacsony falak pont a madaras mintáig takarták a vázácskákat… no lám, a madarak…! Hiszen ezeket véste kőbe!
- Igen – mondta halkan és immár tökéletesen elégedetten, - így az igazi…
A kislány levette a kupakokat és kis tenyerébe fogva apja felé nyújtotta.
- Tedd el őket, hogy rá tudjuk majd tenni, amikor üresek.
A férfi azonban nem vette el, hanem letérdelt elé, megfogta lánya kezét és ujjait rácsukta a porcelán dugókra.
- Örökre nálad maradhatnak, mert… mert mindig lesz bennük virág…

És így is lett. A madaras sír, bár felirata kiegészült még egy sorral és még egy dátum-párral, még napjainkban is a legszebb sírok egyike a régi külvárosi temetőben. És nem csak a szokatlan díszítések miatt, hanem mert valóban mindig van virág a két kis porcelán vázában.