Villa kisasszony 6

Látogatók száma: 39

Eközben a kastélyban a társaság már a részleteken gondolkodott.
- A beiratkozást azt hiszem már lekéstük, de beszélek néhány jó ismerőssel és szerintem fel fogják venni Chiarát a konzervatóriumba. - ráncolta össze a szemöldökét a grófnő, majd eszébe jutott még valami.
- Ha jól tudom, Frotta úr egy szegény zsellér igaz? – fordult a herceghez, aki bólintott.
Federica grófnő Villához fordult.
- Itt hagyok neked egy csekket Villa. Vegyél meg belőle mindent, amire ennek a kis pacsirtának szüksége lesz, hogy ne lógjon ki a sorból az iskolában. Gondolok itt ruhákra, cipőkre, tanszerekre. Kabát is kell neki, Rómában hűvösebbek a telek, mint ezen a tájon. Kollégiumban fog lakni, de ha már nincs hely, akkor nézni kell neki valami lakást is. Ha nem lesz már kollégium, akkor felhívok néhány ismerőst, aki tudná fogadni.
Estére járt már, amikor a grófnő autója eltűnt a távolban. Davide herceg sokáig nézett utána. Villa elbeszéléséből már megismerte az öreg hölgy múltját, és most gondolatban meghajolt nagylelkűsége előtt. Távozása előtt még meghívta jövő nyárra, a birtokra, amit a grófnő el is fogadott.
A következő héten a kislány, Villa társaságában a városba utazott. A herceg odaadta az autóját így nem kellett a poros kis vicinálison a városba döcögniük. Mario vezette az autót és most fel volt villanyozódva, mert amíg a lányok vásárolnak, neki is lesz egy kis szabadideje, amit tartalmasan akart elkölteni. De Villa keresztülhúzta a számításait, mert nem engedte el maga mellől a férfit.
- Valakinek hoznia kell a csomagokat is Mario. Mi nem járhatunk pakkokkal boltról boltig. – mosolygott kedvesen a férfira.
Mario már kevésbé mosolyogva nézett vissza rá, de aztán felsóhajtott és megvonta a vállát. Úgyis csak egy két ismerős lányt szeretett volna meglátogatni. Legalább megmarad a pénze a következő szabad hétvégére.
Egész délután a boltokat járták, mire minden megvásároltak. Villa úgy gondolta megérdemelnek egy kis lazítást és betértek egy fagylaltozóba.
A kislány idegenül bámulta a választékot, majd Villa segített neki választani. A csodálatos kehely nemsokára meg is érkezett. Chiara rémülten nézte.
- Ennyi fagylaltot én nem tudok megenni.
Villa felnevetett.
- Nem baj Chiara. Ami nem kell, azt ott hagyhatod.
Figyelte a kislányt, amíg az, az édességet nyalogatta. Korához képest sovány volt, és magas. Fekete haja szoros copfba fonva pihent a vállán, csak egy két rövidebb fürtöcske kunkorodott a homlokán. Szintén fekete szemei tágra nyílva méregették a fagylaltot, ami az előző bejelentéséhez képest eléggé gyorsan fogyott. Villa gondolkodott, majd megszólalt.
- Örülsz neki, hogy iskolába mehetsz?
Chiara nem válaszolt rögtön, hanem lenyelte a fagylaltot.
- Igen, örülök neki. Először nem örültem.
Villa felhúzta a szemöldökét.
- És miért nem?
- Mert apám és anyám nem lehet ott velem. Meg a testvéreim sem. Azt sem tudom, milyen messze van az a Róma. Vagyis tudom, mert tanultuk az iskolában, de mégsem tudom, hol van. Ha haza akarok jönni, nem fogom tudni, merre induljak el. - pirult el.
- Már miért akarnál hazajönni? - csodálkozott Villa.
- Nem tudom. - vonta meg a vállát a kislány.
Nem nézett fel, a kelyhet bámulta, ami mostanra már kiürült.
Villa gondolkodott.
- Figyelj Chiara! Amikor én ennyi idős voltam, mint te, árvaházban éltem.
A kislány felnézett.
- Miért élt ott? Nem voltak szülei?
Villa bólintott.
- Igen, nem voltak szüleim. Vagyis voltak, de nem kellettem nekik, így árvaházba adtak a születésem után. Apácák és nevelők foglalkoztak velem. Egy védett világban éltem, ahol senki nem tudott bántani. Hidd el, tudom mit érzel. Amikor ennyi idős lettem mint te, nekem is ki kellett lépnem az utcára. Az árvaház iskolájában már nem tudtak tovább tanítani, így egy másik iskolába kellett járnom. Én is féltem az ismeretlentől. De látod, itt vagyok. Túléltem, pedig nehéz volt.
Nem mondom, hogy neked könnyű lesz, de neked ott vannak a szüleid, akik nagy áldozatot hoztak, hogy tanulhass. Nem utolsó sorban ott van Davide herceg és Federica grófnő, akik hallottak énekelni, és úgy gondolták, hogy tanulnod kell. Ennek érdekében áldozatot hoztak ők is, pedig nem lett volna kötelességük. Az iskolai szünetekben hazajöhetsz. De a saját érdeked Chiara hogy tanulj, fejlődj, ne hagyd kiaknázatlanul a tehetségedet. Apád mesélte, hogy a nagyanyád énekelt ilyen szépen, mint te. Az ő emlékének is tartozol azzal, hogy ezt a felkínált lehetőséget nem hagyod veszni. Ki tudja? Egyszer talán te fogod a szüleidet és a testvéreidet kiemelni a szegénységből.
Nézte a kislányt, aki gondolkodott a szavain. Lassan kezdett megbarátkozni azzal, hogy elhagyja a szüleit, a faluját, és idegenbe megy tanulni.
- Fel a fejjel fagylaltos orrú kisasszony. Nem lesz az olyan igen nehéz. Mire feleszmélsz, már ideér a szünidő, és meglátod mennyi mesélni valód lesz, ha hazalátogatsz. - szólalt meg mellettük Mario.
Chiara az orra említésére odakapott és letörölte a fagylaltcseppet.
- Nekem is nehéz volt, amikor erre a vidékre vetődtem, de már megszoktam.
A férfi a poharát forgatva mosolygott a kislányra.
- Maga hova valósi Mario? - kérdezte Villa, elterelve a beszélgetést Chiara utazásáról.
- Crotone-ból származom. A szüleim szegény halászok voltak, apám engem is annak szánt, de anyám a sarkára állt és nem engedett abból, hogy legalább az egyik fia tanuljon. - húzta el a száját kesernyésen a férfi.
- Nápolyban tanultam és a szünidőkben hazamentem segíteni, halászni. Na meg hallgatni apámat, aki szerint semmirevaló vagyok. Elvileg tanár lennék, de munkát nem kaptam. Így amikor Davide herceg inast keresett, idejöttem. Már jó pár éve vagyok a herceg szolgálatában.
- És jól érzi itt magát? – kérdezett újra Villa.
Mario megvonta a vállát.
- Igen, megvagyok.
- Nem hiányzik a tanítás? - kérdezte rövid gondolkodás után Villa.
A fiatal férfi felsóhajtott.
- De igen, hiányzik. Hiszen ezért tanultam, és az egyetemen egy ideig tanársegéd is voltam. De aztán csökkenteni kellett a költségeket, és jó pár embert elbocsátottak, köztük engem is. Egy darabig pályázgattam ide - oda, de aztán meguntam apám morgolódását és a nyakamba vettem a világot. Úgy ahogy maga Villa. - mosolygott a lányra.
- Volt egy kis megtakarított pénzem, és úgy gondoltam majd ahol megtetszik, ott letelepedek. Tanító itt sem kellett, de akadt ez a szolgálat és itt ragadtam Davide herceg mellett.
- Érdekes… - nézett maga elé Villa elgondolkodva.
- És maga? - fordult most feléje Mario. - Azt mondja elkerült az árvaházból, mégis oda ment vissza. Hogyan?
- Nekem anyám helyett anyám volt Federica grófnő, vagy, ahogy a kolostorbeli életében neveztük Esmeralda nővér. Ő terelgetett mindig a helyes út felé, így érthető, hogy az egyetem után visszamentem hozzá az árvaházba, nevelőnek. Ott a gyerekek között éreztem jól magam. Szerettem a munkámat, egészen addig ott dolgoztam, amíg aztán bezárták az árvaházat.
Sok huzavona előzte meg a bezárást, Esmeralda nővér, még a Pápától is kért audienciát az árvák védelmében, de aztán nem járt sikerrel. A gyerekeket átvette egy másik egyházi intézmény, minket világi dolgozókat meg szélnek eresztettek. Esmeralda nővér nem akarta máshol szolgálni Jézust, ezért visszaadta a jegygyűrűjét az egyháznak. Vele mentem a birtokra én is, de aztán szűknek találtam a kastélyudvart és nekiindultam világot látni. Már két hónapja csavarogtam, amikor úgy éreztem, Isten által adott életet nem pazarolhatom tovább céltalan semmittevéssel, és itt a városban bementem a munkaközvetítőbe, hátha tudnak számomra valami állást. Így lettem a nyárra a gyerekek nevelője.
Én hívtam ide Federica grófnőt, hogy hallgassa meg Chiarát. Tudtam, hogy ő megérzi benne a tehetséget és nem hagyja elkallódni.
Rámosolyogott a kislányra. Látta, hogy Chiara elfáradt, ezért parancsot adott az indulásra.
Hazafelé a sötétedő országúton Villa elgondolkodott. Látta magát, amikor ő ment vásárolni az apácákkal. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a vastag pargetharisnya a maga fekete borzalmával, de Sloatika nővér nem engedett a könyörgésének és bevásárolt a vastag harisnyákból. Mennyire szégyellte, amikor először ment a világi iskolába. A fekete kardigán a fekete szoknya és a harisnya szinte kiabálta, hogy az árvaházi gyerekek közé tartozik. Amikor sírva ment vissza az intézetbe a tanítás végén, Esmeralda nővér hajolt le hozzá.
- Mi a baj leányom?
Villa könnyek között panaszolta el a kedves mosolyú nővérnek a bánatát. Az apáca figyelmesen hallgatta, megvigasztalta, majd másnap, látogatást tett az iskolában. Szemügyre vette a gyerekeket, különösen a lányokat. Amikor visszatért a zárdába, összehívta a nővéreket.
- A gyermekeink, akik a mi védőszárnyaink alatt cseperednek, nehezen tudnak beilleszkedni a világi osztályokba, ezért a jövőben kicsit világiasabb színekben kell nekik megvenni a ruhákat. Ne terheljük a gyermekeinket még ezzel a nehézséggel is.
A zárdavezető nővér megbeszélte az iskola egyik tanítónőjével, hogy segít a nővéreknek kiválasztani a gyerekek ruháit. Ennek köszönhetően Villa is fehér harisnyákat kapott, világoskék kardigánt és sötétkék szoknyát. A fehér blúzzal már hordható ruhában ment iskolába. Később évekig ez lett az árvaházi gyerekek egyenruhája. Néha egyik másik nővér engedett a színek csábításának, ilyenkor rózsaszín vagy sárga blúz is került. Amikor aztán már egyetemre járt, ott rákapott a nadrágviselésre. Amikor szünetben hazament a zárdába, a nővérek keresztet vetettek a láttára.
- Leányom nem túlzás ez a férfi holmi rajtad? – kérdezte Esmeralda nővér szelíd hangon.
Úgy gondolta, nem tiltja meg Villának a nadrágviselést, amíg nem ad rá érthető magyarázatot.
A lány a fejét rázta.
- El kell hinnie anyám, hogy abban a környezetben ez a legmegfelelőbb viselet. Nyáron nem fúj alája a szél, télen meg melegít. A szoknyában mindig fázott a lábam.
Az apáca bólintott, átgondolta a felelet, majd levendula illatot hagyva maga után, halkan elsuhant. Villa később hallotta, amikor a nővérek kérdéseire felel.
- Ott azon az egyetemen a férfiak között, megfelelő viselet a nadrág. Bizonyos védelmet is nyújt a lányunknak ott idegenben.
Majd rövid gondolkodás után hozzátette.
- Lehet, hogy ez a nadrág már a világi nők mindennapos viselete. Ne legyünk vaskalaposak. Az hogy mi a zárda falai között az évszázadok hagyományai szerint öltözünk, a világ nem áll meg a falakon kívül.
Villa elmosolyodott, ahogy ez az emlék az eszébe jutott. Amikor a már idős apáca hazatért a birtokaira, kinyitotta a szekrénye ajtaját és a ruháira mutatva megszólalt.
- Mit gondolsz Villa? Hordanak még ilyen ruhákat az emberek?
A ruhák, a század elejei divat szerint készültek. Villa a fejét rázta. Federica grófnő felsóhajtott.
- Akkor holnap ruhákat fogunk vásárolni. Elvégre már kivetkőztem, így bármit felvehetek.
De másnap Villa csak a fejét csóválta. Az a pár ruha, amit Federica grófnő megvett, kísértetiesen hasonlított, az apácák egyenruhájára. A fodrász elfogadható frizurát készített a grófnő rövid hajából. A fityula alatt a nővérek a lehető legrövidebb hajat hordták, elsősorban az előírások szerint, másodsorban kényelmi szempontok miatt. A vastag lenvászon keményített fekete fityula elviselhetetlenül meleg tudott lenni nyáron.
- Olyan könnyűnek érzem a fejemet. - szólalt meg a grófnő hazafelé.
Mario hangja térítette vissza a valóságba.
- Megérkeztünk. – szólalt meg a férfi.

A cikket írta: Babenko

támogatóink