újabb események régebbi események további események
19:41
wadbikaiy új cikket töltött fel
19:30
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
19:26
wadbikaiy új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
09:18
Tündér módosította a naplóbejegyzését
01:08
EdwardIsoma regisztrált a weboldalra
16:11
Blendervjo regisztrált a weboldalra
09:55
tushots új cikket töltött fel
09:39
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
09:33
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
18:00
Clara62 új cikket töltött fel
19:14
fyeifCitle regisztrált a weboldalra
09:55
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
09:31
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
19:25
Anyu módosította a naplóbejegyzését
19:20
Anyu új bejegyzést írt a naplójába
14:22
Ilpaki új cikket töltött fel
07:19
Augustbny regisztrált a weboldalra

Szerelmem: család

2010. december 7. - Látogatók száma: 71

B. Cecíliának szeretettel, hogy tudja: nem felejtettem el amit együtt végigcsináltunk.

Magányosan álltam. Csak hozzám nem jött oda senki. Nem fogták meg a kezem, nem öleltek meg búcsúzóul. Menjetek csak. Bújjátok egymást. Nem kelletek. Sosem kellettetek. Megvagyok egyedül. Dacolok. Dacoltam eddig is, ezután is azt teszem. De vajon tényleg igaz volt a bennem, megfogalmazódott gondolat? Dehogy volt az. Csak kamasz fejjel az ember másként él meg dolgokat. Az iskola utolsó évében sikeresen elmartam magamtól mindenkit. Szinte mindenkit. Maradtak persze jó ismerősök, szobatársak, de inkább a kényszerű közelség vezetett bennünket, nem a tényleges összhang. Ha nem a kollégiumban találkozunk, elmentünk volna egymás mellett. Nem is maradt meg egy barátság sem. Ígéretek. Csupán ezek lettek az elsuttogott: majd kereslek, majd írok, hívlak- mondatokból. Azokkal pedig tele a padlás.
Cilinek hívták azt az osztálytársnőmet, akivel négy éven át tartó csatát vívtunk egymással. Hol nagyon jóban, hol nagyon rosszban voltunk. És öltük egymást. Dávid miatt. Mert az ő párja és az én "exem" a legjobb barátok voltak. Fiatalság-bolondság. Ez ránk is érvényes volt. Még listát is vezetett, hogy kikkel beszélek és miről, hogy hétvégén beszámolhasson Dávidnak. Ő beszámolt, nálam betelt. A pohár. Frissen dauerolt hajánál fogva húztam a női mosdóig. Ott szedték ki a kezeim közül. Nem akartam bántani. Csak bele akartam verni abba a kőkemény fejébe, hogy köztünk Dáviddal vége, és semmit sem tehet ez ellen. Mondott mindent. Hogy csak nekem akar jót. Hogy az a fiú nem eszik, nem alszik, nem létezik nélkülem. Könyörüljek meg rajta, csak még egy esélyt adjak neki. Éljen a tűzzel-vassal keresztelés!- gonoszkodtam vele. Tudtam, ezzel elevenére tapintottam. Ő is csak sajnálatból nem dobta ki eddig a Csabát. Persze. És erre alapozzak én egy kapcsolatot? Hiába no, már akkor is ilyen koravén kis dög voltam. Szentül hittem, hogy elmúlik majd a szerelem, és ha nem volt mögötte szeretet, tisztelet és megbecsülés, akkor az egész nem ér semmit. Egy lepisilt sóskiflit sem.
Az idő engem igazolt. Évek teltek el, s ő ezeket pazarolta el az életéből egy olyan emberre, aki sosem érdemelte meg. Nem tett semmit, hogy a kapcsolatuk jól működjön. Abban az időben, amikor már Cili is dolgozott és saját fizetése volt, akkor pláne nem. Neki minden jó volt úgy, ahogy volt. Cili mindent megteremtett. Az édesanyja házában éltek, külön szobájuk volt a nagy parasztházban. Kékre és halványlilára festett falak, kék padlószőnyeg, központi fűtés, új ablakok. A létező összes műszaki cikk, számítógép. Csabának mindene megvolt. A meleg ruhától a luxusig, minden. Ahonnan jött, amiből kikerült, az maga volt a nyomor. Egy törött ablak, háromlábú szék, matrac a szoba sarkában, ütött-kopott szekrény. Ez volt Csaba birodalma a szülői házban. Egyszer elhívott bennünket is. Nézzük meg a szobáját, a rajzait. A szoba egy jégverem volt. Dideregtünk még kabátban, kesztyűben is. A rajzokat újságból másolta, indigóval. Nagyon észre lehetett venni. Cili vak volt. Vakon hitt a szerelmükben, a közös életben, a sikerekben. Családra vágyott, gyereket akart. Nem hitte el, bármit mondtunk neki. Szép lassan elmaradtunk egymás mellől. Csabának ebben is nagy része volt. Zavarta ha ott voltam, vagy ha Cili jött hozzám Szegedre. Nem szerette a közös szombatokat minden hónap elején, amikor a vásárba mentünk. A lángosozást, a nevetést, a zenét, a hangulatot sem. Nem szerette, hogy - ha arra a kis időre is - elveszem tőle azt az embert, akibe kapaszkodott. Egyre ritkábban találkoztunk. Már én sem akartam menni. Nem akartam éket verni közéjük. Feladtam a harcot, hogy felnyissam Cili szemét, hogy lássa meg végre az igazi Csabát. Az alakoskodó, szemlesütve sunyító, számító embert, aki illetlen és csúnya dolgokat mondott róla a baráti körben. Hányszor hívott az utolsó hónapokban: "hazajöttem, koszban úszik a lakás. Mocskos poharak, tányérok, sáros lábnyomok." Persze. A pasi odacsődítette a haverokat. Nem számított van e miből vendégül látni őket. Ő már hónapok óta nem dolgozott. Alkalmanként kiszolgálta magát a félretett pénzükből is. Amikor barátnőm rájött erre, és megtudta, hogy van egy lány, egy másik lány, aki csak "arra" kell... az volt az utolsó húzás. Megmondta neki, pakoljon és menjen. Elvihet minden ruhát, cipőt, de semmi mást. Csaba sírt. Könyörgött. Aztán hirtelen elhallgatott, és elment. Muszáj volt kimennem segíteni. Összepakoltuk a cuccait. Lebeszéltem, hogy nekiadja a számítógépet, a tévét, a CD-lejátszót. Nem engedtem, hogy szétszerelje a szekrénysort sem. "Mert abban Csaba pénze is benne van"-nyögte. Kizavartam megmosdani. A hideg víztől észhez tért, belátta: igazam van. Akkor már több mint fél éve ő tartotta el a fiút. Fizette a számlákat, étel került az asztalra, ő nem dohányzott, Csabánál elfogyott a napi két doboz cigi. Költséges dolog, ha az embernek barátai vannak. Főleg olyanok, mint amilyenekkel Csaba lógott. Közös ismerősünk jött el a bedobozolt holmikért. Zárat is cserélt.
Kitakarítottunk. A férfi-lét legutolsó nyomai is eltüntettük a szobából, de még a házból is. Felpakoltam Cilit az összes motyójával, és betelepítettem magamhoz. Kulcsot adtam neki, tőlem járt dolgozni vagy egy hónapig. Nem hagytam, hogy Csaba visszasírja magát. Elég volt. Amikor hazaköltözött, még sokat beszéltünk telefonon. Nem mutatkozott az utcán, boltba sem járt, nehogy találkozzanak. Jöttek a levelek. Először esdeklő, sírós, majd durva, sértő sorokkal árasztotta el. Rábeszéltem: olvasatlanul dobja a kukába mindegyiket.
Lassan elmúlt a fájdalom. Tavasszal másik munkahelye lett. A postán megismerkedett egy sráccal. Nehezen indult a kapcsolatuk, Gyuszi sokat dolgozott, alig találkoztak. Most már együtt élnek. Kis házat vettek, építik, szépítik. Az idén nyáron kis tavat csináltak az udvar végében. Művelik a kertet is. Együtt. Lassan tervezik az esküvőt, a kisbabát. Mindketten sokat dolgoznak, de már van miért. Nem a lángoló szerelem, hanem egy erősebb, sokkal erősebb érzés az, ami összetartja őket:
Egymás megbecsülése, és remény a közös, boldog jövőre.

A cikket írta: Postáska

5 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. december 30. 12:44
Kedves Postáska! Nagyon jó a történet amit elénk varázsoltál, tetszett! Pusszancs Orsolya
2010. december 9. 11:10
Köszönöm Janó :)
2010. december 8. 20:59
Remek, gondolatébresztő, hangulatos írás. Eszembe jut, büszkélkedhetek-e én ilyen barátsággal, vagy férfi létemre be kell, hogy valljam, hogy hiába is keresgélek az emlékeim között, nem nagyon tudok beszámolni hasonlóról? Hacsak, az első házasságom nem ilyen. A gimi padjai között lettünk barátok, szerelmesek, majd érettségi után két évvel házasok. Gyerekek, katonaság, munka, egyetem, válás, újabb házasság (vele), majd szakítás, válás (ismét), majd évekig magány, kapcsolatok, de ő megmaradt barátnak. Ritkán találkozunk. Új házasságok, és új utak, már nem párhuzamos, vagy egymást metsző, inkább kitérők. A negyven éves érettségi találkozónkra egyikünk sem tudott elmenni. De van egy titkunk. Ötven évvel ezelőtt megfogadtuk, hogy 2019-ben találkozunk, egyik kedvenc kiránduló helyünkön, a Pilisben. Már nagyon várom... azt hiszem, valami belement a szemembe...
2010. december 7. 22:17
Az őszinteségért ne kérj bocsánatot:) Azért sosem kell.
Nem éreztem magam jobban, hogy segítettem kipakolni a fiú cuccait..sőt! Lelkiismeret-furdalásom volt sokáig miatta...attól féltem, hogy miattam megy tönkre Cili élete. De nem így lett, tényleg jó látni, hogy boldogok Gyuszival. Még mindig tartjuk a kapcsolatot, telefonon is, e-mail-ben is, képeslapok jönnek-mennek, és ha tudunk, akkor találkozunk is. Bár az utoljára lassan egy éve volt... már reklamál sűrűn, hogy szóljak a férjemnek: kanyarodjon feléjük is az autónk:) Ideje lenne meglátogatnom:)
Szép estét, köszönöm, hogy olvasol!
Puszi: Postáska
2010. december 7. 15:27
Ezt a felhasználót letiltotta a cikkíró.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: