Ételt nem dobunk ki!
Látogatók száma: 55
Úgy tanultam otthon, hogy ételt nem dobunk ki. Nincs is ezzel semmi gond, csak ki eszi meg, amit nem dobunk ki?
Gyerek voltam és elfelejtettem megkérdezni, hogy valójában mi történik a maradékkal, mert nem volt kutyánk, macskánk sem és minden nap friss étel került az asztalra, s ez sem tűnt fel nekem.
Mással voltam elfoglalva, nőttem, nődögéltem, kamaszként a divat érdekelt, meg a fiúk, később egyre több időt fordítottam rájuk, mint a tanulásra, és csak a szülői szigornak köszönhetem, hogy megembereltem magam és sikerült leérettségiznem, s ezzel egyidejűleg felvettek az egyetemre is.
Teltek az évek és a konyháról annyit tudtam, hogy ott van egy hűtőszekrénynek nevezett hatalmas bútordarab, melyből finom falatokat varázsolhatok elő, amint kinyitom az ajtaját és bármilyen későn érek haza, találok fogamra valót benne. Ha igazán éhes az ember, hajnaltájt olyan jól tud neki esni a csirkepaprikás galuskával, hidegen, mert attól megnyugszik az alkoholtól izgatott üres gyomra.
Szóval, nem izgatott igazán a konyhaművészet, még akkor sem, amikor férjhez mentem, mert anyósom más naponta komplett háromfogásos ételkölteményeket hozott, nehogy hőn szeretett fiacskája éhen haljon.
Jól beosztottuk, két napra is elég volt.
Megszületett Marci, a kisfiunk, ettől kezdve anya és anyósom felváltva tanítgattak a sütés-főzés tudományára, és mire Mirandával bővült kis családunk, már igazi háziasszony lettem, aki jókat alkot a konyhában, sőt, igyekszik valamennyi családtagjának kedvében járni.
Azt hiszem, itt követtem el a legnagyobb hibát, mert mondanom sem kell, hogy egy adag ételt nem lehet főzni, csak keveset, amely a valósában minimum két adagnak bizonyult, ezzel egyidejűleg egyre több felesleges étel keletkezett. Hiába főztem Marcinak spenótot tükörtojással, inkább pörköltet evett az apjával, Mirandának sem kellett a tejbegríz cukros fahéjjal meghintve, inkább ette a bátyjának szánt spenótot, mert azt jobban lehetett elkenni az asztalabroszon, jobban is mutatott rajta, mint a tejbegríz, s az meg igazán szép csendéletnek számított, ha a tükörtojás sárgájából is pöttyintett bele néhány cseppet és jól összekavarta a spenót zöldjével.
Mikor családom tagjai elcsitultak, a gyerekek aludtak, a férjem is, csak ő a fotelben, mert a televíziót nézte, nekikezdtem rendet tenni, elmosogatni. De mi legyen a sok étellel, melyet nem szabad kidobnom, mert engem otthon úgy neveltek.
Eleinte nehezen gyűrtem le az egymáshoz nem igazán illő ételeket, később azonban természetessé vált a dolog. Á, csak egy kis maradék étel, nyugtatgattam magam, és eszembe sem jutott, hogy falánkságomnak komoly következményei lesznek, azaz nem csak gyermekeim nőnek gomba módra a sok finomságtól, hanem én is, csakhogy ők magasságra gyúrtak, én meg szélességre.
Eljutottam arra a szintre, amikor már csak a várandóságom alatti kismamaruhák nem feszültek rajtam, de kétségtelen, hogy ételt nem dobtunk ki.
Egész nap talpon voltam, két kisgyerekkel nem unatkoztam, és eszembe sem jutott elgondolkodni azon, hogy miért kerekedik az arcom a fürdőszobai tükörben, mígnem kedvenc férjem közölte velem, hogy karácsonyra kapok tőle egy új, a jelenleginél jóval szélesebb franciaágyat, mert szeretne kényelmesen aludni.
Két hét múlva vettem egy konyhamalacot, azóta az fogyasztja helyettem a maradékokat.
Már fogytam öt kilót!
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Tetszett az írásod.
Na, azért a csonttal más a helyzet. :-)
Ami azt illeti, ételt én sem dobok ki, illetve csak nagyon
ritkán, - ha véletlenül sikerül elrontanom! Azért erre
nagyon kevés az esély, mert mint tudjuk, - rohadtul jó
szakács vagyok! (:-D)
(Csak így, - szépen, szerényen!)
Maga az írásod igen hálás téma, mint minden, ami az
ételekről, vagy a konyháról szól!
Pussz: emillio