Villa kisasszony 7

Látogatók száma: 42

A kislány összegörnyedve aludt a hátsó ülésen. Az autó zajára Benito már kilépett a verandára. Mario kirakodta a csomagokat, Villa pedig felkeltette Chiarát. A kislány álomittasan bámult kifelé az autóból, majd ahogy megismerte apját, már ki is ugrott.
- Annyi szép ruhát kaptam apám! - hallotta Villa a hangját.
Ő is kiszállt majd Benitóhoz fordult.
- Mindent megvettünk, ami esetleg kellhet Chiarának Rómában. A tanszereit, majd megvásárolom a jövő héten. Monte Falterone grófnő elég nagy összeget adott a felkészítésre.
Elindultak a birtokra, ott hagyva Chiarát a családja körében. Villa úgy gondolta, ráér holnap visszamenni a kislány a családhoz. Kisvártatva befordultak a birtok kapuját jelző kőhalmok között. A család a teraszon hűsölt. Az autó zajára Davide herceg emelkedett fel az asztal mellől.
- Sikerült mindent megvenni kedvesem? - fordult Villához.
A lány bólintott. A herceg folytatta.
- A jövő héten el kell mennie Chiarával Rómába. A grófnő nem vesztegette az idejét, Chiara felvételizni fog a konzervatóriumba. Mint elmondta, szállást is sikerült találnia neki, az iskola kollégiumában.
Az utazást rövid tanakodás előzte meg. Autóval menjenek, vagy vonattal? Róma elég messze volt vonattal, autóval viszont gyorsabban odaérnek. Mario magában imádkozott, hogy az autó mellett döntsenek, mivel még nem járt Rómában. Az életét Dél - Olaszországban élte le, és kíváncsi volt a nagyvárosra. A herceg is az autó mellett voksolt, így csak két napig kellett nélkülöznie az inasát. Pár nap múlva már úton is voltak. Chiara izgatott volt, szorongott. Még sosem járt a közeli városkánál messzebb, és most felfoghatatlan volt neki, hogy olyan messzire kell mennie. Villának nem okozott olyan igen nagy izgalmat az utazás, hiszen elég sokat utazgatott, mielőtt elvállalta az állást a hercegnél. Kis védenceivel megígértette, hogy jól viselkednek, amíg visszatér.
- Vigyázzon a lányomra! - kérte Benito halk hangon, az indulás előtt.
Villa bólintott.
- Úgy fogok rá vigyázni, mintha ha a sajátom lenne!
A kislány feltérdelt a hátsó ülésen úgy nézett vissza a szüleire, akik a kapuból integettek utánuk.
Az idő, ragyogó volt, a nap hétágra sütött. Mindhárman élvezték az utazást. Alessia úgy pakolt élelmet, mintha legalábbis világ körüli útra indultak volna. Szótlanul ültek az autóban. Mariót lekötötte a vezetés, Chiarát meg az ismeretlen, ami előtte volt. Villa a jegyzeteit lapozgatta. Szokása volt a teendőit listába szedni, így pontosan tudta, hogy hol tart a megvalósításban.
- Visszatérve a pár nappal ezelőtti beszélgetésünkhöz. - köszörülte meg a torkát Mario. - Soha nem jutott eszébe megkeresni a szüleit?
- De igen, eszembe jutott. - felelt szórakozottan Villa. - Megkerestem és megnéztem őket. Vagyis csak anyámat, mert az apámat nem találtam meg.
Becsukta az ölében tartott mappát és sóhajtott egyet.
- A családnevem azért lett Brambilla, mert Szent Brambilla napján vittek az árvaházba. A születésem után rögtön odakerültem. Egyenesen az egyik közkórházból. A Villa nevet a bábaasszony adta nekem. Anyám egy Anzio-i vendéglős tizenhét éves leánya volt. Házasságon kívül születtem, az apám ismeretlen volt. Sokáig ostromoltam Esmeralda nővért, hogy megtudjam, ki vagyok, honnan jöttem. De csak amikor húsz éves lettem, akkor dugott a kezembe egy cetlit, amin az anyám neve és a húsz évvel azelőtti címe volt.
Elmentem hozzá. Akkor már ő és a férje vezették a vendéglőt. Beültem hozzájuk egy kávéra. Az anyám egy agyonhajszolt sovány nő, három gyerekkel a háta mögött és egy zsarnok férjjel, aki akkor is hajszolta, beszélni sem volt ideje velem.
Villa amíg beszélt, kifelé nézett az ablakon. Látszott rajta, hogy a szenvtelen hangja ellenére fájdalmas emléket idéz fel.
- Nem mondtam meg ki vagyok és miért jöttem. Amíg ittam a kávét az anyám szeme többször rám tévedt. Talán a lelke súgott neki. De amint megállt, már harsant mögötte a férje hangja és ő már ugrott is. Egyszer tudtam vele pár szót beszélni, amikor odahívtam, hogy ajánljon valamit az étlapról. Akkor tudtam meg tőle, hogy három gyermeke van és az övék a vendéglő. Megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam neki, hogy Rómából. Kutatva nézett az arcomba és félénken elmosolyodott. Szerettem volna megölelni, és megmondani, hogy ki vagyok, de valami visszatartott.
Ültem és gondolkodtam. Vajon mennyire lenne jó neki, ha megtudná, hogy ki vagyok? Mekkora zavart okozna most az életében, ha kiderülne, hogy a világon vagyok? A férjére néztem és úgy döntöttem, hogy hallgatok.
Fizettem és eljöttem. Pár méter után visszanéztem. Az ajtóban állt és nézett. Még onnan is láttam, hogy könnyes a szeme. Intettem neki. Anyám egy csókot dobott utánam. Rájöttem, hogy megismert, tudta, hogy ki vagyok. De mögötte már fel is tűnt a férje. A hangját nem hallottam, de anyám összehúzta magát, mint egy kisegér és már be is fordult az ajtón. A kezem ökölbe szorult és már léptem, hogy visszamegyek, és megverem azt az embert. De amit az apácák keményen belém neveltek, az az önuralom. A szívem szerint felpakoltam volna és magammal vittem volna onnan. Hiszen ott csak egy cseléd volt. A családja szolgálója. - sóhajtott egyet, majd folytatta.
- Erőt vettem magamon és az állomásra mentem. Egészen addig folytak a könnyeim, amíg haza nem értem a zárdába. Ott Esmeralda nővér átölelt és addig tartott úgy, amíg meg nem nyugodtam. Ettől szerettelek volna megkímélni gyermekem, mondta akkor nekem, de én tudtam, hogy szükségem volt erre a találkozóra. Tudnom kellett, hogy az anyám nem önként mondott le rólam. Egyszer majd elmegyek érte, és magammal viszem.
Mario hallgatott, majd a lányhoz fordult.
- Biztos benne, hogy az anyja magával menne?
Villa maga elé nézett.
- Nem, nem vagyok biztos benne, de amint lehetőségem lesz rá, megpróbálom.
Hirtelen hátulról Chiara karjait érezte a nyakán.
- Én, nagyon szeretem magát Villa kisasszony! - hallotta a kislány hangját.
Villa felkacagott.
- Nagyon kedves vagy Chiara. De javaslom, álljunk meg, és együnk valamit. Később még nagyobb lesz a hőség, és szerintem akkor már nem lesz étvágyunk.
Egy útszéli pineafenyő ligetnél álltak meg az árnyékban. Mario kiugrott az autóból és a csomagtartóból előszedett egy tálcát, amit még Alessia pakolt be oda. Hamarosan gusztusos szendvicsek kellették magukat a fából ácsolt asztalon. A különbség a kastélybeli tálaláshoz képest az volt, hogy most az inas is együtt evett a lányokkal. A férfinak remek humora volt, a viccelődése hallatán, még Chiara is levetkőzte félénkségét és nagyokat kacagott. Kellemes hangulatban folytatták az utat. Hamarosan a távolban feltűntek egy nagyváros ipartelepei. Az útközben látott havas hegycsúcs a kék ég alatt, amit mindhárman megcsodáltak, éles ellentétben állt a gyárakat borító szmog felhővel.
- Lehet, hogy az unokám már nem is fogja tudni, milyen látvány a kék ég alatt egy fehér havas hegycsúcs? - mormolta maga elé Mario.
Villa felsóhajtott.
- Az iparosodás hatása a környezetre. A haszon, a pénz, a gyarapodás mellékterméke. Nem egészen száz év alatt, az ember tönkretette a környezetét. Másrész a nagyvárosok lakosságának csak így jut munka és élelem.
A hátuk mögött Chiara szólalt meg.
- Ugye nem ide jövünk Villa kisasszony? Én nem akarok itt maradni. Itt minden olyan csúnya.
Villa hátrafordult.
- Nem ide jövünk Chiara. A mi úti célunk még egy kicsit messzebb van, de legalább látod, hogy ilyen helyek is vannak Olaszországban. Nem mindenki a földművelésből él, mint a családod. De Róma nagyon szép város, tetszeni fog neked.
Belenézett a mappájába, majd Marióhoz fordult.
- Bele kell húznunk, mert el fogunk késni. Úgy terveztem, tizenegy óra körül érünk Rómába, és délután két órakor van a meghallgatás. Jó lenne előtte keresni valami szállodát, ahol felfrissíthetjük magunkat a nagy találkozó előtt.
A férfi bólintott, majd észrevehetően a gázra lépett. Nemsokára már emelkedő dombos tájon suhantak át. Egy kis hídon áthajtva, lenéztek a több méter mélyen csordogáló kis patakra.
- Milyen kevés víz van benne! - kiáltott fel csodálkozva Chiara.
- Látnád tavasszal, amikor a hegyekből megindul a hóolvadás. Akkor talán ki is önt ez a kis patak. Akkor nem ilyen szelíden csordogál, hanem bömbölve zúdul lefelé. Tanultál erről igaz?
- Igen! - bólintott lelkesen Chiara. - a síkságon aztán lelassul és elteríti a hegyekből lefolyó vizet.
A mi folyónk is ki szokott önteni, de ott elég nagy ártere van és így nem éri el a falunkat. Apám azt szokta mondani, hogy jót tesz a földnek.
A távolban feltűnt Róma.
- Nemsokára odaérünk. - szólalt meg Villa. - Rómáról mit tanultál?
- Azt hogy hét dombra épült és ott lakik a Pápa is. - felelt rövid gondolkodás után Chiara.
Villa elnevette magát.
- Na, jól van, nem kínozlak a történelemmel, próbálj meg pihenni, mert a mai napon sok múlik.
Nem sokára már a nyüzsgő nagyváros utcáin haladtak. Mario, Villa útmutatása alapján gyorsan megtalálta azt a hotelt, amit a lány választott. Villa kitűnően ismerte a várost, hiszen négy évig Rómában tanult az egyetemen.
Nemsokára már a konzervatórium épülete felé tartottak, Mariót komolyan megizzasztotta a római forgalom. Villa segített neki a navigálásban, mert a fiatalember menthetetlenül eltévedt volna, ha csak a térkép segítségével akarta volna megtalálni az úti célt. A hatalmas árnyas park mélyén álló impozáns épület föléjük magasodott. Messziről halk muzsikaszót hozott feléjük a lágy szellő.
- Ha felvesznek, itt fogsz tanulni Chiara. Tetszik? - hajol a kislányhoz Villa.
- Igen, nagyon tetszik. - suttogta Chiara.
Ámulattal nézte a hatalmas épületet.
- Ez az iskola nagyobb, mint odahaza a templom. - szólalt meg, áhítattal a hangjában.
Villa bólintott.
- Igen, nagyobb.
Nem mosolyogta meg a kislány áhítatát. Emlékezett rá, amikor ő áll ugyanilyen áhítattal az egyetem előtt, ahol aztán évekig tanult. A diplomaosztó ünnepségen fanyar mosollyal nézte az ünneplő családtagokat. Őt nem kísérte el senki.
Az apácák csak betegség esetén hagyták el a zárda területét. Azt, hogy egyik védencük diplomát szerzett, a zárdában ünnepelték meg, a többi kis növendékkel. Esmeralda nővér, minden egyes végzett növendék diplomáját vagy mesterlevelét lefényképeztette és a képeket a zárdabeli iskola folyosóján helyezte el. Így próbált példát mutatni a többi tanulónak. Így próbálta megértetni velük, hogy egy árvaház iskolájából is vezethet az út a dicsőség felé.
Kevesen tudták, hogy a világhírű bariton tulajdonosa, aki minden turnéjáról képeket küldött a zárdának, szintén innen indult a világhír felé. Az építésznő, aki karcsú, szépen ívelő hidakat tervezett, minden szenteste a zárda templomának éjféli miséjére ment és nem a nagytemplomba. Nem tudta a világ azt sem, hogy a festő, aki élethű virágoskertet festett a zárda folyosójának végébe, annak idején alaposan próbára tette Jézus menyasszonyainak példás türelmét az elevenségével. Villa diplomájának másolata is ott függött a többi között. Amikor az árvaházat bezárták, a nővérek, az összes fényképet becsomagolták és Esmeralda nővérnek adták ajándékba. Ő aztán a családi kastélya egyik falát díszítette velük.
A fekete hajú csillogó szemű lány, kicsi kora óta a kedvencei közé tartozott. Tudásszomja és éles esze, hamar felkeltette Esmeralda nővér figyelmét. Kiemelt figyelemmel csiszolta elméjét, vigyázta lépteit. A fejét csóválta, amikor Villa az egyetem után, nem akart máshol elhelyezkedni, hanem felvételét kérte az árvaház világi dolgozói közé.
- Neked Villa nem az a sorsod, hogy itt éld le az életed. Ki kell lépned a világba, hiszen azzal hogy egyetemre küldtünk, ezt az utat nyitottuk meg számodra. A te sorsod az, hogy ott legyél, ahol a tudásodra szorulnak.
Villa akkor elmosolyodott.
- De hiszen itt vannak, akik az én tudásomra szorulnak Anyám.
Erre már nem tudott mit mondani Esmeralda nővér. Hat évig dolgozott az árvaházban Villa. Nevelte a kicsiket, oktatta az alsó osztályosokat, és neki köszönhetően a nagyobbak már világos, színes ruhákban jártak a világi iskolákba. Esmeralda nővér jó érzékkel választotta ki Villát a mesterségére. Az oktatás, a lételeme volt.
A zárdavezető nővér gyakran elgondolkodott a lányon. A férfiakon átsiklott a tekintete, szabadidejében általában a múzeumokat bújta, vagy kirándulgatott magában. Ha ideje engedte, állandóan úton volt, mintha csak nyugtalan vére hajtotta volna. Egyszer a nővér utána nézett Villa szüleinek, remélve, hogy megtud valamit a származásáról. De az Anzio-i kis kocsmáros ivadék nem adhatott a lányának ilyen nyugtalan természetet. Talán az apja, de rá vonatkozóan Esmeralda nővér nem talált adatot, még a születési anyakönyvben sem. Amikor kilépett az egyházból, felajánlotta a lánynak, hogy tartson vele új lakhelyére. Villa rábólintott, de aztán sokáig nem tudott maradni. A toszkán táj lankás birtoka szűknek bizonyult a lánynak, így útra kelt. Federica di Monte Falterone nem hallott róla egészen addig, amíg meg nem kapta Villa levelét.

- Nem megyünk be? - kérdezte halkan Mario - Azt hiszem már alaposan szemügyre vettük az épületet.
Villa elnevette magát, még Chiara is kacarászott egyet. Ahogy beléptek a hatalmas ajtón, mintha egy másik világba kerültek volna. A hosszú folyosón csend volt és félhomály. Ahogy haladtak az igazgatói iroda felé, némelyik ajtó mögül hangfoszlányok, vagy zeneszó hallatszott ki. A kopogásra egy fehér szakállú úr dugta ki a fejét.
- Megérkeztek hát. - nézett végig a kis társaságon. - Legyenek olyan kedvesek és a harmadik emeletre menjenek a zeneterembe. Ott már várják magukat a bizottság tagjai.
A zeneterem egy tágas világos szoba volt, az asztal mögött ülő emberek kíváncsian nézegették őket. Villa bemutatkozott, majd bemutatta Chiarát is.
- Khm. Nos, hát kisasszony megkérhetem, hogy a folyosón várakozzon?- nézett rá egy szőke göndör hajú, piperkőc kinézetű férfi.
Villa, lehajolt Chiarához.
- Ne félj, és ügyes legyél.
A keze végigsimította a kislány haját. Az ajtóból visszanézett. Chiara olyan védtelenül ácsorgott a terem közepén, hogy egy pillanatra megsajnálta, és késztetést érzett, hogy visszamenjen hozzá.
Hosszú ideig tartott a felvételi. Villa az ablakmélyedésben álló pamlagon üldögélt Marióval. Néha halk zajok szűrődtek ki a teremből.
- Remélem sikerül neki. - szólalt meg halkan Mario.
- Én is remélem. - válaszolt neki Villa ugyanolyan halkan.
Egyszer csak az egyik templomi zsoltárt hallották az ajtó mögül. Chiara hangja betöltötte a termet, nem állt neki utat az ajtó sem. Majd az egyik népszerű olasz népdal következett. Villa nem bírta tovább és halkan megnyitotta az ajtót. Chiara az asztal előtt állt és énekelt. A bizottság tagjai már nem ültek a helyükön, hanem a kislány körül csoportosultak és tapsoltak neki. A lány elmosolyodott és becsukta az ajtót.
- Azt hiszem sikerült a felvételi. - nevetett rá Marióra.
A férfi, Villán felejtette a szemét. A lány arcán olyan földöntúli öröm ragyogott, mintha csak ő vizsgázott volna sikeresen a nagy tudású emberek előtt.
Az ajtó kitárult és Chiara lépett ki, nyomában a tanárokkal.
- Akkor kisasszony várjuk tanévkezdéskor a többiekkel együtt. - az ősz hajú férfi kissé meghajolt a kislány előtt, majd Villához fordult.
- Ha találkozik Monte Falterone grófnővel kérem, tolmácsolja neki csodálatomat a kis védence miatt. Megvallom, kissé irigy vagyok, hogy ezt a kislányt önök találták meg és nem én.
Villa felsóhajtott. Végre túl vannak rajta. Még le kellett menniük az irodába, beiratkozni, ahol kaptak egy listát is, hogy mit kell még megvenni Chiarának. A kislány korábbi félénksége teljesen eltűnt. Szinte ficánkolt a két védelmezője előtt. Csacsogva mesélte, hogy mit kérdeztek tőle, ő mit felelt, majd Villára nézett.
- Csak azt nem értem, miért kellett számolnom, és kérdeztek történelemből, földrajzból is.
Azért, - felelte Villa,- mert itt nem csak énekelni tanulsz, hanem folytatod a tanulmányaidat is. A végén kapsz majd egy magasabb végzettséget is az elemi iskolai helyett. De láttam a bizonyítványodat, nem féltelek Chiara.
Az utcán aztán felsóhajtottak.
- Indulhatunk haza. – szólalt meg Mario, de Villa a fejét rázta.
- Davide herceg azt mondta, maradjunk két napot, és kicsit mutassam meg a várost Chiarának, ne legyen neki annyira idegen, ha ideköltözik. Achille úr és Valeria asszony is figyelni fognak, rá, és látogatni fogják, hogy Chiara ismerős arcokat is lásson maga körül. A hétvégéket a Cortona család római házában fogja tölteni, vagy Monte Falteronában. A grófnő figyelemmel szeretné kísérni Chiara fejlődését.
- Ó, ez nagyon jó, akkor induljunk városnézésre. Természetesen, ha a hölgyek nem túlságosan fáradtak. Mit gondolsz Chiara? - fordult a kislány felé.
Chiara lelkesen bólogatott, és bizonygatta, hogy nem fáradt. A délután városnézéssel telt el. Már Chiara is felengedett. A sikeres felvételi vizsga nagyot dobott az önbecsülésén. A kislány senkinek nem mondta el, de rettentően félt a felvételitől. A tanárok barátságos reakciója láttán, aztán megnyugodott, és önmagát adta. Felhőtlenül énekelt, amit csak kértek tőle. Talán maga sem tudta, de az az olasz népdal, ami hirtelen a kérés hallatán az eszébe jutott, nagyanyja kedvenc dala volt. Most ugyanezt a dalt dúdolgatta, ahogy a két felnőtt előtt ugrabugrált. Egy fagylaltozó előtt megálltak, és a választékot mustrálgatták.
- Milyen helyes felesége van. A kislánya is aranyos. Szerencsés ember maga! - szólalt meg a kövér ősz hajú Mamma, aki a pult másik oldalán álldogált.
Mario és Villa egymásra nézett, majd a férfi megszólalt.
- Köszönöm!
Amikor eltávolodtak, Villa megszólalt.
- Miért nem világosította fel azt a hölgyet?
Mario megvonta a vállát.
- Mert kissé sokáig tartott volna elmondani, hogy én csak az inas vagyok, maga meg csak a nevelőnő, Chiara meg az egyik falubeli zsellér leánya. Lehet, hogy nem is értette volna, mit keresünk mi hárman itt együtt.
Villa elnevette magát.
- Az lehet.

A cikket írta: Babenko

támogatóink