Agyszivárgás
Látogatók száma: 56
Délután négy óra. Fejed felett ipari kamera. Lábaidnál gyerek. Kezedben Tequila. Szerinted?
November volt. Sötét. Rideg. Ez az az időszak, amikor a karácsonyvárás bizsergető érzése tartja életben a szépre s jóra sóvárgó lelkeket. Korán sötétedik és az időjárás sem kedvez a hosszú délutáni sétáknak, ezért aki társaságra vágyik, néhány barátnővel asztalt foglal egy gyereksarokkal is rendelkező, otthonos kávézóban, vagy valamelyik játszóházban szürcsölget forró csokoládét, miközben a nebuló építőkockával ápolgatja a plüssmacikat. Én egyik cselekményt sem éreztem felebarátomnak, különösen nem napi rutinként, ami a cseh anyák körében igencsak elterjedt télvíz ideji tevékenység, miután ők otthon kuksolni nem szeretnek, főzni-sütni nem tudnak, mosni, vasalni, takarítani pedig nem akarnak. Hozzáteszem, hogy itt ötszáz forintból rendelhetsz magadnak caffe latte-t szelet süteménnyel, de ha elég a sör, abból ennyi pénzért hármat is. Mesélhetnék még az árak emberbarát színvonaláról (majd egy másik szösszenetemben), ám most egy egészen más dologról picsognék.
Ott tartottam, hogy szeles, hűvös november és majdnem depresszió, amikor is anyuka telefonál, mi lenne, ha mi ketten, közösen, vásárolnánk havi jegyet a helyi sószobába, ami azon túl, hogy kellemes elfoglaltság (ülünk a pihenőszékekben, amíg a kölykök a sóval teli "homokozóban" vezérlik a markolókat) még hasznos és egészséges is. Hallelúja, bólintás. Másnapra előjegyeztettük magunkat negyvenöt percre. Előző este már kellő izgalomban vártam a holnapot, hogy végre eltérő kinézetű helyiségben lehetek, mint a mosókonyha. (Széljegyzet: biztos bolondnak tűnök, de nekem ez akkor felért egy trópusi nyaralással.) Sebtiben üzenetet küldtem az édesanyának - természetesen viccből -, hogy a Tequila mellé sót már nem kell magunkkal vinni...
Tökéletes kis sószoba volt. Az épület aulájában levetkőztettük az apróságokat. Otthoni cipőbe bújtattuk őket. Mi kaptunk a recepción lábzsákot, aztán lépcsőkön lefelé menet jutottunk el a pöpec terembe. Kérésünkre pánsíp zenét játszottak a hangszórók. Gyorsan huppantam is az egyik pihenőszékbe. Hangulatvilágítású falak. Két csimota már lapátolja a homoknak hitt sót. Szemem húnyom. Vagyis húnynám. Anyuka leskelődik körbe-körbe, merre van az ipari kamera.
- Miért? - kérdem tőle.
- Hogy ne lássanak.
Végül talál egy pontot, ahol rejtve maradhat. Odahív. Táskájából előhúzza az üveg Tequilát. Észveszejtés. Mindjárt bömbölök. Vagy röhögök.
- Ne hülyéskedj! Én csak vicceltem! - tiltakoztam irulva-pirulva.
- Én pedig komolyan gondoltam - vigyorogta és felszínre bányászott két poharat is a pelenkák között kutatva.
Rögvest tudatosult bennem a szituáció komolysága, és annak a tényállásnak a valótlansága, hogy Anya mindig, minden körülmény között feddhetetlen, és anyaléte nem enged számára egy kis bohóságot, nem csupán a bohóság kedvéért, hanem azért is, hogy mosolyogva lehessen később, odahaza, kakis bugyikát sikálni.
Végül "csak" egy kupicával hörpintettem, mégis vigyor bújt arcomra, azt hiszem attól az igazságtól, hogy három perc erejéig ismét tizennyolc éves lehettem, ahogy settenkedve a kamera figyelme elől, sorstársammal koccintgatok egy sószobában, miközben kétéves fiam kisautózik az ellentétes oldalon. Sokkal jobb érzés volt, mintha este tízkor egy bárban, üveg sörrel tettem volna hasonlót.
Juszt is tökkelütött maradok anyaként is.
A cikket írta: Suvahe
Hozzászólások
időrendi sorrend
Pussz,
Éva
Pussz,
Tündér