London és én - A gépen
Látogatók száma: 76
Reszkető lábakkal araszolok a gép felé. Követem a tömeget. Először a priority vagy más néven az elsőbbségi utasok szállhatnak fel. Bár nem sokan vannak, de mégis övék az elsőbbség. Talán a Wizz Air az egyetlen légitársaság, ahol nincs helyfoglalás, tulajdonképpen mindenki oda ül, ahova csak akar vagy ahol ki tud sakkozni magának egy jobb helyet. A lépcsőn felfelé érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, bőszen biztatom magam, hogy gyerünk, gyerünk, innen már nincs visszaút. Kíváncsiságom legyőzi a félelemet, a légiutas-kísérőnek már egy laza hellót is oda tudok nyögni, és ez, a helyzetemet tekintve igen nagy eredmény. Nem sokat vacillálok, a hátsó ajtóhoz közel lepattanok egy üres sor ablak melletti ülésére. Hurrá, ha már először repülök, adjuk meg a módját, nem érem be kevesebbel, mint, hogy lássam az alattam elsuhanó tájat.
Naná, hogy a kabátomat és a táskámat elfelejtem a fölöttünk lévő zárható csomagtartóba tenni, szerencsémre épp mellém ül egy idősebb hölgy, aki látható rutinnal veszi el a cuccaimat, hogy magában mit gondol rólam, az már más kérdés. Beszélgetésünk első perceiben kiderül, hogy semmi rosszat, megérti a félelmemet, igyekszik könnyebbé tenni a gépen töltött időt. Örökre hálás leszek érte és ha egyszer olvasná e sorokat, innen üzenem, hogy köszönöm!
Bezárulnak az ajtók, a kapitány köszönti az utasokat, felhívja a figyelmet az övek becsatolására, elmondja a repüléssel kapcsolatos kötelező szöveget, meg azt, hogy mennyi idő, míg odaérünk, milyen az időjárás, és hasonlók. A gép lassan gurulni kezd a kifutó felé, a szívem már őrült ritmusban dobog, útitársnőm szótlanul nyomja a kezembe a mentolos rágót, ez ugyanis jó szolgálatot tesz, hogy ne duguljon be a fülünk felszálláskor. Elveszem, hálásan bólintok, mást nem is nagyon tudok, a figyelmemet leköti a két légiutas-kísérő bemutatója. Elmagyarázzák a mentőmellény és az oxigénmaszk használatát, továbbá, hogy mi a teendő vízre szállás esetén. Úgy döntök, inkább nem akarom tudni, így hát kifelé bámulok az ablakon, mikor érzem, hogy a gép teljes sebességgel nekilódul és mintha már el is rugaszkodna a földtől. Igen, repülünk! Az érzés semmivel össze nem hasonlítható, s bár a gyomrom még liftezik kicsit, rém büszke vagyok magamra, hogy nem ájultam el, nem rókáztam és nem mentem a mellettem ülő idegeire. Még a kezemet fogja a szomszédom, de lassan felszárad róla az izzadtság, érzi, hogy most már nem lesz baj, ezért az olvasnivalójába merül.
Ahogy kinézek, olyan, mintha a gép állna, vagy legalábbis nagyon lassan haladnánk, pedig állítólag több, mint nyolcszáz kilométer per óra sebességgel megyünk. Hát, ők biztos jobban tudják, én csak megpróbálom élvezni a látványt. Az égen sehol egy felhő, alattunk kockás kendő a föld, az Alpok fölött áthaladva látszanak a hegy vonulatai, szavam sincs erre a gyönyörűségre. A gépen nem történik különösebb esemény, mindenki el van foglalva saját magával, esznek-isznak, én meg fényképezek, szeretnék minden pillanatot megörökíteni. A csatornát kb. húsz perc alatt szeli át a gépmadár, rögtön ki is derül, hova érkeztünk. London fölött szürke az ég és esik az eső. A pilóta ismét felhívja a figyelmet az övekre, leszálláshoz készülődünk. Ez nagyon tetszik, jobban élvezem, mint a felszállást, bár biztos annak is köszönhető, hogy egyrészt tudom, mindenképp le kell szállni, másrészt már nem vagyok az ájulás szélén, teljesen át tudom magam adni az élménynek. Tipikus angol udvarházak bukkannak elő a ködből, élvezettel legeltetem rajtuk a szemeimet.
Az utolsó pár méter következik a kifutópályán, aztán a gép eléri végső parkolóhelyét.
London, itt vagyok!
Folyt. köv.
A cikket írta: anubis
Hozzászólások
időrendi sorrend
Várom a folytatást.
puszi
Kedves anubis!
Tökéletes élménybeszámolót alkottál! Kellemesen
olvasmányos! Szépen írtad le a szorongásod, a látott
élmények hatására a félelmeid oldását, amelyet
a látvány okozta szépség okozott! Gratulálok!
Pussz: emillio
Hahh, ha tudnád, hogy féltem :)))) Kár, hogy a Duty free-ben nagyon drága volt a vodka :D :D
Pussz neked is! :)
Ez klassz!!!! Két lábbal a földön, akarom mondani ég és föld között még... :-)
Innen elnézegetve nem is olyan félelmetes, de ha nem muszáj, nem repülök...
Kérem a következőt! Ennél rövidebbel már nem érem be...
Puszi
Pussz :)
Ez is nagyon jó lett! :)
Igazán élvezet olvasni, akárcsak az első részt, alig várom a folytatást! :)
Puszi, Grace
Imádlak! :))))
Igazán élvezet olvasni, akárcsak az első részt, alig várom a folytatást! :)
Puszi, Grace
Tökéletes élménybeszámolót alkottál! Kellemesen
olvasmányos! Szépen írtad le a szorongásod, a látott
élmények hatására a félelmeid oldását, amelyet
a látvány okozta szépség okozott! Gratulálok!
Pussz: emillio
Innen elnézegetve nem is olyan félelmetes, de ha nem muszáj, nem repülök...
Kérem a következőt! Ennél rövidebbel már nem érem be...
Puszi