Az első Karácsony, avagy igaz mese egy Karácsonyi Pályázatra
Látogatók száma: 69
Történetem, amit most itt elmondok, nem is olyan rég esett meg, mondjuk úgy egy éve, Magyarországon, faluhelyen, ahol az idős emberek szívében még szép hagyományok élnek Szent Karácsony Ünnepéről. Olvassák figyelemmel!
Élt, ma is él ezen a kis településen egy jóravaló jegyzőasszony, magas is, széles is, a szája meg van akkora, mint a székely kapu. Utóbbi nem csak hogy sokat jár, és piszkos pletykákat forgat meg illetlen gyakorisággal, de bizony rendszerint olyan hangos és trágár, hogy messziről hallja boldog-boldogtalan. Aztán meg nem csak beszédre jók azok a vaskos, húsos ajkak, de széle-hossza egy főhősünk evésre is sokszor használja őket. Mondjuk úgy, nem veti meg Julis néni hájas tésztáját, se Gyula bácsi disznópörköltjét, és mindezeket, meg az egyéb jókat nem csak az ünnepnapokon élvezi.
Jólelkű ez az asszony, ha egyszer-egyszer észreveszi maga körül a szükséget. Csakhogy annak előtte ritkán figyelt fel ilyesmire: vidáman lótott-futott a világban - vagy legalábbis a kis településen és környékén -, csacsogott még mielőtt gondolt is volna, evett és evett, közben szervezett, a munkát meg ügyesen tolta balról jobbra, polcról szekrénybe, szekrényből a szőnyeg alá. Jobban élvezte ő a személyes beszélgetéseket, a fontoskodást, a kotnyeleskedést, mint az egyedüli munkavégzést. Járt házról házra, a polgármesteri hivatalba, a könyvelői irodába, de vendégeskedett az öregek otthonában, főző körben, varró klubban is. Megmosolyogták az emberek jó kedélyét, fanyar humorát, káromkodását, szófordulatait, örömmel vették közbenjárását fontos ügyekben, de ha elfordult, szomorúan gondoltak rá. Szomorúan, hiszen egy falu idős lakói mind tudják, mit jelent, ha valaki ilyen hangos kívül: néma félelem, magány, szorongás lakik belül.
Nem tudta ezt senki jobban annál az öreg párnál, aki a gazdag község szélén lakott az egyetlen rozoga házban. Csendes, finom szeretet jellemezte őket. Minden vasárnapot és ünnepnapot kristálytisztán éltek meg, a hagyományos értékeket hittel őrizték, mai világunkban rendhagyó módon.
Egy évvel ezelőtt hivatalos dolga akadt a szegény idős párnak, a jegyző asszonnyal kellett találkozniuk. Halaszthatatlan volt, de a karácsonyi ünnepek, a szabadságok, nameg a hivatalos fél kényelmessége miatt ennek csak egy módja maradt: ha házukba hívták őt.
A kis lakásban rend és tisztaság volt az év minden napján – el sem fértek volna különben – de az Advent napjaiban a terítő még fehérebb volt, az ablaküvegek még szikrázóbbak. Az öregasszony mégis szorongva kelt fel napról-napra, míg a fontos embert várták. Kényelmetlenül simított a régi függönyökön, restellve dugta a szekrénybe a rozsdás lábosokat, amint megszáradtak mosogatás után. Tudták ők is, hogy finom étellel, jó itallal illik várni a vezetőt, de nem sok volt, mit adhattak volna.
December 23-án a füstös kis konyhában, egy kis kenyéren túl csak a szentestére váró hal, meg zsír akadt a pulton, semmi más.
- Mivel kínáljuk hát?
Tanácstalanok voltak. Végül a nő felszelte a serclit, megkente a zsírral, jóval vastagabban, mint ahogy megszokták.
- Hiszen böjt van, mama. Jó lesz az a kenyír üresen is holnap estélig.
- Nem neked kenem papa, várd ki a sorod.
- Csak nem gondolod…
A tanácstalanság sötét macskaként ült konyhaajtajukban. Csak vártak, szót nemigen váltva, a zsíros kenyér a konyhapulton, egy porcelántányéron érintetlen maradt.
Nagyot kattant a kapu zárja. Jól hallható, öblös hangú töredékes mondatok érkeztek a fagyos kert felől.
- Jajj ne is mondd azt a fát! Valami kis csoda! Dundi, olyan éééédes! Megmondtam neki, rakja rá a sok szaloncukrot, legyen mit lopkodnom jövet-menet. Ja ja… Na oké, figyelj, akkor főzöl nekem két adag vacsit holnap este, ugye? De ne sajnáld ám ki belőle a javát! …hát mi az hogy karácsonykor nem dolgozol? Ne szarakodj itt velem, tudod, hogy megfizetem! …Na látod! Akkor narancsos kacsát! 25-én ebédre meg töltött pulyka volna jó. Kettőt. …na jó, figyelj, most leteszem, sziiijjja!
Két lépés és egy vörös arc nézett be az ajtó üvegablakán. Nagy hévvel lépett be - Jó reggelt! – és egy köteg paksamétát dobott az asztalra. – Jó adag munkát csináltak nekem az ünnepre, pedig mennék én már szabadságra! Na annyi baj legyen, ezt itt átfutjuk, aztán már repülök is! – vastag szövetkabátját az ajtó mellé akasztotta, majd kiszolgálta magát hellyel egy alacsony hokedlin. Kényelmetlenül fészkelődött egyet-kettőt, felmérte, milyen szék akad még a helyiségben, aztán mégsem szólt inkább. Ekkor nézett csak körbe: a tisztaság és rend sem fedhette el a szegénység, a spórolás, a szükség egyértelmű jeleit. - Hát kávéja van-e, Nincseriné?
Lassan nézett egymásra az öreg meg a neje, mély kábulatukból először ocsúdva fel.
- Hát az nincs, mi nem kávézunk. – Szemük fürkészve pásztázta körbe a konyhát, mintha változhatott volna benne valami, mióta az idegen asszonyság belépett. Hátha van itt még kínálni való, amiről megfeledkeztek. Csak a megkent kenyér állt még mindig a tányéron, valahogy kissé összeesve, héja megkeményedve. Ismét egymásra néztek az öregek, a férfit páni félelem öntötte el, felesége megértette ezt.
– Csak egy kis teánk akad. Magam szárítottam hozzá a kamillát. – Már nyúlt is a szekrénybe, vizet forralt, egyúttal szégyenkezve takarta le az ételt.
A vehemens nő némileg elcsendesedve sorolta a hivatal szabályait, kérte a férfi aláírását több helyen. Gyomra hangosakat korgott, eszében más nem járt, mint a pulton látott zsíros kenyér. Gyermekkora, diákévei színes képei sorakoztak szeme elé, amikor is oly jól esett az egyszerű lilahagymás uzsonna. Hideg, fehér háj a vekni parasztkenyéren. Ahogy ropog a széle, ahogy omlik a belseje. Nyála minduntalan összefolyt szájában, hasa nem hagyta nyugodni.
- Aztán hogy tartják a karácsonyt, Nincseriné?
Tétova válasz érkezett:
- Hát mi itt… csak szerényen. Fánk az nem lesz idén sem, ezt a kis gallyat szedtük le a hátsó fenyőről. – Aztán felcsillant a szeme - Holnapra lesz hal. – majd megint csak szégyent érezve hozzátette - Addig meg tartjuk az adventi böjtöt.
A kövér nő ott abban a percben bármit megadott volna a letakart falatokért, kérni – a hallottak után - mégsem merte.
A végtelen zavartságnak, a kellemetlenségnek akkor szakadt vége, amikor a papírhalom aljára értek. Mielőtt távozott, falánk hősünk halk szóval köszönt el, békés ünnepeket kívánt és mintha csak az ételhez szólna, hosszú pillantást vetett a konyharuha alatt pihenő kenyerekre.
- Hát azzal már mégsem kínálhattam.
- Hallgass mama. Ma megszegjük a böjtöt – és nekiültek a megkent kenyérnek.
Aznap éjjel megint kattant a faluszéli viskó kis kapujának zárja. Az éberen alvó öregek reszketve fogták meg egymás kezét a vastag takaró alatt. Hallani lehetett a havon topogó lépteket, de a hívatlan gyorsan távozott.
Az idősek csak a 24-i reggel merészkedtek ki. Egy csoda kis ezüstfenyő volt az ajtóban, tele csillogó papíros szaloncukorral. Ágait az azóta hullott hó, mint áttetsző fehér bársony fedte le, dús ágain néhány gyertya is kapaszkodott.
Fényesebb volt tőle az ünnep, mint valaha.
A mohó asszony házában pedig – először – békés csend uralkodott
http://www.youtube.com/watch?v=iBI3_VQ4N_0
A cikket írta: st.Ella
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ez csodálatos! Ha lehet mondani a nyomorúságra. Igen. Azt megélni, nem egy mindennapi! Én csak tudom! Nagyon szépen, hibátlanul írtad le a történetet. Át lehetett érezni mindenegyes mondanivalóját. Sokan tudjuk ezt, de így leírva, kíméletlen igazság.
Éva
Tegyünk mi is érte, hogy jobb legyen ez a nyomorult világ, főleg így karácsony táján. Ki ahogy tud, akár apróságokkal is! :)
Békés Ünnepeket kívánok Nektek!
st.Ella
Bizony sokan vannak, akiknek nincs mit a kenyérre
se kenniük, már ha kenyerük akad.
(Ebben a pazarló világban.)
Tetszett, ahogyan egymással szembe állítottad
az életkörülményeket.
Jó írás.
Franci
Sziasztok!
Én kijavítottam 5*-ra, amúgy meg tényleg jó a cikk:-)
Pussz,
Tündér
Sziasztok!!!!!!!!!!!!!! Ez egy őrült jó cikk!!!!!!!!!! Nagyon, bánt , de én nyomtam azt a szánalmas egyest! Rosszul reagált az egerem! 5 akatam írni! Remélem a cikkíró megbocsájt, és jóvá tudom tenni!!!!!!!!! Elnézést kérek ! Pussz: Monic
Én kijavítottam 5*-ra, amúgy meg tényleg jó a cikk:-)
Pussz,
Tündér
Üdv, Pinokkió