A szeretet ajándéka - Karácsonyi pályázat
Látogatók száma: 51
Karácsony előtt mindig leírhatatlan érzés futja át a lelkem, ami főként a várás és a szeretet. Igazából nem is tudom miért, ez csak úgy jön, akár csak a hó télen. Nem volt ez másképp tavaly sem, amikor is úgy Karácsony előtt két héttel...
Karácsony előtt mindig leírhatatlan érzés futja át a lelkem, ami főként a várás és a szeretet.
Igazából nem is tudom miért, ez csak úgy jön, akár csak a hó télen. Nem volt ez másképp tavaly sem, amikor is úgy Karácsony előtt két héttel anya leküldött a pincébe, hogy tegyek egy kis rendet a nagy kupiban, nehogy az utolsó pillanatban szánjuk rá magunkat a karácsonyi díszek megkeresésére a doboz rengetegei között, mint minden éven.
Az Ő pici, de már nagy lánya természetesen megpróbálta teljesíteni a kitűzött feladatot.
Bár tegyük hozzá; elég nehezen és unott arccal mind addig, amíg pakolászás közben rá nem bukkant egy régi dobozra, amire rá volt írva már picit kopott betűkkel a neve.
Na még szép, hogy azon nyomban neki álltam kibontani, akár csak az ajándékokat a fa alatt azon a bizonyos estén. Mikor kinyitottam, láttam azt a rengeteg díszletet, ami anno a Karácsonyi kisváros kellékei voltak. A várost nagyon régen, kiskoromban kaptam anyuéktől. Emlékszem, akkor nagyon örültem neki, de most egy széles mosolynál többet nem ért a dolog.
Folytattam a takarítást, közben pedig eléggé beindult az agyam. Mi lenne, ha a várost felpofoznám, és ezt ajándékoznám a szüleimnek a szeretett ünnepén? Gyorsan magamhoz kaptam a dobozt, belekukkantottam újra meg újra. Nézegettem a díszleteket és eszembe jutott, hogy elég sok dolog már nem működik. De nem érdekelt. A lelkesedésem sokkal nagyobb volt, ami nem ismert határt.
Így elhívtam az egyik barátomat, Tomot, aki sokkal jobban értett a barkácsoláshoz, mint én. Tervezésben viszont én voltam a legjobb, s egy egészen új, mesébe illő elrendezést találtam ki.
Legnagyobb örömömre sikerült elég olcsón beszereznem egy Christmas Train-t, ami a város körül közlekedhetett. Karácsonyig sürgetett az idő, így hamar belekezdtünk a munkálatokba. Egy régi faasztalba fúrtunk, faragtunk, karácsonyi égősorral utcai lámpákat állítottunk fel, lefestettük az utakat, elhelyeztük a házakat, a fákat, a vonatot és végül lefújtuk az egészet egy jó nagy adag hósprayvel. Csodaszép lett. Jobb lett, mint újkorában volt; a havat lövő szökőkút újra működött, viszont egy zenedobozt mindenképp be kellett szereznünk. A különbség a régi és az új között csupán az volt, hogy a mostaniból hangulatosabb karácsonyi muzsika szólt.
Mikor eljött a Karácsony, izgalmam továbbra sem csökkent, a szokásos mértéket többszörösen túllépte. Féltem, hogy szüleim milyen arckifejezéssel illetnek majd meg a csomag kibontása közben és után. A fa alatt fura volt csak "egy" ajándék, eddig minden éven külön ajándékot kaptak.
De nagyon nagynak tűnt, egy téglalapalakú dobozba tettem, hogy a házakat és a díszeket nehogy észrevegyék a csomagoláson keresztül.
Egy leírhatatlan és kellemes érzés fogott el, mikor láttam édesanyám arcán azt a felhőtlen boldogságot és a mosolyt az ajándék kibontása után. Elé tárult egy emlék, olyan mesés karácsonyi város, ami szó szerint ragyogott, és amiből sugárzott a viszont-szeretlek-anyu. Apunak a szeme kicsit könnybe csordult, a megdöbbenéstől alig kapott levegőt. A meglepődéstől totál megnémultak, hát szépen elvettem tőlük, letettem a fenyő alá, elindítottam a zenét, a vonatot és a havat lövő szökőkutat. Ezek együttes hatása még engem is újra ledöbbentett, hát még szüleimet! Valahogy nem érdekelt a saját ajándékom, mert nagyobb ajándék volt az, hogy a szüleim egy szívből jövő köszönetet böktek felém a meghatódottságuk közepette. Ennél többre nem volt szükségem.
A szenteste további percében minden tökéletesen működött. Mindenki kibontotta, megcsodálta a saját ajándékát, mégis a család összes tagja - beleértve Marcit, a kiskutyust is - figyelme és tekintete szüntelenül a kisvárosra szegeződött.
Míg egyszer csak az átlagnál több hó kezdett kilőni a szökőkútból. Felhúztam a szemöldököm, nem tudtam mire vélni a dolgot... Aztán a vonat másodpercről másodpercre egyre gyorsabb lett, a vagonok kis híján kisiklottak. A zenedoboz pedig a szó szoros értelmében beragadt és ugyanazt a dallamot ismételte. A fene... Gondoltam. Mégis mi ez, ki szórakozik? Mennyi az esélye annak, hogy minden elemmel működő kütyü egyszerre romlik el? Anya és apa a nappali kanapéjában ültek, figyelték a fura eseménysorozatot. Nem bírtam tovább, felálltam megnézni, mégis miért csinálja ezt.
A város felé hajoltam, hátha látok valami hibát, s pontosan abban a pillanatban az egész keverék az arcomba lökődött. Súlya nem lehetett több 4 jó nagy maréknál. Szépen, lassan visszafordultam, szüleim felé.
Eközben a beragadt zenedoboz egyre mókásabban szólt. Ránéztem anyám és apám jégbe fagyott arcára, majd fújtam egyet. S azután anyuék annyira elkezdtek nevetni és kacagni, mint még soha az életükben. Hihetetlen volt.
- A város mellé egy hóembert is kapunk? - viccelődött apa.
- Ez az este tele van meglepetésekkel! - fojtotta vissza hangos kuncogását anya.
A kandalló adta meleg gyorsan folyékony halmazállapotú anyaggá változtatta az arcomon lévő fehér maszlagot. Olvadni kezdtem, mondtam poénosan.
Egyszerűen csak leültem a város elé, törökülésbe. Megigazítottam a hajam, majd rábámultam a fényekre, a már útközben kisiklott vonatra és a rég lemerült zenedobozra. Vagy tíz másodperces bámulást egy hátborzongatóan kellemes és hangos nevetés követett, ami enyhítette az elmúlt hét fáradalmait és izgalmait.
Végül megállapítottam, hogy szüleim szívből jövő örömszerzése teljesen megért ennyi időt és fáradtságot.
http://www.youtube.com/watch?v=arIQDxuwm3w&feature=channel
A cikket írta: szab
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Kedves a történeted. Jó szüleinknek legalább karácsonykor örömet szerezni, ők folyamatosan ezen munkálkodnak!
Üdv,
Pinokkió
Először is köszönöm szépen, hogy írtál. A sztori nem igaz, mesének szántam a dolgot. ;) De az éven apámmal tényleg készítettünk egy karácsonyi kisvárost.
Üdv:
Szabi