Villanás
Látogatók száma: 51
Forog velem a világ. Nem látok mást, csak a társam kék szemét az elsuhanó háttér előtt.
Nehezen fordul kulcs a kapun, de végül sikerül bezárni. Nedves a fű, ahogy a hídon lépkedek, pedig dél is elmúlt már. Vállamat húzza a táska, az agyam telve, szinte szétroppan a gondolatok örvénylésétől. Nem jó, nem jó, nem jó..., ez kavarog benne.
Azt az érzést keresem magamban, amit kiváltott az a bizonyos tánc. Valahol elvesztettem a szavak viharában, vagy nem tudom, hol - elveszett, és nem találom.
Miközben tűnődöm, megszokott úton lépkedek, a járda magától simul a talpam alá.
Kanyarodik az utca, kiérek a hatalmas juharfák árnyékából. A nap éget, vakítóan süt, becsukom a szemem. A meleg szél az arcom mellett elsuhan, a hajamat simogatja. Egyszerre elfog valami megmagyarázhatatlan érzés, a béke és a nyugalom egyvelege, és vele rám talál az elveszettnek hitt tánc. Ahogyan a hajam lebben, ahogyan lehunyom a szemem, újra tizenhárom éves vagyok.
Forog velem a világ. Nem látok mást, csak a társam kék szemét az elsuhanó háttér előtt. Tudom, ha megszakítjuk a szemkontaktus, nyomban véget ér a tánc, elveszik a harmónia közülünk. Nem bírják a lábaim. A fiú keze erősen tartja a derekam, és forgat, forgat tovább, hogy azt hiszem, mindjárt elesünk. De az Ő a szeme biztonságot ígér.
Nem érzek semmit, csak a közöttünk feszülő boldogság-köteléket, azt sem veszem észre, hogy lehajol, mikor meg akarok állni. Forró keze a combomhoz ér, már vízszintesen pörgök, felkapott. Hátamon, lábamon feszül a karja, érzem az erős tartást, a férfiölelést, amit csak a könyvekből ismerek. Forog, forog velem a világ, a tekintetünk eggyé vált, szállunk. Elementáris erővel tör rám a szabadság érzése. Már nem tudok mást, mint hátrahajtani a fejem, és nevetni a boldogságtól. Nevetni, nevetni, nevetni...
Hallom, hogy elhallgat a zene, a páromra nézek. Mintha vágyna a tekintetemre, a szeme az enyémbe kapaszkodik. Egyre lassabban forgunk tovább. Megáll, letesz a földre, a lábam majdnem összerogy, szédülök. Ő még mindig engem néz, mosolyog, érzem, hogy benne is él még a tánc. Lüktet a szívem, majd kiszakad. Vállára teszem a kezem, a fejem a mellkasára hajtom, hogy biztonságban érezzem magam. A keze, ami eddig a derekamat fogta, most átölel. Kapaszkodunk az érzésbe, amit a tánc okozott bennünk, nem akarunk elválni, dübörög agyunkban a vér. Tudjuk, hogy így nem fogunk táncolni soha többé. Így, együtt.
Újra az utcán. Az egész nem volt több, mint egy villanás, egy pillanatnyi szabadság. Boldog lett tőle a szívem. Végre ismét kerek a világ.
A cikket írta: lencsésági
Hozzászólások
időrendi sorrend
Köszönöm szépen a hozzászólást. Ez a történet valójában emlék egy fiúról, aki nagyon fiatalon ment el.
Postáska