újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Vihar idején

Látogatók száma: 50

Kísért a múlt...

Odakinn zuhogott az eső. Éjfél körül kezdődött, hatalmas égzengéssel, villámlással, ami azóta sem maradt abba. A természet dühödten tombolt, a ház előtt álló, jó három méteres tuja ágai szinte követelődzőn csapkodták az ablakot, mintha a fa biztos helyre akarna menekülni az ítéletidő elől.
A nappaliban csupán egy olvasólámpa világított, a kandallóhoz legközelebbi fotel mellett. Az ülőalkalmatosság mélyén egy húszas évei vége felé járó, hálóköntöst viselő nő gubbasztott. Látszólag a térdén egyensúlyozott fotóalbumot lapozgatta, de igazából a viharra figyelt. Vagyis... inkább a vihar által elnyomott zajokra... Amikről nem lehetett biztos, hogy tényleg léteznek. Valóban az ég dörgött? Vagy a bejárati ajtó csapódott? Faágak súrolják a falat, vagy léptek csosszannak a folyosón? Tudta, csak várnia kell és megtudja a választ, de ki tudja, hogy akkor nem lesz-e már késő?
Idegesen babrált hosszú, fekete hajával, tekintete Barry bácsi és Susan néni majd harminc éves esküvői képéről újra az órájára tévedt. Még csak hajnali kettő...! Még legalább két óra amíg megvirrad, de ha a vihar kitart lesz az három is. És egyedül van, egyedül az egész házban. Milyen ostoba is volt, milyen ostobán optimista, amikor biztatta Dorothyt, hogy nyugodtan menjen csak el Mr. Taggerttel egy hosszú hétvégére. Persze, egy házvezetőnőnek is jár a pihenés, és ki gondolt arra, hogy Vickynek pont most betegszik meg a mamája. És még ez sem lett volna baj. Miután beszélt Alexszel, és férje megnyugtatta, hogy holnapután hazajön, ahogy ígérte, szépen lefeküdt aludni.
És akkor kitört az égiháború.

Újabb hatalmas döndülés zökkentette ki gondolataiból. Aztán valami csörömpölt, süvített, és a nő ijedten felugrott ültéből, öléből leesett az album. Szíve majd kiugrott a mellkasából, testét kiverte a víz. Tudta, le kéne kapcsolni a lámpát, de hát akkor itt maradna a sötétben... és attól mindennél jobban félt, már bakfis kora óta. Próbálta leküzdeni, terápiára is járt, alig egy hónapja, hogy hazajött a legutóbbi szanatóriumi pihenésből, és már jól volt, tényleg, egészen jól, már nem lát nem létező dolgokat, de most ez... ez...
Istenem! Tisztán hallja! Ruhasuhogás, igen... és a szomszéd szobából...! Meg léptek...! Egy... kettő... most megállt... és...
Csak képzelődik, már megint fantáziál. Igen, egész biztos van a hangokra magyarázat. Biztos hogy ezek rendes hétköznapi történések.
„Szedd össze magad!” - biztatta magát. „Menj és nézd meg, mi történt.” - de persze mondani könnyebb volt, mint megtenni. Körbe nézett, van-e valami, amit fegyverként használhatna. A piszkavasra esett a pillantása. Felkapta, jó súlya volt, jól kiegyensúlyozott, ahogy markolta máris érezte, ahogy visszatér az önbizalma.

Óvatosan, halkan kiment a folyosóra, majd megállt az ebédlő ajtaja előtt. Innen jöttek a zajok, most azonban csend volt. Még a vihar is visszavett, mintha a természet is visszafojtaná a lélegzetét.
Lenyomta a kilincset és benyitott. Sötét volt, ez természetes, na de ezért van villany. Jobb kézzel ha lehet még inkább szorította a piszkavasat, míg balja a falon matatott. Egy másodpercre rémület fogta el, hogy nem találja a kapcsolót, aztán persze meglett, és megkönnyebbülten kattintott.
Az ebédlő fénybe borult.
És persze, hogy feleslegesen izgult!
A szél kivágta a franciaablakot, a suhogás a nehéz sötétítőfüggönytől eredt, a csapkodó anyag levert egy vázát az ablak melletti asztalkáról, az csörömpölt, az meg estében lesodort két könyvet nagyapa régi utazóládájáról.
„A fene Alexbe, hogy nem tudja helyére rakni a könyveket.” - bosszankodott, ahogy a piszkavasat letéve közelebb ment.
A vázáért már nem tehetett semmit, ügyelt, hogy ne lépjen rá a cserepekre, miközben felvette a könyveket és az ebédlőasztalra rakta mindkettőt. Megzabolázta a függönyt, szorosabbra kötve az összefogó zsinórt, aztán becsukta az ablakot. Épp a kilincset akarta ráfordítani, amikor meglátta a lányt...
Először azt hitte, hogy a saját tükörképét látja, de aztán észrevette, hogy az a másik ruhát visel, nem köntöst. Aztán arra gondolt, odakinn van, de volt valami furcsa benne, és egy pillanattal később rá is jött: nem volt vizes...! Akkor már csak egy megoldás lehetett...
A pulzusa megint az eget verte, amint lassan megfordult, fél kézzel még a kilincsbe kapaszkodva. Agya azon járt, mit fog mondani az ismeretlennek, ezért először nem is fogta fel, mit lát.
Vagyis inkább mit nem...
Mert az ajtóban, ahol a lánynak állnia kellett volna ahhoz, hogy tükörképe az ablakban látszódjék... nem volt senki...
Az asszony most már teljes pánikban, mint akibe kígyó mart, rándult vissza az ablakhoz.
A lány ott volt! Fehér ruhában, sötét hajjal, bal kezét a jobb vállához kapja, most kinyújtja és a helyéről valami sötét folyadék tör elő...
A ház úrnője tébolyultan felsikoltott. Elhátrált, megbotlott az asztalkában és egyensúlyát vesztve végig zuhant a padlón.

Egy fehér szobában tért magához. A környezetből, no meg a zajokból és szagokból szinte azonnal rájött, hogy kórházban van. A feje fájt, kötés is volt rajta, az arcán meg a mellkasán is. Becsengetett egy nővért, az meg kérésére azonnal hívott egy orvost, akitől megtudta, hogy mi történt.
Óriási szerencséje volt! A szomszédok pont akkoriban értek haza valami rendezvényről. Feltűnt nekik a nyitott ablak, meg a fény, hát átjöttek körül nézni, és ott találták őt az ebédlőben eszméletlenül. Azt hitték, a kicsapódó ablak verte le a lábáról, gyorsan kihívták a mentőket és kórházba vitették. Egy bordája megrepedt az eséstől, az arcát felsebezte egy cserép a vázából, és kicsit szétnyílt a bőr a fején, de hál' istennek semmi komoly! „Higgye el Mrs. Kramer, minden sebe nyom nélkül meg fog gyógyulni.” - jelentette ki az orvos, és még biztatón meg is paskolta az asszony kezét, mielőtt kiment.
Meghagyta őt ebben a hitében. A lányról, akit az ablaküvegben látott, senkinek sem beszélt. Még Alexnek sem. Minek izgassa ilyen kicsinységekkel, épp elég neki a cégét igazgatni, nem kell, hogy a felesége miatt is aggódjon. Úgy is csak a felajzott képzelete játszott vele, semmi több...!

Az elkövetkező hónapokban aztán annyi dolga akadt, hogy sikeresen meg is feledkezett az egészről. Alex átszervezte a vállalata igazgatótanácsát; ez egy szép nagy partival lett megünnepelve. Majd jöttek a kormányzói választások, ekkor meg nekik illett fogadásokra járniuk. És persze ott voltak még az állandó feladatok a jótékonysági egyletben, a kórház támogatói közt, meg a legkedvesebb: a múzeum kurátori posztja. Mindenhol a maximumot kellett nyújtania, ehhez pedig a fodrász, kozmetikus, manikűrös, masszőr rendszeres látogatása épp úgy hozzátartozott, mint az új cipők, ruhák vásárlása, vagy varratása. Az ékszerekről, ahogy illik, Alex gondoskodott.

Aztán egy este újabb furcsaság történt.
Már jócskán benne jártak a júliusban, még a késői órákban is meleg volt, ezért aznap a kabrióval mentek színházba, a legújabb premierre. Utána koktélparti a szokott étteremben, kinn a tengerpart fölé nyúló teraszon. Egy zápor azonban bezavarta a társaságot, és ez annyira megtörte a hangulatot, hogy nem volt kedvük tovább maradni. Hazaindultak, ahogy mások is.
Hál’ istennek Alex felhúzatta a kocsikat kezelő fiúval a tetőponyvát, ha nem teszi a hegyi szerpentinen ronggyá áztak volna, mert ott újabb eső szakadt rájuk, és úgy tűnt nem is akar elállni. Félt, persze hogy félt a kanyargós úton, de tudta, hogy férje jó sofőr, így nem mutatta aggodalmát, csak egy-egy kicsit nagyobb sebességgel bevett kanyarban szorította meg a férfi combját, mintha élvezné a száguldást. És persze mosolygott, amikor Alex ilyenkor ránézett.

Így értek a lakóparkban levő házukhoz.
A külső világítás nem működött, a kétszintes épület sötét tömbként magasodott. A zuhogó esőben még a sziluettje sem volt pontosan kivehető.
Alex közvetlenül a ház előtt állt meg, aztán nyakát nyújtogatva nézett mindenfelé, de csak azt látta, hogy nem lát semmit. A kerti út és a terasz menti napelemes lámpák nem adtak sok fényt. Nagyot sóhajtott, és miközben előkotorta a bejárati ajtó kulcsát felesége felé fordult:
- Megyek, megnézem mi a helyzet.
Az asszony rábólintott. Remélte, a sötétben nem látszik rajta, mennyire fél. Aztán mielőtt férje kiszállt volna megfogta a kezét:
- Vigyázz magadra – tudta, hogy sután hangzik, de jobb nem jutott az eszébe, - és siess vissza...
- Úgy lesz – hangzott a válasz, és kapott egy futó puszit a szájára.
Alex kinyitotta a kocsi ajtaját, a fejére borította a zakóját és kiszállt, majd felrohant a terasz lépcsőin. Ott elővette a kulcsait, kicsit babrált a bejárattal, és már benn is volt. Alig egy perc múlva újra előkerült. Újfent kabátjával védve a fejét, visszament az autóhoz.
Felesége ki akarta nyitni az ajtót, de a férfi nem engedte.
- Húzd le az ablakot – olvasta inkább szájról, semmint ténylegesen hallotta a szavakat, és a nő résnyire leengedte az ablakot.
- Az egész házban nincs villany – kezdte a férfi, kérdésre nem is várva, - átmegyek a szomszédba, megkérdem, ott mi a helyzet. Addig maradj itt Anna, itt biztonságban leszel, csak zárj be mindent.
Mrs. Kramer megint csak bólintott, és hogy férje lássa, megértette, mit akar, rácsapott a központi zárra.
- Oké! - mondta Alex, - majd jövök.
Intett, és fején a zakóval eltűnt a záporban.
Anna eleinte nyugodtan ült, tudta, hogy a szomszédba átmenni nem öt perc, főleg nem sötétben és ilyen sűrű esőben. És még ott is! Lehet, hogy Moore-ék már alszanak, mire felébrednek, meg Alex elmondja mit akar... Nem, nem fog egyhamar visszajönni, kell neki legalább egy félóra, talán több is. Igazán csak amiatt aggódott, hogy Alex nagyon meg fog ázni. Teát fog neki majd csinálni, határozta el, és forró fürdőt, és előre örült, hogy megteheti, mert ez is olyan nap volt, amikor a személyzet kimenőt kapott.
Hátradőlt az ülésben, lazítani próbált, esetleg kicsit szunyókálni. Ténylegesen elaludhatott, mert arra riadt, hogy kopognak az ablakon, a vezető felőlin. Amikor odanézett először csupán egy fehér alakot látott, aztán... Megismerte...! A lány volt, a múltkori lány...! Ugyanabban a ruhában, vállra omló sötét hajjal, amit ugyanúgy nem tett vizessé az eső. Kísérteties volt...
- Mit... mit akarsz tőlem... - dadogta Mrs. Kramer, és igyekezett összehúzni magát az ülésen.
De a lány nem tűnt el. Most is végig játszotta, amit tavasszal: bal kezét a jobb vállához kapta, kinyújtotta és a vállából sötét folyadék tört elő... de ezúttal volt valami más is. Teste előre dőlt, két keze maga körül kaszált, mintha támasztékot keresne, és mögötte... Szent ég! Megjelent egy másik kéz... Egy férfié – Anna maga sem tudta miért, de ebben biztos volt – talán taszított rajta, talán megpróbálta elkapni, a nőnek fogalma sem volt, csak egyet látott: a kígyót, ami a csuklót övezte.
Anna halálra váltan hunyta be a szemét. Várta, hogy légzése és szívverése újra normális legyen.
Az eső alább hagyott, így meghallotta a lépteket. Hatalmasat sóhajtott, azt hitte, Alex jön vissza. Áthajolt a másik oldalra, hogy kinyithassa az ajtót a férjének, de az ablakon át nem őt látta, hanem egy sokkal magasabb és vállasabb alakot. Ráadásul csuklyás kabátot viselt, Alex olyat sosem venne fel: „Nem vagyok én tengerész.”- szokta mondani.
Az alak azonban határozottan a kocsi felé tartott. És kiabált is valamit:
- Mrs. Kramer! Mrs. Kramer!
Az asszony felismerte a nemrég a lakópark gondnoksága által felvett kertész hangját. A férfi integetett neki, de nem tudott rájönni mit akar, majd ha ideér az autóhoz szépen elmondja. Visszahúzódott a saját ülésére, de közben szemmel tartotta a másikat.
A kertész megszaporázta lépteit, amikor látta, hogy a nő nem fog kiszállni. Pedig jó lenne, a férje a legrosszabb helyen állította le a kocsit, a ház melletti öreg fa ága a viharban ketté repedt, bármikor letörhet és rázuhanhat a kocsira. A kocsira, amit csak egy ponyva véd! Próbált még jobban kiabálni, integetni és közben sietni, és megtörtént a baj.
Már egész közel járt a csinos kis Buickhoz, amikor megcsúszott a sáros úton. Megkísérelte visszanyerni az egyensúlyát, és ahogy kapkodott, a keze betörte az ablakot. Az egész csuklója beszaladt, ő maga pedig térdre esett. Felkiáltott a fájdalomtól, és az asszony sikolya felelt rá bentről.
A nő elsőre csupán attól ijedt meg, ami az ablakkal történt, de aztán... észrevette, hogy a férfi csuklóján van valami. Ösztönösen közelebb hajolt, hogy jobban lássa a műszerfal fényében. És szinte ugyanazzal a lendülettel vissza is hőkölt. Egymást keresztező vonalak, a kézfejen egy rombusz... A kígyó! A kígyós kéz... ami meglökte a lányt...
Teljes pánikban egyszerre kereste a biztonsági öv csatját és az ajtó nyitó gombot.
A férfi közben nagy nehezen visszahúzta több sebből vérző kezét és felállt. A törött ablakon benézve újra megszólította a nőt, hogy figyelmeztesse, de amikor látta, hogy épp kiszállni készül inkább megkerülte a kocsit. Remélte, hogy segítséget kaphat.
Annának úgy tűnt hosszú percek teltek el, mire sikerült kikászálódnia az autóból. Nem ment könnyen, hisz végig a kertészt figyelte, mit csinál, és ahogy amaz kerülni kezdett, ő szinte kibukott a szabadba. Nem érdekelte, hogy zuhog, az sem, hogy egy szempillantásra majdhogynem négykézláb áll az úton, egyensúlyát visszanyerve felbotorkált a teraszra.
Egy pillanatra felködlött előtte, mi van, ha Alex visszazárta az ajtót, de aztán már ott is volt, és a kilincs engedett keze könnyű nyomására.
Odabenn sötétség fogadta, csak az odakinn fel-felvillanó villámok fényénél látott valamicskét. Hallotta, hogy üldözője a nevét kiabálja, ezért átrohant a hallon, remélve, hogy az emeletre vivő lépcső jobb oldali ágánál fog kilyukadni. Lehet, hogy nem ez volt a közelebbi a bejárathoz, de az emeleti hálóhoz igen, és az éjjeliszekrény fiókjában ott lapult egy kicsiny pisztoly... Pont ilyen esetekre...
A kertész a másik lépcsőt választotta. Útközben sebtiben előkapta a zsebkendőjét és körbetekerte vérző csuklóját. Még így is hamarabb felért, hiszen nem csak gyorsabb volt, mint a magassarkúban botladozó nő, de az elemlámpája is világított.
Az asszony éppen a lépcső tetejére ért, amikor megjelent felette.
Aztán minden nagyon gyorsan történt.
Annának furcsának tűnt a férfi arca, mintha lenne rajta egy másik... és egy pillanattal később rájött... A lány arcát is látja! Döbbenten állt meg. Igen! A zseblámpa fényében tisztán látta... látta ahogy elvált a férfiétől, és előre indult az egész alak... őfelé, és a kertész valamit kiabált...
- Ne! Ne menjen el... - kiáltott a férfi, ahogy a nő hátrálni kezdett. Nem értette, miért fél tőle, hisz nem akarja bántani, nem akar tőle semmit csak elmondani... mit is? Hogy a férje... mit is akar a férje? És különben is... ez, ez nem lehet...
A lámpa nem sok fényt adott, megdörzsölte a szemét, hogy jobban lásson, és mégis. Bármennyire is lehetetlennek tűnt, már nem Mrs. Kramer volt előtte, hanem... egy másik nő. Egy fehér ruhás, hosszú fekete hajú, mint...
- Christie... - suttogta erőtlenül.
Anna dermedten állt, ahogy a másik nő közeledett felé. Egyre jobban és jobban fázott, végül úgy érezte teljesen megfagyott, a szíve is alig ver. Behunyta a szemét, megrázta a fejét, de nem segített. Az árny, a testetlen jelenés elérte, beburkolta őt, birtokba vette kívül és belül. Már az ő fájdalmát érezte, amiért nem tudja megértetni cselekedeteit egykori kedvesével, már az ő gondolatait gondolta, hogy hogyan küldje el. És az ő hangja válaszolt a férfinak:
- Joseph...
Neve hallatán Joseph mintha álomból ébredt volna. Arca ellágyult. Már oly rég nem gondolt rá, hisz olyan régen történt. Több mint húsz éve! Istenem! El akarta őt hagyni, férjhez akart menni valaki máshoz, egy gazdag emberhez, és ő nem akarta... nem tudta elengedni... Szerette, istenem! Mennyire szerette! Nem akarta bántani...! Csak meg akarta állítani, igen, csakis azért lőtt rá... és csak a vállát találta el... Nem lett volna szabad meghalnia... Csak meg akarta sebesíteni, hogy kórházba kerüljön és akkor nincs esküvő, és... és minden másképp történt. Christie a legfelső fokon állt, úgy mint most, éppen hátat fordított... és mert a mozdulat közben érte a lövés, elvesztette az egyensúlyát és lezuhant...
„A lépcső! A ház! Te jó ég! – nézett körül döbbenten a férfi. - Ez az a ház!”
- Itt történt...! - mondta ki hangosan, és Christie mintha igennel felelt volna neki.
- Christie – mondta újra, és a lány felé lépett.
Az asszony nem akart mozdulni, de nem volt választása. Christie szelleme átvette felette az irányítást. Sután és mereven fordulni kezdett, miközben látta, ahogy a férfi arcán szerelem és remény valamilyen tébolyultnak látszó keveréke ragyog fel, amitől még jobban megijedt.
„Most! Most fog lelökni!” - sikoltotta némán, és minden erejével küzdött, hogy kiszabaduljon.
A férfi csak Christie-t látta. Megint el akar menni! Megint meg fog történni! De most nem úgy lesz! Igen! Akkor nem volt elég gyors, hogy elkapja, de most! Most meg fogja menteni!
A férfi kezéből kihullott a zseblámpa, ahogy a karcsú alak felé kapott. Ugyanabban a pillanatban Anna taktikát változtatott. Már nem ellenkezett, hagyta, hogy irányítsák, aztán amikor az idegen fölényben érezte magát, hirtelen mozdulattal a másik oldalra rándult... és kiszabadult! Két kézzel megmarkolta a korlátot, megkönnyebbülten felsóhajtott... hogy újra felsikoltson, ahogy egy súlyos test elzuhant mellette.
Joseph lába nem talált rá a legfelső fokra, keze elvétette a lányt, és a lendülettől megtört ívben lebucskázott a lépcsőn, meg sem állva a hall padlójáig.
Ott feküdt összetörve, mint húsz évvel ezelőtt az a másik test. Kiszabadult lelke azonban nem törődött vele, sem a lépcsőn kuporgó rémült emberi lénnyel.
Csak a mellette lebegő másik lelket látta, a lányét, akit szeretett, és aki eljött hozzá. Elkapta őt, szorosan fogta, érezte, ahogy Christie is hozzá simul, és utána együtt szálltak fel a magasba. Egymást szeretve, egymásnak mindent megbocsátva, fel, fel a mennyekbe!

A cikket írta: Arkady

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: