Eltévedve

Látogatók száma: 37

A szikrázó tavasz áldást ad
a szorgos emberekre - metszőkre, vetőkre.
Dűlők szélén kinyílt az aranyvessző
- ezer apró, sárga napocska -
kertemben rózsaszínben pompázik
a japánbirs - ha ránézek, mindig úgy érzem, hívsz -
pedig rózsaszín álmaim már továbbszálltak,
teret engedtek e furcsa, reális világnak...
Emlékszel, Gyerekem, mikor felmentünk a hegytetőre,
s bódultan a tavaszi illatoktól lenéztünk
az alattunk nyújtózkodó, csendes cserszegi vidékre?
Gyönyörű volt, s mi kézen fogva mentünk
a sziklás, zsongó erdőben a fák között,
- már a nap is búcsúzott a fodros felhők mögött.
Visszafelé jövet eltévedtünk...
De hogyan is emlékeznél erre, hiszen
a félelem csak bennem zakatolt,
játszmát folytattam - mint oly sokszor - a sorssal,
hogy ne tudd, tele vagyok bizonytalansággal,
nevetve cseverésztem veled, miközben
a kitaposott utat kereste szemem...
Aztán a távolban megláttam a japánbirsbokrokat,
a rózsaszínbe öltözött, pompás virágokat.
Már mosolyogtam - hazataláltunk...
- Szaladj, fiam, vár a házunk!

Kép:saját