Imádott - gyűlölt Anyám
Látogatók száma: 138
Létezhet, hogy bár imádtam életében, halálában nem tudok Neki megbocsátani?
Az Anyám fura asszony volt. Néha úgy érzem, sosem ismertem igazán. Volt az életének olyan része, amihez semmi közöm nem volt. Jó anya akart lenni és mindennél jobban szeretett, ebben biztos vagyok. De emberként nagyon is esendő volt, - szerintem - kiforratlan jellemmel, ami miatt újra és újra a lelkembe gázolt. Nem szándékosan, de sokszor megbántott. Gyerekként azt hittem, hogy ez így normális.
Aztán felnőttem. Egy napon az Apám elköltözött az Anyámtól. Sokkot kaptam. Kipukkadt a lufi, amit én a Szüleim tökéletes házasságának és az én tökéletes kis életemnek hittem. Nem értettem semmit. Onnantól nem beszéltem Apámmal. Anyám folyamatosan fröcsögött, mérgezett az Apám iránt érzett gyűlöletével..... Éreztem, hogy valami nem kerek az egész sztoriban, hogy az én Apám nem lehet ennyire szemét, hogy csak úgy sutba vág huszon-évnyi házasságot és lelép - mint később kiderült - egy másik nőért.
Egy októberi napon Anyám felhívott és bejelentette, hogy rákos. Méhnyakrákja volt, gyakorlatilag utolsó, műthetetlen stádiumban. Gondoltam, a betegsége majd meggyógyítja a lelkét, talán az irántunk érzett szeretete majd pozitív előjelűvé változtatja a hatalmas energiákat, amikből a gyűlölete táplálkozott és akkor meggyógyul. De nem így lett. Még mélyebbre süllyedt a poklában, még jobban gyűlölte Apámat, akit előtte rajongásig szeretett. A betegségéért is Apámat hibáztatta, holott Ő volt az, aki éveken át elhanyagolta Magát, nem járt szűrésre és amikor már keményebb előjelek voltak, csak legyintett, "biztos a klimax"!
A kezelések és a szenvedések hatására elborult az elméje, a szemem láttára akart kiugrani az ablakon, ha nem rántom vissza, ki is ugrik..... nekem akart jönni késsel, majd saját Magának...... Mikor "Magához tért" és csontsovány csuklóján észrevette a véraláfutásokat, amiket én okoztam, miközben próbáltam lefogni, azt állította, hogy megvertem. Ő úgy emlékezett.... Borzalmas évek voltak. Utáltam hazajárni, de a Testvérem miatt muszáj volt és persze Anyámnak is segíteni kellett sokszor. Nem volt egyszerű az ország egyik végéből a másikba autózgatni, közben dolgozni. Most persze már sajnálom, hogy nem töltöttem Vele több időt, de már késő bánat. Álmaimban meg szokott látogatni, de az egy másik cikk lenne egy másik rovatban.......
Tudtam, hogy meg fog halni. Hogy ebben az életben nem kap több esélyt, újra kell kezdenie mindent. Túl mélyen volt a pokolban. Mindenki biztatta, hogy meg fog gyógyulni, de én tudtam, hogy esélye sincs. Nem is akarta igazán. Ő nem akart Apám nélkül élni és Számára nem is volt értelme. Próbáltunk mindennel hatni Rá: vannak gyerekei, nemsoká majd lesznek unokái, van értelme élnie, de szerintem Ő ezeket meg sem hallotta. Csak a gyűlölete éltette, aztán már az sem.
Egyik reggel hívott a Testvérem, hogy meghalt. Előző nap még beszéltem Vele telefonon. Mondta, hogy rosszul lett és bevitték a kórházba, de már jól van, pár nap és megy haza. De nem ment.
Én kábulatban átautóztam az országot. Mindenki kisírta magát a vállamon, intéztem a temetést, egyházit, polgárit, fizettem mindent, közben visszaszoktam a cigire. 25 éves voltam.
A temetésen ott volt Apám, köztünk állt, azt mondta, ott a helye. Anyám családja nyíltan köpködött Rá, hála Anyám évekig tartó "munkájának". Nem fogta vissza Magát, ha Apámat kellett szidni és nem az a fajta volt, aki nem teregeti ki a szennyest. Kiteregetett Ő mindent, még amit nem kellett volna, azt is. De Apu ott volt. Én akkor már jó ideje nem beszéltem Vele, de a Testvérem miatt akkor nem halogathattuk tovább, hisz a Tesóm még iskolába járt, 19 éves volt, szinte gyerek, nem maradhatott egyedül, ahol én dolgoztam, oda nem akart jönni, minden haza kötötte: az iskola, a barátok, minden.
Szóval beszélni kellett újra Apámmal. Főleg, hogy időközben előkerültek Anyám pénzügyeinek papírjai: az első sokk után összeszámoltuk, hogy körülbelül 4 millió forintnyi lejárt adósságot örököltünk. Persze ha akkor tudtam volna, amit ma már tudok, hogy megtehettük volna, hogy nem fogadjuk el az örökséget, akkor talán minden másképp alakul. De nem tudtuk, így önként tettük a fejünket guillotine alá.
Mire mindent kifizettünk, annyira rossz helyzetbe kerültem anyagilag, hogy szépen lassan elkezdtem haragudni Anyámra. Amiért itt hagyott ezzel a temérdek adóssággal, amiről egy árva szót sem szólt! Tudta, hogy beteg, hogy nincs sok esélye életben maradni, mégse szólt, hogy nagy a baj, pedig, ha tudtam volna, még lett volna annyi pénzem, hogy elkerüljem ezt a tragédiát, ha már a másik elkerülhetetlen volt! Hibáztattam Őt mindenért. Hogy nem tudta elfogadni, hogy Ő is közrejátszott abban, hogy Apám elhagyta. Hogy nem tudott felülkerekedni a démonjain és keményebben harcolni az életéért. Hogy anyagi csődbe juttatott a felelőtlenségével, a nyakra-főre felvett hitelekkel. Hogy magamra hagyott az én drága Édesanyám!
Eltelt majdnem 3 év. Sok minden kiderült azóta. Apám lassan megnyílik előttem, és apránként összeáll a kép. És én még mindig őrlődöm az Anyám iránt érzett szeretet és az Iránta érzett harag között. Nem gyakran látogatom a sírját. Amikor ott vagyok, bőghetnékem van. Ezért mindig mentegetem magam átlátszó indokokkal, hogy hiszen otthon sem sűrűn vagyok és olyankor Apával vagyok inkább...... De amikor álmomban eljön hozzám Anyu, akkor olyan iszonyatosan hiányzik, hogy úgy érzem, a szívem megszakad egyetlen öleléséért, hogy bármit odaadnék még egy óráért Vele. Haragszom Rá, de közben borzasztóan fáj a lelkem és olyan űr van benne, amit semmi nem tud kitölteni. Én sem voltam olyan jó gyereke, amilyen lehettem volna. Kemény kritikusa voltam és nem hagytam, hogy a betegségével mentse fel Magát a a viselkedéséért. Ezért mindig megkaptam Tőle, hogy nem is szeretem, ha képes vagyok így beszélni Vele. Persze addigra - hála Neki - az érzelmi zsarolás nagymestere lettem, nem hatottak rám a praktikái, mindig tudtam, ha kilóg a lóláb és már megint csak játszmázik.
Legutóbb álmomban megkérdeztem Tőle, hogy lehet, hogy itt beszélget velem, holott meghalt? Elmosolyodott és azt mondta: "Majd még eljövök." Szívszaggatóan fájt felébredni.
A cikket írta: véb
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Nagyon torok szorongató amit leírsz. Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél az édesanyáddal kapcsolatban. Nekem is mint minden gyereknek megvolt a szüleimmel a saját kis konfliktusom, de azokon felül nagyon szerettem és tiszteltem Őket. Édesapám már régen meghalt, és mondhatnék róla rosszakat is, mert öntörvényű ember volt, de a múlt század gyermeke, s inkább arra emlékszem amikor nagyon jó volt és nagyon szerethető ember. Édesanyám a mai napig velem él, mert kora és betegsége miatt nem tudná magát ellátni. Én gondozom és ápolom, pedig magam is beteg vagyok. Sajnos az egyetlen élő testvéremet is elveszítettem így egyedül vagyok a " terhemmel", de igyekszem a legjobbat adni és megtenni érte. Én elváltam és felneveltem két gyermeket is. Megbirkóztam az édesanyád halálos betegségével is, csak én időben fordultam segítségért, és még megműtöttek és tudtak segíteni. Igaz azóta egy újabb műtéten is átestem, s de a családomat mindenek felett védem és óvom. Talán Neked is meg kellene bocsájtanod az édesanyádnak, mert lehet a bánat is közrejátszott abban, amit tett. Mi emberek nem ítélkezhetünk egymás felett, egyrészt mert nincs jogunk hozzá, másrészt mert nem tudjuk akkor abban a helyzetben mi volt az igaz, vagy mi magunk ugyanabban a helyzetben mit tennénk, vagy tettünk volna. Mikor elváltam engem is sokan megszóltak, és megbélyegeztek, de aztán sokan abból a környezetből beleestek ugyanabba a helyzetbe és bizony ők sem tudtak okosabban döntést hozni. Ma már elnézést kérnek ha látnak, de ez már nem változtat semmin. Megbocsátok, de a belső seb sokszor felsértődik. Ma már okosabb vagyok és nem veszek tudomást a pletykákról, sőt igyekszem kimaradni belőle. A saját életem és lelkiismeretem érdekel, hogy azzal legyek tisztába, és tudjak elszámolni. Kívánom Te is találd meg a belső lelki békédet, hogy nyugodtan élhesd az életedet. Üdv Éva.
Szia Véb !
Nagyon torok szorongató amit leírsz. Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél az édesanyáddal kapcsolatban. Nekem is mint minden gyereknek megvolt a szüleimmel a saját kis konfliktusom, de azokon felül nagyon szerettem és tiszteltem Őket. Édesapám már régen meghalt, és mondhatnék róla rosszakat is, mert öntörvényű ember volt, de a múlt század gyermeke, s inkább arra emlékszem amikor nagyon jó volt és nagyon szerethető ember. Édesanyám a mai napig velem él, mert kora és betegsége miatt nem tudná magát ellátni. Én gondozom és ápolom, pedig magam is beteg vagyok. Sajnos az egyetlen élő testvéremet is elveszítettem így egyedül vagyok a " terhemmel", de igyekszem a legjobbat adni és megtenni érte. Én elváltam és felneveltem két gyermeket is. Megbirkóztam az édesanyád halálos betegségével is, csak én időben fordultam segítségért, és még megműtöttek és tudtak segíteni. Igaz azóta egy újabb műtéten is átestem, s de a családomat mindenek felett védem és óvom. Talán Neked is meg kellene bocsájtanod az édesanyádnak, mert lehet a bánat is közrejátszott abban, amit tett. Mi emberek nem ítélkezhetünk egymás felett, egyrészt mert nincs jogunk hozzá, másrészt mert nem tudjuk akkor abban a helyzetben mi volt az igaz, vagy mi magunk ugyanabban a helyzetben mit tennénk, vagy tettünk volna. Mikor elváltam engem is sokan megszóltak, és megbélyegeztek, de aztán sokan abból a környezetből beleestek ugyanabba a helyzetbe és bizony ők sem tudtak okosabban döntést hozni. Ma már elnézést kérnek ha látnak, de ez már nem változtat semmin. Megbocsátok, de a belső seb sokszor felsértődik. Ma már okosabb vagyok és nem veszek tudomást a pletykákról, sőt igyekszem kimaradni belőle. A saját életem és lelkiismeretem érdekel, hogy azzal legyek tisztába, és tudjak elszámolni. Kívánom Te is találd meg a belső lelki békédet, hogy nyugodtan élhesd az életedet. Üdv Éva.
Szeretettel: Orsolya
Szia Véb! Hát megkönnyeztem a soraidat és valahol igazat adok neked, de szüleinket nem választjuk bele születünk nem? Nehéz a tények ismeretébe az elfogadás, a megoldás keresése, de Tudod szerintem apukáddal is építsd tovább a kapcsolatodat, viszont saját tapasztalatom alapján még ha nagyon - nagyon nehéz is, bocsáss meg anyukádnak is, mert bármilyen is volt, bármilyen bánatot is okozott, csak az anyukád volt, bár nem dönthetek helyetted, de mégis próbálj meg a lelkedbe rendet tenni és azután az élet megy majd tovább...!
Szeretettel: Orsolya
Az életem tovább ment, csak a megbocsátás várat még magára. Úgy érzem, ezt nem lehet erővel, hogy "márpedig én meg akarok, meg fogok bocsátani". Szerintem ehhez idő kell, az pedig, hogy mennyi idő, sok mindentől függ. Nálam biztos nem lesz egyszerű, mert egyébként sem vagyok kifejezetten megbocsátó típus, nehezen felejtek.
Majd kiderül.
Köszönöm a hsz-odat.
Jó pihenést! Orsolya
Bocsi, a mélázásomért.