Vulkánkitörés

Látogatók száma: 46

Mai mese a régi istenekről.

Sven Halvorsan halász volt, ahogy nagyapja és az ő nagyapja is, és az övé is… Az apáról fiúra öröklődő bárkán járták az Atlanti óceán északi vizeit, és fogták a tok- és tonhalakat, szardíniákat, makrélákat. Sosem tonnaszámra, nem is volt olyan nagy a hajó, mindig csak annyit, amennyi a családnak kellett, saját felhasználásra és eladásra.
Sven alig múlt hat éves, amikor apja már magával vitte, hogy szokja a tengert, meg a hajón való életet. Meg is lett a foganatja. Tizenkét éves korára ügyesebben forgatta a halpucolókést, mint a tollat vagy ceruzát. Mire huszonkettő lett megkapta az addigra már motorral felszerelt bárkát, és két kisöccsét segéderőnek.
A halakért kapott pénzből házasodott, abból tervezte felnevelni saját gyerekeit. Ám ahogy teltek az évek szezonról-szezonra egyre kisebb lett a fogás. Sven azonban nem csüggedt. Ez csupán annyit jelentett, hogy távolabbra kellett hajózni és tovább kellett kinn lenni a vizeken. Nem örült neki, hisz így kevesebbet lehetett a családjával, de muszáj volt, nem értett máshoz.
Egy alkalommal azonban már hiába pöfögtek el majdnem Grönlandig, csaknem akart halraj akadni a hálóba. Nem volt egyéb, csak néhány kóbor szardínia, nyoma sem volt az egykori tömegnek. Kínjukban horogra kaptak pár kardhalat, és kénytelen-kelletlen haza hajóztak.
Otthon kiderült, a többiek sem jártak jobban. Azok sem, akik délebbre mentek. A valamikori bőségnek vége szakadt.
A legtöbb halász eladogatta a hajóját, elment dolgozni éhbérért valamilyen nagy feldolgozó hajóra, amelyek hatalmas vonóhálóikkal szinte a tengerfenékről söpörték össze a halakat. Akinek ez nem derogált az bizony munkanélküli segélyért volt kénytelen sorba állni.
Sven egyiket sem akarta. Öccsei otthagyták, de ő makacsul kitartott. Továbbra is minden nap kihajózott. Üres volt a raktér reggel, és üres volt este, mikor visszajött, de csinálta tovább, hátha egyszer csoda történik. Nem adta fel akkor sem, amikor elfogyott az üzemanyag. A bárkán meg volt még az árboc helye, előszedte hát, felszerelte a vitorlát és újra nekivágott.
De hiába.
Asszonya könyörögve kérte, keressen más munkát, ám Sven hallani sem akart róla. Ő halász! Az volt, és az is marad! Még ha az egész világ is összeesküszik ellene!
Végül megtörtént a baj…
Pénzük elapadt, pont, amikor leginkább szükség lett volna rá. A legkisebb gyermek, egy kedves kislány, súlyos betegségbe esett. Az első, ingyenes viziten, az orvos kanyarót állapított meg és felírta a gyógyszert. Azt még ki tudták váltani, de a következő adagot már nem. Pár napnyi javulás után a kislánynak még magasabb láza lett, kórházba kellett volna vinni, de miből? Még csak a szomszédoktól sem kérhettek kölcsön, hisz mindenkinek kevés pénze volt, mindenki épp úgy féltette a családját, mint ők. Értesülve a fertőző kórról szóba sem álltak a szülőkkel…
A tragédia másnapján Sven végig gondolta a lehetőségeket. Felesége járt már segélyért szinte mindenhol, most már ő maga is bármilyen munkát elvállalt volna, de a kanyaró bélyegével családján senki sem akarta alkalmazni.
Csupán egy út maradt…
Összeszedte hát a hozzávalókat.
Leszerelte az árbocot, tűzifaméretűre hasogatta, és szépen csomóba kötötte. Mikor leszállt az este szemügyre vette a szegényes baromfiudvar két szárnyasát, és a szebbiket beleszuszakolta egy fedeles kosárba. Tarisznyáját nyakába akasztotta, kalapácsot, elemlámpát, gyufát meg kést tett bele.
Benézett a szobába, ahol felesége és a két gyerek aludt békésen. Gondolatban elköszönt tőlük, az összegöngyölített vitorlát a hozzákötözött jó másfél méteres karókkal, meg a tűzifával a vállára vette és elindult.
Kigyalogolt a faluból, egyenesen az óceán partján sorakozó sziklák felé. Nem is kellett a lámpa, elég fényt adott a telihold. Jól látta sziklák közt kanyargó ösvényt, ami legnagyobb tömb legtetejére vitt.
Ott lerakta holmijait és munkához látott.
Leverte a repedésekbe félkörben a karókat, aztán a felhasogatott vitorlavásznat rájuk feszítette, hogy az óceán felé nyitott legyen. A félkör közepén tüzet gyújtott, majd elővette a kést és a nagyon csendben levő szárnyast.
Szomorúan nézett rá, arra gondolt, milyen remek leves lett volna belőle, de hát már nem volt más ötlete, mit is tehetne. Sóhajtva fogta az ősi halpucolót, hátrafeszítette a tyúk nyakát, és fennhangon így kiáltott:
- Észak nemes Istenei! Nektek áldozom ezt a madarat! - E szavaknál meg is tette, egy mozdulattal átvágta az állat a nyakát. - Titeket hívlak, segítsetek! - folytatta. - Legyen újra bőven hal a vizekben! Hadd lehessek továbbra is halász! Hadd lehessen a fiam is az! Nem értek máshoz… könyörgöm, segítsetek…!
A kispriccelő vért részben a víz fölé, részben az égbe vitte a szél, pont, ahogy Sven remélte. A szárnyas még egy utolsót rándult, majd kiszenvedett. Sven a lobogó tűzbe dobta, emlékezett gyerekkora meséiből, hogy ez is része az áldozatnak, hát, bár nem nagyon hitt a régi istenek létezésében, de azért igyekezett tökéletesen csinálni. Ez volt az utolsó mentsvára.
Ott maradt, amíg a maradványok el nem égtek, és a tűz ki nem aludt. Akkor összepakolt, és hazatért. Szótalanul bebújt felesége mellé az ágyba, és nem sokára elaludt.
Sosem tudta meg, hogy mit indított el.

Mert a régi istenek nem tűntek el, csupán aludtak.
És már a szívében megfogalmazódó szándék első jelére felébredtek.
Legelőször Loki, aki szinte a tűz meggyújtásának pillanatában érkezett, így egyedüli tanúja volt a halász könyörgő szavainak.
Amint meghallotta őket szélesen elvigyorodott, és már repült is a Hősök Csarnokába.
Odin, Freya, Thor és a többiek akkor dörzsölték ki az álmot a szemükből, és szimatoltak nagyon a sülő hús szagára.
Loki nyomban elébük járult, kérdezni sem kellett, már mondta is:
- Hatalmas Odin! Egy halandó szólt hozzánk népedből.
- Ő áldozott nekünk? - kérdezte meglepetten a főisten.
- Igen, ő - felelte az örökéletű bajkeverő. - A segítségünket kéri - és mert belelátott Sven szívébe hozzátette, - egy új, ezerarcú, milliószemű szörny ellen, amit úgy hívnak… - Itt egy kis hatásszünet következett, mert Loki ehhez is értett. - Civilizáció… - suttogta drámai hangon.
- Civilizáció…? - értetlenkedett Thor, miközben mintegy reggeli tornaként, megemelte híres kalapácsát, a Morzsolót.
- Úgy bizony - jött a válasz, és Loki már előre örült, milyen jó kis kalamajka lesz ebből.
- Hát, ha ilyen szépen kérnek - szippantott a sült hús illatból újfent Odin, - akkor segítenünk kell. Thor - fordult a kovácshoz, - hogy állunk fegyverekkel?
- Az idő nem fogott rajtuk - mérte fel a kardokat és pajzsokat egy gondolat alatt, - de úgy látom - vetett egy hosszabb pillantást a földi világra, - technikailag kissé le vagyunk maradva. Ha győzni akarunk, és miért ne akarnánk - nézett végig istentársain, akik mind egyetértőn bólogattak, - akkor új fegyverek kellenek.
- És új harciszekerek - értett egyet Freya, saját kocsijának vezérmacskáját simogatva.
- És persze pontos információk az ellenség valós erejéről - tette hozzá Odin. - A walkürök máris induljanak - adta ki a parancsot, - gyűjtsenek minél több adatot!
Lokinak elfancsalodott a képe.
- Mindez sok időbe telik. Induljunk már most… - de torkára forrt a szór, amint Thor a nyakánál fogva felemelte és az arcába sziszegte:
- Hová sietsz? Tán azt akarod, hogy ne győzzünk?
- Dehogynem - nyögte a szerencseisten, - dehogynem…
- Akkor jó - engedte el őt a kovács. Vigyorogva nézte, amint a másik nagyot huppan a padlón és lehajolt hozzá. - Különben azt kell hinnem, hogy már megint sántikálsz valamiben.
- Thor - menydörgött Odin, - ne késlekedj, máris láss munkához!
- Igenis! - hajolt meg a nagydarab isten, és máris távozott.

Egyenesen régi műhelyébe ment, ami egy izlandi vulkán, az Eyjafjöll belsejében volt berendezve. Felébresztette segédeit, akik nyomban elkezdték kitakarítani a műhelyt. Maga Thor ez alatt szemügyre vette és megtisztogatta szerszámait. Mire végzett addigra a segédek már szították a tüzeket, darabolták az érceket.
Hamarosan az isteni kovács is nekilátott a munkának. Öntött, kovácsolt, edzett. Szállt fel a magasba a tűz füstje, hője, az izzó érc patakokban folyt. Döngött a föld a Morzsoló és a többi kalapács ütéseitől. Készültek egymás után a fegyverek, pajzsok, ló és harciszekér páncélzatok.
Egy idő után nem is győzték a munkát, nyitottak még egy műhelyt egy másik vulkánban.

A halandók világában pedig ebből mindössze annyi látszott, hogy a vulkánok morogni és füstölögni kezdtek, majd lávát vetettek ki magukból.
Nem hiszitek? Akkor majd meglátjátok, amikor eljönnek a régi istenek…