Osztálytalálkozó
Látogatók száma: 72
Húsz éves általános iskolai osztálytalálkozónkat tartottuk nemrég, legkellemesebb élményem ezzel kapcsolatban: nem csak én öregszem:) Napokkal később jöttem rá, hogy miért voltak felemás érzéseim azon a szombat délutánon.
" Ballag már a vén diák" - ugye mindenkinek ismerősen csengenek a rigmusok?
Végre vége! Kilépünk a nagybetűs életbe. Ezt gondoltuk tizennégy évesen. Meg, hogy majd a középiskola mennyivel jobb lesz, menők leszünk, nekünk aztán többé senki nem parancsol, eldobhatjuk az úttörő nyakkendőt, miénk a világ.
Tévedni emberi dolog.
Összetartó osztályunk volt nyolc évig, zenetagozat, énekkar, kórustalálkozók, meg ami ezzel jár. Egy házasságban sem kevés ennyi évet kibírni, nem még dacos, szárnyukat próbálgató kamaszok között, de azt hiszem, kivételesen jó brigád voltunk.
Elballagtunk, jöttek az ígéretek, hogy mi aztán soha nem tévesztjük egymást szem elől, írni fogunk minden héten, esetleg havonta, könnyes búcsút intettünk iskolánknak, majd nekirohantunk a nyárnak.
Persze, a levélírásokból nem lett semmi, hol voltak még akkor a mai kor vívmányai, úgy mint mobiltelefon, internet, miegymás. Mindenki a középiskolája felé vette az irányt, teltek-múltak az évek, lassan családossá váltunk, ki hamarabb, ki később.
Tizenhét év telt el, mikor jött egy telefon és a túlsó végén beszélő hölgy engem kért a lánykori nevemen!! Anyám, azt hittem téves számot hívtak, már ezer éve nem használtam így becses nevem, hirtelenjében fel sem ismertem:)) Na jó, ez költői túlzás, viszont a meglepetés leírhatatlan volt, mikor a volt osztálytársnőm bemutatkozott, hogy ő az, és bár akkor még nem volt kerek az évforduló, szervezzünk már egy találkozót. A részletekkel nem untatnék senkit, de eljött a várva-várt nap, elindultunk egykori iskolánk felé.
A csajokkal még úgy-ahogy megismertük egymást, de a fiúk...elbúcsúztunk egy száznegyven centis, negyven kilós kamasztól, erre itt áll előtted egy két méter magas, széles vállú fickó, hogy hát ő lenne az, akivel te a farsangon elbotladoztad a palotást:) Egek!
Idén lett kerek az évszám, megismételtük hát a találkozót, most olyanok is eljöttek, akik akkor nem tudtak, szóval volt, akivel már húsz esztendeje nem láttuk egymást.
És akkor most a felemás érzésekről, anélkül, hogy bárkit meg akarnék sérteni, ezek egyszerűen csak az én gondolataim:
Nyilván, mindenki változik.Befolyásol minket a környezet, ahová most már tartozunk, az elvégzett iskolák, főiskolák száma, milyensége, vagyoni helyzetünk, stb.
Van köztünk,aki egyszerű szakmunkás maradt. Van, aki óvónéni lett, van vállalkozó, mérnök, katona, bolti eladó, autóversenyző, és persze van, aki nem önszántából, de jelen pillanatban munkanélküli.
Van olyan is, aki szinte semmit nem változott külsőleg a húsz év alatt,eltekintve egy kis sörhastól vagy szülés utáni súlyfölöslegtől. Van, akinek már plasztikázva van az orra, mert megteheti, közben pedig ceruzavékonyra van fogyva a depressziótól.
És ezzel nem is lenne baj, mert mindenki úgy él, ahogy tud, nekem azzal volt problémám, hogy ezek az emberek, csak azokkal beszélgettek szívesen, akik saját magukhoz hasonlóan sokra vitték. Értsd: tele van a pénztárcájuk. Ahogy egyikünk meg is jegyezte viccesen:az asztal egyik fele a felső tízezer, másik fele a csórók.
Én úgy képzeltem el, hogy találkozunk és örülünk egymásnak, régi történeteket mesélünk, fényképeket mutogatunk a gyerekeinkről, meg a szeretteinkről, eszünk-iszunk és boldogan hazamegyünk, egy szép napot hagyva magunk mögött.
Erre azt kellett hallgatnunk, kinek mennyi milliója van, mekkora házat épített, és hány vállalkozást vezet egyszerre.
Nem így képzeltem. Csalódtam. Nem a hozzám hasonló átlagemberekben, hanem azokban, akiknek sokkal jobban bejött az élet és már lenne mire szerénynek lenniük.
Túl naiv lennék??
A cikket írta: anubis
Hozzászólások
időrendi sorrend
Viszont, akikkel tartom a kapcsolatot, azt mondták, csak azért volt értelme ott lenni, hogy megmosolyogják a "nagymenőket". Az Általános Iskolás találkozó elmaradt, már nem is emlékszem miért. Azóta sem szerveztek újat. Biztos van oka.
Viszont, úgy gondolom, hogy akik egy hullámhosszon maradtak, azok tudják tartani a kapcsolatot, még ha több száz kilométer a távolság is (mint pl. az én helyzetemben), szerencsére a modern technika segít ebben.
Válasz erre: ginesz
Akkor már értem. Nem kellett volna elhinnem mindent amit hallottam a volt osztálytársaktól.??...én meg csak figyeltem, hogy mindenkinek főiskolája van, meg vállalkozása..ehhh.Na de mind1 ennek már van vagy 10 éve.
Én sem foglalkozok túl sokat ezzel a témával, csak azért írtam róla, mert annyira vártam és annyira nem azt kaptam( eltekintve pár embertől) amit vártam.