Érintés
Látogatók száma: 56
Az érintés A lány körül színes pompában úszó világ borzolta fel álomvilágom álmatag képeit. Már nem tudom mi a vallóság mi nem! Perzselő hamvak borítják a fejeket, hullnak a könnyek, ennek tengerében nyakamat megfeszítve lélegzetemet visszafojtva kíván
Az érintés
A lány körül színes pompában úszó világ borzolta fel álomvilágom álmatag képeit. Már nem tudom mi a valóság mi nem! Perzselő hamvak borítják a fejeket, hullnak a könnyek, ennek tengerében nyakamat megfeszítve lélegzetemet visszafojtva kívánom látni az ismeretlen lány vonulatait. A lány látványának kíváncsisága csak úgy bugyog egész testemből. Zöld, bíbor, aranysárga és még rengeteg színű buboréklepkék formájában, fel-felvillognak előttem az elrohanó fakoronák.
Sebességünk meghatározhatatlan. Robog, puffog, őrjöng a gép, fellázadt és senkinek sincs menekvés- sziszegi a bozontos hajú lány. A gondolatok könyvtárába jegyet váltok, de miből fizessek, hiszen elfogyott minden pénzem? Pénzhiányom arra késztet, gondoljam végig vajon utazásunk valódi fizetsége mi lesz? Előttem sebesen folynak a vastag, vékony, hajszál, és kockaformákra vágott szavak. Olyannyira gyorsak, hogy egyet sem tudok elkapni, pedig ha elkapnám, biztosan tudnám, hogy mi volt a múltunk hagyatéka. Kétségeim egyre hevesebben dobogtatják szívem pitvarait.
Mintha lélegezne? Talán él a gondoltam magamban, miközben lábaim alatt a dzsungel elszűkült mocsártengere fékezett. Fékezett attól, hogy lássam teste teljes képét, fékezett attól, hogy bizonyosságot nyerjek éle-e még? Fékezett attól, hogy a külön világot teremtő vörös hajtincsein az a fények játéka valódi még. A levegőt kapkodva, lábaimat megfeszítve siettem, hogy meglássam Őt.
Talán az álmaim fellegvárában lebeg, talán ő az, aki kínzó magányom fájdalmát, tenyerének érintésével kioltaná? - ezek a gondolatok kopogtak a lelkem ajtaján, miközben dzsungel fadarabjai véresre áztatták lábujjaimat. Kés, szerszám, vagy bármilyen eszköz nem volt nálam, amivel közelebb tudhattam volna hozzá jutni. Bármilyen szerszám és gép haszontalanak bizonyult, ami a kezem ügyébe került, mert talpam mozdíthatatlan volt arról a bizonyos pontról.
A dzsungel busz utasai mind kapaszkodnak a székükbe, egymásba, egy rozsdás fémbe, és kopasz fejüket megrázva hablatyolták a másodpercenként megújuló káosz determinánsait. Számok 1, 102, 25, 42, 18…stb - csak nézem az értelmetlen halmazhegyek tornyosulását magam előtt.
Tűnjetek, el innen mit akartok?- mozognak jobbra, balra, cikáznak az arcom mögött, fel-le, fel-le- válaszolok. Karjaimmal csapdosom a mellettem ülő fekete bőrű asszony térdét. Eltorzult arcával, szájának tűnő bőrcafattal generál hangot, mely pattog a fülemben- vérzik, véres az arcod-mi!
Hogy mit keresek én itt az egy jó kérdés? Főleg azoktól, akik látták a Galaxis Útikalauz Stoposoknak című filmet. Mint válasz kevés volt nekem a 42, ennél többet akartam tudni. Vajon mit jelenhet, és milyen környezetben kell ezt betartani?
Lábaim alatt a faszilánkokkal átitatott fadarabok feszítették bőrömet, ahogyan közelebb próbáltam jutni felé. Félek- féltem, hogy már talán nem él a másik arca. Minél közelebb mozdított a vágy, a kíváncsiság, szépség és a bőrre fehérsége, annál véresebb sebet okoztak a talpam alatti hordalékok. Csak haladtam, erőlködtem, a homlokomon az izzadságcsepp lecsordult a szemembe, ami iszonyatosan fájt. Fogtam egy lapulevelet és kitöröltem a sós víz maradékát szememből. Az idő fehér képkockákban pergett előttem, de a képek üressége, az idő állandósággá engedtek következtetni, és arra, hogy új dimenzió határmezsgyéjén tétlenkedem.
A part mentén a lábaim megremegtek. Nem tudok mozdulni, mintha lebénított volna teste villogó, kékes árnyékvízzel átható alakja. Próbáltam talpammal előrébb lépni. De hiábavalónak tűnt minden próbálkozásom. Körülnézve vörös fakorona borította el az ég fényeit. Mintha ez a burok védte volna meg a másik énjét, amibe az első pillanatban szerelmes lettem. Ahogyan elkezdtem szemlélni az előttem lévő női alakot, egy angyalt, ami csak számomra volt az. Észrevettem, hogy pelyhek virága zúdul rá, mint egy vízesés. Figyelmem teljes koncentrációja ráirányult. Vágott szemei félig nyitva voltak, szürkés barna pillantása üresnek tűnt. Kezeit tavi rózsa fedte, mellbimbói a víztükör felszínéből kilógva, görcsösen hívogattak felé.
Szeretlek! Szeretem ezt a nőt. Pedig nem ismerem, mondogattam magamban. Köldökén egy vízcsepp folyamatosan körbe-körbefolydogált, amivel teljesen elszédített. Vajon mire, vagy kire várt ez a nő? - merült fel bennem a kérdés. Nem láttam, hogy a mellkasát levegővel keltené életre, ami egyre nagyobb aggodalommal töltött el. De ennek ellenére tudtam, hogy él, hiszem már láttam a lány kígyókezű arcát is - próbáltam nyugtatgatni magam. Combjain a libabőr jegyei mutatkoztak. Vékony lila szájából leheletnyi álomkép illúziója indult el felém. Ez reményt adott.
Távoli hangja hegként tűnt fel a bokámnak mondható csontalapon. Foltok, szárnyak, tollhalmok, fegyverarcok alakjaiként bukkannak fel mellettem, hol itt, hol ott, szempárok sokasága döngeti a hajót. Döng, döng, döng, talpam csak hátrál a vész meg elönt. Ujjaimon meleg vérem fut szét, boldog vagyok, hiszen még élek.
Hirtelen csönd támad a fejekben, dermedt fagy hűti le a klímát, a dzsungel ismételten kitágult. Mindenki meghőkölt, sikító ajkak, visító fogsorok táncolnak a darabokra hullt farönkök parkettáján. Szemei üres űrként lebegett előttünk, csak úgy harsogott a léte, fülkagylómból vér csörgedezett, fájdalom kürtje boncolgatta értelmem képzeteit. Lassan végighaladt az álló szeméthalmon, ami csak kívülről tűnt annak, mivel a belső tér másként hatott a bentlakókra.
Élek!- hirtelen megfeszült a dobhártyámon habjának hatása. Azt hittem, hogy csak a fáradságom jegyében hallucinálok. De nem!
Érints meg és élek- hangzott el újra egyre erőteljesebben a felszólítás. Kétségeim közepette mozdulatlanul álltam. Hogyan hiszen nem tudok mozdulni-kavargott a kérdés egyre erőteljesebben. Tehetetlenségem egyre nagyobb fokára hágott, hiszen egyetlen vágyam az volt, hogy őt megérintsem.
Mióta élsz, szeretlek- halk nyögésként hallottam ezt a mondatott. Én is szeretlek, de akkor mit tegyek?
Csak hittel és szerelemmel tudsz hozzám eljutni- hangzott a válasz. Szerelmemmel egyre, közelebb jutottam hozzá. Megérintettem őt. Egy csattanás, egy halk nyögés és eltűnt a lány sziszegő kígyókeze. Ott volt és már nincs is. Eltűntem, magával ragadt. Nem tudom, hogy hol vagyok?
Forgok, egyre csak forgok, mozgásunk láthatatlan, felhők alkotják a tájat, zápor tisztítja meg vörös színben pompázó testem. Új világom kezdetén, megújulva, erőt kapva szárnyaltam… suhantam egy messze tájból, alkottam valamit, mit senki nem látott.
Leheltem egyet felébredt, leheltem kettőt megszületett, sóhajtottam egyet felolvadt, sóhajtottam kettőt megmenekült.
Bízol bennem?- hengerelt le kérdésével.
Miért kérdezed?- válaszoltam gyanakodva, talán rosszul végzem a munkám?- lendültem támadásba egy újabb kérdéssel.
Nem, csak azért kérdezem, mert bíztam abban, hogy a feladat bevégeztetett. Nem is tudtam, hogy van feladat?- kapkodtam a levegőt. A feladatod bevégezted, belém szerettél, harsogták a fák, zizegték a hajnali hangyák, bőgték az állatok.
2011-05-20
Ferenczik Kriszta - diketopiperazin@gmail.com
A cikket írta: diketopiperazin
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Diketopiperazin!
(*Elolvastam, majd visszamentem időben -elolvastam előző cikkeidet-, hogy generikusan is értelmezni tudjam az írást, tudjam hova tenni hozzád képest a művet.)
Ez egy nagyon érdekes írás. 2x is elolvastam, hogy rendesen értsem. Nagyon vad álomvilágot írtál meg, de azt hitelesen, jól. Ami hiányérzetem volt, hogy az őrült írói képeid mellett, némi összekötő "értelmet" is jó lett volna olvasni. Ez így lehet sok(k) sokaknak (vagy én vagyok túl racionalista). *Most, hogy olvastam tőled, látom a stílusod ilyen. Én annyit javasolnék, hogy mégis vigyél az írásaidba egy kevés hétköznapit, jobb lesz -szerintem-.
Üdv és grat.,
Pinokkió
Kriszta
(*Elolvastam, majd visszamentem időben -elolvastam előző cikkeidet-, hogy generikusan is értelmezni tudjam az írást, tudjam hova tenni hozzád képest a művet.)
Ez egy nagyon érdekes írás. 2x is elolvastam, hogy rendesen értsem. Nagyon vad álomvilágot írtál meg, de azt hitelesen, jól. Ami hiányérzetem volt, hogy az őrült írói képeid mellett, némi összekötő "értelmet" is jó lett volna olvasni. Ez így lehet sok(k) sokaknak (vagy én vagyok túl racionalista). *Most, hogy olvastam tőled, látom a stílusod ilyen. Én annyit javasolnék, hogy mégis vigyél az írásaidba egy kevés hétköznapit, jobb lesz -szerintem-.
Üdv és grat.,
Pinokkió