újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Emergency - magyar viszonyok között

Látogatók száma: 49

Ki ne nézte volna az Emergency sorozatot, melyben bemutatták az amerikai sürgősségi ügyelet munkáját. Jó, tudom, az egy filmsorozat volt, így egyáltalán nem összevethető a valósággal. Ennek ellenére óhatatlanul is eszembe jutott, amikor tegnap éjjel fél tizenegytől reggel hatig ott töltöttem az időmet, miután a szomszédasszonyomat bevitte a mentő.
Nem színezem, ez nem novella, nem tárca, semmiféle irodalmi műfajhoz ne hasonlítsd, kedves olvasó, ez csak szimpla beszámoló.

Ott kezdődött a dolog, hogy a többféle krónikus és nem gyógyítható betegségtől szenvedő szomszédasszonyom egész nap rosszul érezte magát, és rettenetesen felment a vérnyomása, amit többszöri gyógyszer beszedéssel sikerült lenyomnia, olyannyira, hogy a végén már 123/51 volt, ám sem a szédülése, sem a fejfájása nem csillapodott, mégy úgy sem, hogy mozdulatlanul feküdt. Sikerült este rábeszélnem, hogy hívjuk ki az ügyeletet, mert ennek fele sem tréfa. A közeli – két saroknyira – lévő, igencsak ismert és néhány évvel ezelőtt felújított és bővített kórház sürgősségi ügyeletére telefonált, ahol a nővérke negyedórát faggatta, hogy valóban rosszul van, vagy csak szórakoztatni akarja az ügyeletet. Megjegyzem, hogy a szomszédasszony kikészítette a paksaméta vastagságú, három heti orvosi leleteit, mert az bizonyára kell az orvosnak. Sorolta, hogy negyven éve asztmás, szívritmus zavaros, epekő műtétre vár, Alzheimeres beteg, és annyit volt már kórházban, hogy eszébe sem jut hetvenkét évesen kedvtelésből egészségügyi intézményekben tölteni az idejét. Jó, majd küldi az ügyeletet, mondta a nővér pikírten, és lecsapta a telefont.

Csepergett az eső, én meg kinn sétáltam a kapu előtt, vártam az ügyeletet, mert nem távnyitós a kapunk és egyébként sem lehet a sötétben látni az utcaszámozást.
Megérkezett az ügyelet, az orvos és sofőr és én kinn vártam meg a vizsgálatot, amely kb. negyven percig tartott.

Közben találkoztam egy másik szomszédnőmmel, akinek a barátja elmesélte édesapja barátjának a történetét, akit - szintén egy budapesti kórházban - perforált vakbéllel akarták megműteni, csakhogy megcserélték a műtőket, és helyette kivették az egészséges veséjét. Mikor rájöttek, hogy tévedés történt, még aznap megműtötték vakbéllel is.

Végül együtt kérdeztük meg a távozó orvost, mit állapított meg. Erre nem adott választ, de közölte, hogy kihívta a mentőket, mert azonnal kórházba kell vinni a beteget, és arra készüljünk, hogy nagy valószínűséggel benn fogják tartani. . Mire mondtam, hogy beültetjük a kocsiba és bevisszük, de nem engedte, mert a saját lábán nem mehet.
Fél óra múlva megérkezett a mentő, mi közben segítettünk neki felöltözködni és összekészítettük a kórházi holmiját. A mentős orvos /vagy tiszt/ olyan nyeglén és pikírten beszélt velünk, mintha szórakozásból hívták volna ki, és kénytelen voltam kissé helyre tenni. Mondtam neki, lesz még ő is idős ember, és megtapasztalja maga is, milyen is kiszolgáltatottnak lenni. Nem akarták elvinni vele az összekészített csomagját, ezek egy kicsit vitatkoztunk, végül a saját lábán leballagott a szomszédasszony a mentőig és elmentek. No, nekünk sem kellett több, összekaptuk magunkat és utánuk mentünk.

Tele volt a sürgősségi, hogy ki beteg és ki a kísérő, nehezen lehetett megállapítani, mert kivétel nélkül mindenki kókadozott, ki a fájdalomtól, ki pedig a hosszú várakozástól, de többnyire mindkettőtől. Mire mi odaértünk, már a szomszédasszonytól vért vettek és várni kellett annak eredményére, mert csak annak ismeretében kerülhetett sor a vizsgálatára. Közben egymás után jöttek a mentők, hozták a betegeket, és még többen jöttek „lábon”.

Már nem volt elég a hely a várakozó részben, ezért a személyi bejárat előtti aulában is várakoztak a betegek.

Szomszédasszony arcának színe vetekedett a fal színével, szeme beesett, továbbra is szédült és tízpercenként hányt az erre a célra kezébe nyomott nylon zsákba. Vettünk neki vizet az automatában, közben az a mellett várakozókkal is szóba elegyedtünk.

Idős hölgy délután négykor Budakesziről behozta a férjét, aki elesett és megütötte magát. A bácsi éjfél körül került sorra, és a koponya CT kimutatta, hogy koponyaalapi törése van. Éjjel kettőkor vitték át mentővel egy másik kórházba.

Egy másik idős hölgy már arra várt, délután háromtól, hogy mentővel elvigyék a tüdőszanatóriumba. Ezt sikerült is reggel négykor abszolválni.

Három fiatal orvos tartotta a frontot, de ezt csak órák múlva tudtuk meg, mert a nagy „sertepertélést” csak a nővérek és a logisztikai munkatársak (betegtologatók) részéről tapasztaltuk. Eszméletlen fiatal lányt, idős embert, fiatalembert hoztak a mentők, kit ágyra fektettek, kit csak leültettek a várakozók közé, akit közben elláttak, azok távoztak, de jöttek helyettük mások.

Nagy sötétkék plakáton fehér betűkkel ott állt egy szentencia, hogy milyen ellátást kapnak a járó betegek, a súlyos betegek és az életveszélyben lévők, ez utóbbiaknál bizonyos vizsgálatok elvégzésének várható ideje 2-4 óra volt. Nem értettem a dolgot, életveszély esetén 2-4 óra várakozás alatt meghalhat a beteg.

Hozott a mentő egy részeget, és nem akartam elhinni, gyorsan ellátták, és az egyik vizsgálóban hagyták, had aludja ki magát. Még a villanyt is leoltották neki, és időnként benéztek rá, hogy van.
Közben kókadozott a szomszédasszony, mondtam neki, legközelebb ne gyógyszert vegyen be, mert itt ülünk már négy órája és várjuk a vérvizsgálat eredményét, amelynek elméletileg két óra alatt kell elkészülnie, hanem megitatok vele fél üveg pálinkát és azonnal ellátják, mint részeget.

Megkérdeztem a leletkiadónál, mikor érkezik meg a labor eredmény, mire közölték, hogy ne türelmetlenkedjek, mert a beteg aláírta, hogy 2-6 óra között látják el,feltéve, hogy a mentőforgalom lehetővé teszi.

Egy másik idős néni közben majdnem leesett a padról, annyira rosszul volt, erre azonnal hoztak neki egy hordágyat és elvitték.

Saját lábán beállított egy harmincas férfi, s magabiztosan megkérdezte, hol a VIP részleg, mire mondták neki, hogy itt nincs ilyen, de azért tíz percen belül az orvoshoz került. Mi meg vártunk, mert olyan hülyék voltunk, hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe. Pedig bejött a srácnak ez a trükk.

A tér kezdett megtelni a két üres gurulós ággyal, meg a harmadikkal, amelyen egy beteg feküdt és folyt a karjába az infúzió. Mellette ült gurulós székben egy másik néni, mellette egy állvány az infúzióval. Pisilnie kellett, és bármilyen hihetetlen, nem a logisztikai munkatárs, vagy egy nővérke segített neki eljutni a mosdóig, hanem az egyik fiatal doktornő, elvégre az ő ideje a legolcsóbb, meg úgysem lett volna más dolga.

A takarító jött feltörölni a padozatról a lecsöpögött vért, egészen higiénikusan sikerült abszolválnia a feladatát, egyenletesen szétkente a burkolaton.

Mellettünk várakozott egy fiatal leány az édesapjával. Egyszer már megvizsgálták, de átküldték a fül, orr, gégészetre és addig nem mehetett át vizsgálatra, míg nem érte a logisztikai munkatárs a tolószékkel. Egy órás várakozás után jött a betegszállító és elkísérte, saját lábán ment át az osztályra.

Nem lenne teljes a kép, ha nem tenném hozzá, hogy jó néhány türelmetlen beteg nem várta meg, míg sorra kerül, hanem fogta magát és hazament. Többször kerestek olyan beteget, aki már nem várt tovább. Az egyik logisztikai munkatárs beszólt az adminisztrációba, jó hangosan, hogy mindannyian halljuk, hogy hála istennek elment a beteg, tépjétek el a papírját!

Egy harmincas évei elején lévő hölggyel ott a várakozóban beszélte meg a műtétjének mibenlétét és idejét az egyik doktornő Ez igen kulturált megoldás. És diszkrét. Minden várakozó hallhatta. Úgy láttam, mindhárom fiatal doktornő rezidens volt, tehát nem régen végezhettek az egyetemen, ezért nem is felejthették el az ott tanultakat, többek között a beteg személyiségi jogairól is hallgathattak néhány órás szemináriumot. Bár lehet, hogy azokat az órákat ellógták.

Négy órakor a szólították a szomszédasszonyomat. Negyvenöt perc múlva hozták vissza tolószékben. Hányt, szomjas volt, kézfejében kanül, hátha mégis kap infúziót. De nem kapott. Fél óra múlva jött a logisztikai munkatárs, hasi ultrahangra vitte. Ekkorra már mindössze négyen voltunk, három beteg, és én, mint egyedüli kísérő, mert a másik szomszédasszonyom lánya négykor hazament, mert reggel hétre dolgozni ment.

Fél hatkor visszahozták a szomszédasszonyt, aki éhes volt, szomjas volt, mint kiderült, előző nap szinte semmit sem evett. Vettem neki az automatából egy szendvicset, aminek letörte a sarkát és elkezdte eszegetni. Erre megint jő a betegszállító, hogy elvigye a pihenőbe, lefektetni, mert a többi vizsgálatot később végzik el.

Fél hétre hazaértem, tíz óráig aludtam, utána összekaptam magam, mert fél kettőkor programom volt. Mielőtt elindultam, felhívtam a szomszédasszony húgát, menjen be a kórházba. Utána beszéltem a sürgősségin az egyik nővérrel, aki hosszas várakoztatás után kelletlenül közölte, hogy még sebészi konzultációra várnak.

Végül délután háromkor hazaengedték.

Ma kellett visszamennie a kórház egyik szárnyában lévő rendelőintézetbe, hogy megbeszéljék az epekő műtétjének idejét. December közepén lesz. Addig csak hányjon, szédüljön, van rá ideje. Elvégre nyugdíjas.

A cikket írta: Yolla

0 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Mit mondhatnék ezek után? Ez rémes!
Szinte hallom, amikor megkérdezik a beteget a tél közepén, a műtétje előtt:
- Egyáltalán mitől maradt életben? Én tudnám erre a választ, legalábbis hiszek benne, de még ezek után sem oszthatom meg. Legyen az az én titkom, mitől. A végén még kiürülne a váróterem, ha vicces akarnék lenni, de ez messze nem az!
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: