A hiszti
Látogatók száma: 15
Általában 2-4 éves kor között jellemző, de szinte bármely életkorban előfordulhat. Hihetetlen, de már a csecsemő is képes rá. A tudatos és kezelhető hiszti azonban a kisgyermekre jellemző.
Mondhatni ebben is szerencsém volt, bár nem hiszem, hogy csak a szerencsén múlik. Nevelés kérdése is, mondhat bárki, bármit.
A hisztit megelőzni sokkal jobb, mint "kezelni". Először ezekről ejtenék néhány szót.
Természetesen gyermekünk akkor csap patáliát, ha valamit el akar érni. Általában olyan dolgot, amit ugye nem szabad vagy éppen nem engedélyezhető.
Az egyik ilyen dolog, amikor gyermekünk olyan dolgot akar megvásárolni, amit mi nem engedhetünk meg magunknak, vagy annyira baromságnak tartjuk, hogy elvből nem vesszük meg. (Más nevelési célzattal.)
Ezeket az eseteket legkönnyebben úgy előzhetjük meg, hogy amikor boltba megyünk, megbeszéljük, hogy pl. ma választhatsz, túró rudit szeretnél vagy csokit? Ha jön a válasz, cukrot, nyalókát stb., ezeket természetesen még bevehetjük a listára - ha nem ellenkezik elvünkkel -,de mire a bolthoz érünk két választás maradjon. A kisgyermek örömmel szalad majd a polchoz és választja ki a hőn áhított csokit, vagy cukorkát. És hős lesz, mert ő választotta, elégedett lesz, hiszen ezt akarta. Nincs cirkusz, eszébe se jut, hiszen megkapta, amit akart. Azért finoman lehet befolyásolni, mert eleve nem a táblás csokik, hanem a szeletek felé tereljük. Ha több gyermekünk van, de csak egy van velünk, MINDIG mondjuk neki, hogy válasszon a testvérének is. Akkor is, ha sok év van köztük. A tizenéves tesó is örül, amikor a kicsi viszi neki a nyalókát "neked vettem" felkiáltással, a kicsi pedig ezekkel az apró gesztusokkal tanulja meg, hogy testvérével mindig egyenlő módon kell osztozniuk.
Itt egy röpke kitérőt tennék, hogy születésnapokon, névnapokon csak annak a gyermeknek vegyünk ajándékot, akit ünneplünk. A másiknak meg kell tanulnia, hogy ő meg máskor kap, de ezzel mindketten megtanulják, hogy kínálják meg azt, aki épp nem kapott, próbálják ki együtt az új játékot stb.
Visszatérve témánkhoz.
Mi van akkor, ha minden fondorlatunk, nevelésünk ellenére a gyereken kitör a hiszti. Mert mondjuk valamit megígértünk, de nem tarthattuk be, vagy egyszerűen csak így alakul.
Szokásos példáimból hozok egyet megint.
Trolin utaztunk, a kicsi volt úgy két éves, a nagy négy és fél. Még mindkettőt fognom kellett fel- és leszálláskor, plusz babakocsi, szatyrok, ez eddig ismerős. A kicsi mondta, egyedül száll le, én mondtam, ez nem busz, hanem troli, sietni kell, mert indul gyorsan. Hagytam, hogy megpróbáljon leszállni, de mivel nem haladtunk és mások türelmetlenek voltak, felkaptam és letettem az utolsó lépcsőről. Kapálózott, kiabált, hogy "én akartam leszállni". Mire levettem a nagyobbikat és a kocsit, meg mindent, kitépte magát a kezemből, majd megindult ki a négysávos útra, egyenesen egy arra száguldó kamion elé.. Persze, hogy felkaptam! Ekkor jött az üvöltés. Rúgott, vágott, ordított, miközben vállamra dobtam. Férjem kinézett az ablakon, mi ez az üvöltés, lejött elém. Nagy nehezen haza értünk, bent a lakásban letettem gyermekem és megpróbáltam szép szóval elmondani neki, hogy nem szállhatott le és majdnem elütötte egy autó és akkor apa és anya és a tesó nagyon szomorú lett volna, stb....megöleltem volna,( gyereknevelési könyv első pont) de ő tovább rugdosott, kiabált és persze zokogott. Ráhagytam, de ő kitartó volt. Elkezdett földhöz csapkodni dolgokat. Megfogtam és rászóltam fejezze be. Felém rúgott, ekkor jött élete első és utolsó pofonja. (Gyereknevelési könyv 2. pont) Amikor már a földig ért a taknya (mert nem engedte megtörölni), jött a pohár víz (könyv 3. pont). Egy pillanatra meglepődött ugyan, de nem sokat ért. Ekkor már kérdeztem tőle, hogy tudja-e miért sír, de persze duzzogott, nem válaszolt. Eltartott egy darabig ez az állapot, hogy néha erőt vett magán, rázendített, egyébként csak szipogott. Nem vettünk tudomást róla, mindenki tette a dolgát, ő állt a fürdőszoba ajtóban. Kipakoltam közben a csomagokat és láss csodát, az új, felbontatlan szappant vittem a helyére, amikor hüppögve megkérdezte: kibonthatom? (Valamiért imádott szappant bontani). Odaadtam neki. Megtöröltem az orrát, megöleltem, megpusziltam, majd amikor teljesen megnyugodott elmondtam neki, hogy mennyire szeretem és azért tettem, amit tettem, hogy ne érje őt baj. Ezt persze az ő nyelvezetén.
Nem mondom, hogy ezután nem fordult elő, de ilyen hosszú ideig tartó őrült hiszti nem volt soha többet!
Szóval gyermekünk hisztijét próbáljuk megelőzni, de ha mégsem sikerül, akkor semmiképp ne engedjünk neki. Ha egyszer engedünk, legközelebb is hisztizni fog. Egy bolt közepén magát földhöz verő gyermeket nyugodtan hagyjuk magára. Menjünk olyan helyre, ahonnan mi látjuk, de ő nem vesz észre minket. Amikor rájön, hogy egyedül maradt, kétségbe fog esni és keresni kezd minket. Mire előjövünk már elfelejti a játékot, vagy amire rákötötte magát, és annak örül, hogy nem hagytuk őt el. Hogy mások mit gondolnak ilyenkor? Kit érdekel...holnap és az elkövetkezendő években nem lesznek ott.
És még egy utolsó szó. Ha megtehetjük is, hogy bármikor bármit megvegyünk a gyermekünknek, sose tegyük! megfosztjuk annak örömétől, hogy várni kell valamire, hogy el kell érni valamivel, hogy megkapjuk....A hisztiző, mindent megkapó gyermek önző és előbb-utóbb magányos felnőtté fog válni! Ugye nem ezt akarjuk?
Folyt.köv.
A cikket írta: MindenHatÓ
Hozzászólások
Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.