Megy a hasam, én meg megyek utána

Látogatók száma: 49

Mai koktélajánlatunk: Nyári meleg + másnaposság = eszeveszett hasmenés.

Ne nevessetek ki, megtörtént velem... :)

Néhány éve még versenyszerűen sakkoztam.
Vasárnap reggel indultunk egy 90km - re lévő városba, meghívásos versenyre.
Reggel fél nyolckor indultunk egy autóval öten, hogy a kilenc órai kezdésre biztosan odaérjünk.
Előző este buli volt a haverokkal, ment az ereszd el a hajamat, ittunk rendesen, reggel hatkor feküdtem le.
Alig aludtam másfél órát ébresztenek, menni kell...
Beültem a konzervdobozba (Lada 1200) és a reggeli forróságban nekiindultunk.
Tizenöt kilómétert utaztunk, amikor az útbaeső településen megálltunk egy kis boltnál, valami lélekemelőt venni. Azaz a sofőrnek üdítőt, a többieknek sört.
Természetesen nem volt hűtve sörük. A meleg sör pedig csodákra képes, amint a későbbiekben erre fény fog derülni...
Szóval indultunk tovább, megittuk a "vásárfiát" percek alatt.
Alig telt el újabb néhány perc, éreztem, hogy a beleimben valami irgalmatlan folyadékáramlás indult meg. Ajaj - gondoltam -, itt bajok lesznek.
S, ahogy az lenni szokott pillanatokon belünk ez a veszedelmes cunami napvilágra kívánkozott.
Erőteljesen figyeltem az út melletti erdősávokat, illetve bokrokat, melyik lenne megfelelő számomra.
Természetesen egyik sem tetszett.
Úgy éreztem, hogy egyre lassabban telik az idő, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy kitörjön belőlem valami. Valami, ami sajnos nem nevetésnek készült, de mégcsak nem is a számon keresztül készül távozni.
Sebaj, kibírod, nemsoká odaérünk! - nyugtattam magam.
Én, aki mindig szóval tartja a többieket, most síri csendben, gondolataimba temetkezve ültem a jobb hátsó ajtó mellett.
Soha életemben nem járt a fejemben a sivatag és a szárazság, de most hirtelen doktori disszertációt tudtam volna írni belőle.
Beértünk egy városba, ahonnan már csak 20km volt hátra.
Ekkor már izzadtam, nem volt akkora forróság, mégis patakzott rólam a víz.
Természetesen az összes közúti jelzőlámpa pirosra váltott, ahogy meglátta, hogy érkezem.
Hihetetlen kínokat éltem át, már torokból szívtam vissza a támadásra készülő feketesereget...
Soha életemben nem szitkozódtam, de most, aki nem tempósan haladt előttünk, hangos szóval szebb éghajlatra kívántam.
Végre kiértünk a városból és mivel a sofőr látta rajtam, hogy "szülési fájdalmaim vannak" és, hogy sürgősen távozni készül a "magzatvíz" és mert talán féltette a kocsi kárpitját, beletaposott a gázba.
Bő tíz perc alatt megtettük a maradék kilómétereket, de ez a tíz perc egy örökkévalóságnak tűnt.
Megérkeztünk és ekkor felgyorsultak az események.
Kiszáltunk a kocsiból és bementünk az épületbe, amely helyet adott a sakkversenynek.
Több, mint 6000 nm - es volt az épületkomplexum, amely egyben általános iskola is volt.
Bementünk az aulába, ahol a verseny zajlott és ahol a gyülekezőt is tartották.
A többiek mentek üdvözölni versenytársaikat, de Én "se hall, se lát" módjára a terem végéhez siettem, ahol ki volt írva, hogy "WC erre".
Átléptem a mennyek kapujának hitt ajtót, de csalódnom kellett, mert csak folyosókat és ezernyi ajtót láttam, de egyiken sem volt WC felirat.
Megindultam a szemben lévő WC - n felfelé, ahol egy férfival találkoztam.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol van a toalette?
- Én is azt keresem.
Puff neki. Jótól kérdezem.
Már annyira ostrom alá vették záróizmaimat az ellenséges csapatok, hogy időközönkét le kellett guggolnom és remegve próbáltam megelőzni a katasztrófát...
Az utamba eső összes ajtót kinyitottam, de mindenütt csak osztálytermekbe botlottam.
5 - 10 méterenként az utóbbi guggolós - remegős műveletet végrehajtottam.
Az egyik ajtónál felcsillant a remény és látni véltem az alagút végét: WC - re találtam.
Nem szaladtam, de úgy ziháltam, mint aki most futotta le a maratont.
Berontottam a WC - be és akkor minden reményem elveszett: sehol sincs papír...
Ugyan évek óta informatikával foglalkozom és papírral csak ritkán találkozom, de most imát remegtem a papírok Istenéhez, hogy fogadjon kegyeibe.
Ujjabb rohanás a fojosón, le a földszintre.
A lépcső tetején egy utolsó guggolás - remegés, ahol már a seregek majdnem áttörték a védelmi vonalaimat és le a lépcsőn.
Egyfolytában az járt a fejemben, hogy ha elveszítem ezt a küzdelmet, akkor szó szerint egész nap szarban leszek. Az pedig délután hat óráig sem számomra sem versenytársaim számára nem túl kellemes élmény.
Ahogy leértem a lépcsőn, látom hogy integet az előbbi WC kereső férfi és hangos szóval kiált nekem:
- Itt a toalette!
Ez nekem úgy esett, mintha a kedves olvasónak azt mondanák, hogy ötöse lett a lottón.
Úgy rohantam az uticélom végállomása felé, hogy Ben Johnsonra száz méteren kétszázat vertem volna...
Berontottam reményeim helyiségébe.
Itt a mosdó volt és innen nyillott a WC csészék áldott világa.
Mivel az előbb már rossz tapasztalataim voltak, a tükröknél elhelyezett kéztörlő gurigát magamhoz vettem és így indultam a vesztőhelyre...
Berohantam az első fülkébe és remegő kézzel letoltam a nadrágot...
Még szerencse, hogy nem ült ott senki, mert élete legcsúnyább élményében lett volna része.
Mivel a jó Isten a nadrágom letolásának pillanatában levette rólam a kezét, a gatya korca felett kitört a veszedelem, még a vécecsészére sem volt időm ráűlni.
Nem tudom, hogy milyen érzés, amikor valaki megszüli gyermekét, de szerintem ez is felért vele.
Hátra néztem és azt láttam, hogy a vécé felhajott tetejét teljesen beterítette az aszfaltszörny.
Kélyes mosollyal csordogált lassan lefelé a csésze irányába.
Ekkor vettem észre, hogy oda volt készítve egy WC papír a ülőkére, de az már azóta fehérről barna színre váltott és elgurult a kabinok között...
Mivel ez a fülke jóvoltamból katasztrófa súlytotta övezetté alakult, ezért kijöttem belőle és köjál jelleggel lezártam.
Átmentem a mellette lévőbe, ott rendeltetés szerű használat közben útjukra engedtem az utóseregeket.
Majd, miután eleget tettem minden higiéniás követelménynek, boldog szívvel hagytam el a fülkét, mennyei mosollyal arcomon kezetmostam és mentem vissza az aulába.
Ott az egyik falumbeli csapattársam kérdezte, hogy hol voltam eddig.
Ekkor a következő beszélgetés zajlott le közöttünk:
- Ne kérdezz semmit, csak menj be a WC - be és nézz be az első kabinba.
- Miért, mi van ott?
- Ne kérdezz semmit, csak menj, és nézz be!
Ő, értetlenkedve és mit sem sejtve útnak indult.
Pár perc elteltével visszaérkezett, és az arcán hatalmas döbbenet ült.
Odajött hozzám:
- Te állat! Azt Te csináltad?
S, Én, mint aki felfedezte a rák ellenszerét, büszkén mondtam:
- Igen, ÉN!

A cikket írta:

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Petra

Úgy gondolom mindenki volt már ilyen "szorongatott" helyzetben.
Nagyon érzékletes az írásod, így teljesen átéltem veled a kínokat.
Jó stílusban írsz.
Két problémám van csak:
1. én azért nagyjából legalább rendet raktam volna magam után:(
2. és a szülési fájdalmakat biztos, hogy nem emlegetném én sem a székeléssel párhuzamot állítva. De tudom hogy már ezért elnézést kértél egyszer, úgyhogy megbocsájtom:)

franci

Teljesen átérzem a sztorid mondanivalóját, volt már benne részem nekem is, nem egyszer, mivel elég érzékeny a gyomrom és nincs is rá szó, mit él át az ember ezekben a kínos percekben, amelyek óráknak tűnnek abban a helyzetben.
Bár cskati-nak annyiban helyt adok, mivel már én is átéltem a szülési fájdalmat, hogy bár össze nem hasonlítható fájdalommal jár minkét helyzet, de nem lehet egy napon említeni őket mégsem.
S azt is tudom, hogy nem bántó szándékkal használtad a "valaki megszüli gyermekét" kifejezést, hisz ezt elég gyakran használják az emberek, ha fájdalmas állapotot érzékeltetnek, én megbocsájtom a szóhasználatot.

 

Tiszta szívből sajnálom, ha ezzel neked kellemetlenséget okoztam, és fogad legőszintébb bocsánatkérésemet.
A fájdalmat próbáltam megszemélyesíteni, de talán elvetettem a sulykot, vagy lehet hogy nem jó helyen keresgéltem...
Mégegyszer elnézésedet kérem, és mindenkiét, akinek az önérzetébe gázoltam!

Amarilla

Olyan érzékletesen írtad meg nagy kínodat, hogy veled együtt izzadtam...:-)
Fontos az önirónia!
No, meg a traumákat tanácsos kibeszélni (kiírni) magunkból...:-D