Kaotikus kapcsolatrendszerek 3. rész Retro hullám, avagy érzelmek újratöltve
Látogatók száma: 49
Első olvasatra a cím áttekintését követően arra gondolhatnának a kedves olvasók, hogy némi divattörténet következik e platform hasábjain. Azonban némi csavarral élve, most nem erről folytatom írásomat.
Az érzelmeket, illetve az erősebb nem képviselőit veszem górcső alá. Azon gondolkodtam el, hogy vajon a retro ruhadarabokkal együtt, a retro érzelmek is divatba jöttek-e újra. Avagy a pasik tudnak-e udvarolni napjainkban úgy, mint rég? Vagy a felgyorsult fogyasztói társadalmunkban az érzelmek is futószalagon rohannak el mellettünk, nyomot sem hagyva szívünkben? Most erre keresem a válaszokat…
Tíz években nem számolhatom az ellenkező nemmel folytatott kapcsolataim időtartamát, de jó pár évet koptattam már el én is a párkapcsolat iskolájában. Azonban úgy vélem érettségit e tanoda falai között még nem sikerült szereznem. Haladó kategóriában járok, ennek ellenére, vagy épp pont ezért pár díszes címkét sikerült felaggatnom a pasik mellkasára. Kérdésfeltevésemet illetően alapvetően két válasz volna lehetséges, tehát két típusú pasi létezik, aki tud udvarolni, és aki nem. Csakhogy a képek az én fejezetemben ennél jóval árnyaltabbak. Nézzük a 21. század talán potenciális hercegeit, szívtörőit!
A férfiak ugyanúgy, mint a nők kis kritikai szemléletmóddal és némi huncutsággal kategóriákba sorolhatók. Nyilván adott a hősszerelmes, aki hihetetlen vehemens romantika tengerbe veti magát, hogy minden mozdulatával, szavával elkápráztassa a meghódítani kívánt hölgyet. Jóllehet titkon lányok, nők százai sírják nedvesre párnáikat egy-egy hasonszőrű filmes jelenet láttán, ennek dacára korunk lányainak ez a valós életben egyenlő lehet a sokkterápiával. Napjaink hősnői tömény esszenciában érkező romantika láttán a gyomrukban repkedő pillangók helyett, egészen mást éreznek. Én is ebbe a kategóriába tartozom. Kifogásként magam védelmére természetesen felhozhatnám, hogy egy rideg és zord kor szülötte vagyok, és arról nem tehetek, hogy a vérbeli udvarlást csak édesanyáink esti meséiből ismerem. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy képtelenek vagyunk a romantikára, csak a bárók és bárónők korszaka óta, ez a sikk már elsikkadni látszik. Mindkét nem háza táján. A romantika, mint olyan, csak kis adagokban, személyre szabottan állja meg a helyét a skalpvadászok harcmezején.
S ha már skalpnál tartok, akkor megemlíteném a sok műnő művágyainak mű pasiját, a macsót. Ez a férfitípus úgy gondolja, hogy a nők már akkor is az odaadás útjára lépnek, ha pusztán csak közelükben van a tökéletes hím. Ez a típus valahogy sosem érintette meg a szívemet. Nem azért, mert nem hiszek az elemi ösztönben, ám ezen kívül módfelett kedvelem, ha egy férfi intellektuális kihívások elé állít, tehát nem csak a dekoltázs mérete a meghatározó a flörtök idején.
Sokakkal megesik, hogy egy éjszakára átadják magukat vágyaiknak, és az ösztöneikre bízzák magukat. Nem törődve elvekkel, tradíciókkal, romantikával és a párkeresés fejünk fölött lebegő kardjával. Ilyenkor pusztán csak jól érezzük magunkat, és fesztelenül éljük meg nőiségünket azzal a pasival, aki képes volt érzékeinket oly módon felkavarni, hogy egy téli teázás után a meleget adó otthon falai között egy takaró alatt kezdődött és ért véget a kapcsolat, amelyet egy reményteljes búcsúcsók zárt le. Ezt nem követte több.
Az otthonról jut eszembe egy egykori pasim, aki leginkább a remete skatulyába sorolható. Ízig vérig pasi volt, bókokkal, csókokkal és hívogató gesztusokkal, érdekes személyiséggel együtt. Azonban volt egy nagy baja. Nem bírta elviselni, hogy nincs munkája. Emiatt nem érezte magát egyenrangú partnernek, ezért munkakeresési kálváriájának hozományaként kissé depresszív alakká változott át, amely időszakosan tört rá. Ilyenkor én egyfajta mentsvár naivájaként tündökölhettem, kirángatva őt újra és újra előtörő posványából. Ígérhettem, adhattam, mondhattam én fűt-fát, semmi sem volt elegendő és megfelelő neki. Pár hónap állandó készenlét után szerelem híján hagytam elsüllyedni a remetémet. Talán egy napon még egy kávéra jó lesz nálam.
Eközben viszont arra jöttem rá, hogy mi nők, ha az érzelmeinkről van szó, nem ismerünk bocsánatot. Ahhoz, hogy a szerelem ránk találjon, ki kell nyitnunk a szívünket, azonban nem biztos, hogy a nagy érzelem már elsőre ránk talál. Ebből következően a nők részéről egyfajta önvédelmi reakció, hogy megvárják, amíg a férfi teszi meg az első lépést, és definiálja azt, hogy tulajdonképpen mi is zajlik a két fél között.
Egy ilyen definitív vihar közepén megtörtént a csoda, ami igazán boldoggá képes tenni az embereket. A zsák megtalálta a foltját. Jelen esetben a tettestársat. A tettestárs az én megközelítésemben az a pasi, akivel csupa móka és kacagás az együttlét, a közelében mindig izzik a levegő, kitűnő szerető, viszont nem klasszikus nő-férfi felállásban kezeli a kapcsolatot. Haver, barátnő, társ és szerető is lehettem mellette egyszerre. Viszont a kezdeti randevúk és sok –sok egymás heccelésével töltött idő után bizony bennünket is utolért a végzetünk. Hasonszőrűségünk végett később kibújt a szög a zsákból és bebizonyosodott, hogy két dudás valóban nem fér meg egy csárdában. Azonban eddigi pasijaim közül talán még mindig Balázs az, akire a legszívesebben gondolok vissza. És bizony itt köszön vissza írásom elején előkerült fejtegetésem, miszerint a retro hullám az érzelmeket is érinti.
Udvarlást mostanában már csak fehér holló számba menően láthattunk. Vannak olyan szerencsés lányok, nők, asszonyok, akiknek párjuk igazán lovagi oldallal megáldottak. Szerencsénkre egyre több ilyen fehér holló repked közöttünk. Az elmúlt pár évben nagymértékben elferdült normarendszer talán kezd ismét egyensúlyba kerülni. Két randit követően az általános elvárás a pasik részéről az ágy jelenet felé terelődött. Lehetett a pasi sármos, bármilyen intelligens, humoros és közvetlen, ennek ellenére ők egytől-egyik nem komoly kapcsolatot kerestek, hanem csak laza, testiséggel átitatott kapcsolatot, amiben nincsenek elvárások. A mély érzések, a klasszikus vacsorával és mozival eltöltött randevúkat a szőnyeg alá söpörte a vad wampok és az isteni pasik korszaka. Azonban minden csoda három napig tart, és már látszik a reménysugár. Ismét kezd divatba jönni az udvarlás, és ezzel együtt az is, hogy mi nők hagyjuk kibontakozni a pasikat. Hagyjuk elcsábítani magunkat, és nem azért mert ez az elvárás. Mind a fiatalabbak, mind az idősebbek körében újra sikk a megbeszélt találka. Csinosan felöltözni, és izgalmakkal belevágni az éjszakába még a komoly kapcsolatban élők szerint is szükséges ahhoz, hogy a lángot ébren tartsák.
Női magazinok garmada foglalkozik az örök kérdéssel, amely mindkét nem számára állandó talányként létezik: mi kell a másiknak? Esetünkben, mi kell a férfinak? Kérdőívekkel, tesztekkel bombáznak minket a különböző női magazinok, s skatulyáznak be minket a végzet asszonya, avagy a reménytelen szerelmes tartományba. Véleményem szerint nem kell túlkombinálni a paradicsomba vezető út megtalálását. Egyszerűen a retro ruhánk mellé némi pajkosságot és vállalkozó szellemet is vegyünk magunkra! Udvarlásra fel! A hölgyeknek pedig csak annyit üzennék, hogy hagyják, hogy a herceg becsengessen szívük ajtaján!
A cikket írta: írólány
Hozzászólások
időrendi sorrend
Teljesen egyet értek! Az idő hiába múlik, néhány dolognak ugyanolyannak kellene maradnia. A nőt nőként kell kezelni, a férfiaknak pedig a sarkukra kellene állniuk, és nem szégyenként, vagy kellemetlenségként megélni azt, hogy a kiszemeltjüknek udvaroljanak.. mondván, hogy ezt mások sem teszik, és kiment a divatból. Nem a külsőség a lényeg, hanem egy gesztus a másik ember felé tett úton. Na ez az, amit napjainkban fehér holló számba vehetünk. Viszont én még mindig a magasba helyezem a lécet és semmilyen divat miatt nem teszem alacsonyabbra...:) :) Akadnak még lovagok! :)