Azok a gyermekévek!... 6.

Látogatók száma: 68

Előrebocsájtom, hogy semmilyen nyelvet a magyaron kívül nem beszélek... Ezért nem ér kinevetni, ha úgy adom elő, ahogy tanultam, a nélkül, hogy tudnám mit, milyen nyelven, mit is jelent, mert arra még mindig nem volt időm, hogy utána nézzek...

Ebben a korban csak úgy vonzottuk a hülyeséget. Nyitottak voltunk szinte mindenre, ami számunkra addig ismeretlen, még új volt. A nagyobbak látva csetlésünket, botlásunkat, miért ne feltételezném róluk a jó szándékot, szárnyaik alá vettek bennünket, esetleneket. És csináltak belőlünk nagylányt. Ezt úgy követték el, hogy kezelésbe vették a külsőnket, a hajunkat, az arcunkat, a ruhatárunkat. És a külső átalakítás néha túl jól sikerült, annyira jól, hogy szinte vonzottuk a szomszéd fiú táborban lévőket. A nagyok minden hülyeségre rá tudtak venni bennünket. Izgalmas időszakokat éltünk így át, miközben a srácokkal levelező viszonyba kerültünk. Egy ilyen alkalommal lebuktunk a felügyelő előtt, aki nem átallott bennünket éjnek évadján kiparancsolni az ágyunkból, raportra. Aki benne volt ezekben az ártatlan csínytevésekben, köztük én is, vártuk a büntetést. Jó alapos fejmosáson kívül nem történt más, amit bár meghallgattunk, de szinte semmit sem értettünk belőle. Úgy lepörgött rólunk, mint a sicc. Miért kell ekkora feneket keríteni egy ártatlan fiú-lány kapcsolatból?

Ez alatt a nem kevés mindössze három hét alatt kinyíltunk, mint a virág. Persze csak ezt hittük, egyszeriben nagylányok lettünk. Egy kívülálló szemében mi ugyanolyan csitriknek számítottunk, mint odaérkezésünkkor, de szemmel látható volt a változás. Csak ha a ruháinkra gondolok, ami némiképp szűkebb lett, átalakításra szorult. Annyira, hogy rám sem lehetett ismerni. Úgy feszítettem a korábban még az idomaimat kivillantó fürdőrucimban, láthatóvá téve az addig rejtegetett miegymást, hogy na.

A nagyok csacsogni is megtanítottak bennünket és különféle dalokra is, amit már szinte kívülről fújtunk..., olyan szájbarágósan. Előrebocsájtom, hogy semmilyen nyelvet a magyaron kívül nem beszélek... Ezért nem ér kinevetni, ha úgy adom elő, ahogy tanultam akkor, a nélkül, hogy tudnám mit, milyen nyelven, mit is jelent, mert arra még mindig nem volt időm, hogy utána nézzek... és, ha mondták is, már nem emlékszem rá.

Egy dal, vagy kettő?... a sok közül:

"Burmá udá mídá, szjámszi tábu, tábu, móro rodzsoriná, csudiná tingá másszi szokolá.
Burmá udá mídá.... ism.
Rege..., rege, rege", ..... itt belebotlott a nyelvem.... folytatnám, de egy másik jut az eszembe...

"Mi száná tiná, mi száná czátó, á mámá csáó mámá, csáó mámá, csáó, csáó, csáó... Mi száná tiná, mi száná czátó, álká, bendzsó dej pionér.... Á piánerek, á vojánderek, á bellá, csáó bellá, csáó bellá, csáó, csáó, csáó"... ismét... (mindent azért nem fogok elénekelni!)

Most már én is csak mosolygok ezeken, nyugodtan ki lehet nevetni, de akkor ez igazi élmény volt számomra és magát a dalt, ha nem is tudom miről szól, de megtanultam és még nagyon sokáig énekeltük útban hazafelé is a vonaton.

De még mielőtt végleg haza érnék és elmesélném anyám meglepődött arckifejezését, amikor meglátott, hogy a felmosórongy is majdnem kiesett a kezéből, mert éppen a takarítás végére érkeztem haza, szerencsére,... az leírhatatlan elégtétel volt számomra. Mert mi lett a kis békából? Anyám és az én örömömre? Egy szemrevaló tizenéves, aki nem fér el a ruhájában, mert a kis sort, ami odafelé még lötyögött, most feszült a sej-haján, mint korábban soha... Ezt látta rajtam anyám és éreztem én, hogy az alatt a három hét alatt, míg távol voltam jót tett velem ez a kis környezetváltozás.

Azóta sem volt szerencsém hasonlóban, mint akkor ilyen gyors átalakuláson átesnem, a többit megtette magától a természet. De azok a gyermekévek sokatmondóak voltak és elindítottak az életbe, ahol az akadályokat már sokkal magabiztosabban vettem, mint korábban, tudatosan készülve arra a világra, ami tele volt még számomra ilyen-olyan meglepetésekkel.

Aezazek vaveltatek ae szaszep aeidoek!... Hát nem aranyos?

- Tuvudsz ivigy beveszévélnivi?