újabb események régebbi események további események
20:07
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
20:05
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
23:21
Tündér módosította a naplóbejegyzését
23:10
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
12:32
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
22:10
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
21:42
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését

Tisza parti nyár...

2010. június 2. - Látogatók száma: 22

Egy szép gyermekkori történetet mesélek el Néktek. Nagymamám emléke örökre él szívemben. Soha nem feledem azt a nyarat, amit együtt töltöttem vele, a kukorica szárából készült kicsi palotánkban. Ahol csak egymásnak -és egymásért voltunk...

Tisza parti nyár….
Helena

Aprócska leányka voltam, mikor Nagymamám engem tartott arra érdemesnek, hogy magával vigyen a Tisza partján meghúzódó kukoricaszárból épített nyári palotájába.

A három unoka közül Én voltam a legnagyobb, s talán az Én kezeimet tartotta munkára termettnek, hogy kevéske erőmmel és igen nagy szorgalmammal támogassam Őt a kukorica betakarítás fárasztó munkájában.
Lázasan készülődtem, s boldog voltam a kitüntető figyelméért.
Csüngtem rajta... míg esténként mesélt, hogy hogyan telnek majd a napjaink a Tisza partján.
Mesélt a folyam csodálatos világáról, az ott élő emberekről, munkájukról, hiszen jól ismerte a dolgos hétköznapok egyhangúságát, hiszen az Ő gyökerei is onnan eredtek. Meg is állapítottam, hogy nehéz a sorsuk, mert mindent a két kezük munkájával kellett előteremteni.
Ekkor még nem is sejtettem, hogy az a bizonyos minden, mit is takart.

Nagyon vártam az indulás napját, de már az is lázba hozott, hogy hazaérkezésem után, elkezdődik számomra az iskola, mert iskolakötelessé váltam. Kis életem nagy fordulatának számított a szeptember eljövetele.

Elérkezett a nagy nap.
Életemben még soha nem ültem vonaton. Hosszú fárasztó út előtt álltunk. Nagyi a holminkat egy kopott kofferba pakolta, s az útravalónak szánt elemózsiát egy hatalmas kockás kendőbe tekerte, minek aztán összekötötte a négy sarkát, valahogy a hátára kötözte. Szegény, mint egy mozgóárus úgy nézett ki.
Nagy izgalom fogott el, mikor a vonat pöfékelve elindult.

A letekert ablakon kitekintettem, és a sűrű hömpölygő füst az arcomba csapódott.
Apró kicsi szikrák repkedtek a füst között, mint megannyi parányi csillag szikráztak a szemem előtt.
Az orrom ismerkedett ezzel a nehéz füstszaggal, ami végül is, nem tűnt számomra kellemetlennek, sőt.....
Nagymamám kis idő elteltével elővette a nagy kockás kendőt és olyan „terülj - terülj asztalkám”-at varázsolt elém, hogy szemem - szám tátva is maradt.
Útitársaink döbbent arcát látva Nagymamám, végigkínált mindenkit.
Illendőségből csak a finom előző nap sütött almás rétesnek nem tudtak ellenállni.
Jóízűt ettünk - ittunk és Én, a korai ébresztés miatt álomba is szenderültem.
A vonat kerekek monoton kattogása, a tele pocak meg is tette hatását, elaludtam. ..
Álmomban már ott jártam a Tisza partján, s a vonat monoton zakatolása ringatott -
ringatott.

Mire felébredtem, rövid idő után meg is érkeztünk.
Egy kalapos bajuszos bácsi várt bennünket.
A lovasszekérről felénk kiáltott

- No... megérkeztek, kijöttem magukért Margit, mert ez a kicsi lányka nem bírja majd a hosszú utat a gáton.
- Köszönöm Mihály, Én bírom... de a gyerek…, - s felém mutatott azzal a csontos vékony ujjaival, melyek a sok munkától el is voltak deformálódva.

Nagyi és Mihály bólogattak nagyokat, mintha a legnagyobb egyetértés lett volna közöttük, legalább ebben a kérdésben.

- Aztán mi újság, hogy van a család? – kérdezte Nagymamám.
- Jól vagyunk, csak a Riska miatt aggódunk, mert borja lesz.

Nem sok szó esett míg a szekér haladt. Az eső mosta gáton a keréknyomán kellett haladni, de el sem lehetett volna térni, mert abból a nagy mélyedésből csak valami
földön túli erő lett volna képes bennünket eltéríteni.
Csodamód élveztem a szekerezést, főleg ott hátul. A szénakupac közepén lettem elhelyezve. Finom szénaillat csiklandozta a orromat, s elnyúltam.
A kék eget néztem, a vonuló fellegeket...
Rácsodálkoztam, hogy némelyik milyen mókás alakzatot öltött, s próbáltam kitalálni, mit is rajzolt az égre a nyár és a szél.
Időnként egy - egy madár, - még gólya is -, díszítette a felhők játékát.
Csodákat láttam....

Egy jó órai kocsikázás után megérkeztünk.

- Héééé... hangzott el a vezényszó, és a szekér nagyot zökkenve megállt.

Az öreg lovat hazavezette az út, a keréknyom, akár behunyt szemmel is haladhatott volna az istállóig.
Körülnéztem... kerestem a palotát, amit Nagymama beharangozott, de nem láttam semmit. Leszálltunk a szekérről, majd a csomagokat hátunkra vettük és elindultunk a gát oldalába - lefelé.
Egyszer csak egy kukoricatábla szélénél megállt nagyanyám...
Kendőjét a fejéről lehúzta, kifújta magát. Megtörölte a kendővel verítékező homlokát.

- Megérkeztünk kincsem... egy nagy sóhajtás hagyta el az ajkát.

Rémülten körülnéztem, de nem láttam semmit, csak egy kupacot kukoricaszárból...

- Hol van a palotád... kérdeztem.
- Itt van az orrod előtt... Ez a csodapalota, csak most éppen, ilyen kicsinek mutatja
magát.

Kiülhetett a rémület az arcomra, mert nagyanyám a csontos, bütykös ujjaival egy barackot nyomott a fejem búbjára és így szólt:

- Sose búsulj kincsem, olyan vackunk lesz, hogy még egy királykisasszony is megirigyelné...

Fogalmam sem volt, hogy mi az a „vackunk”...
No, de Ő biztosan tudja – gondoltam.
Leültem a kunyhó elé és néztem, hogy serénykedik. Hordta a szalmát... tömte a zsákot... porzott a keze alatt, ami oly sebesen járt, mint a motolla.
Előkerült minden kellék, ami szükséges, vagyis a legszükségesebb.

- Ne búsulj, nem szenvedünk hiányt semmiből... mondta, és Én hittem neki, mert igen erős asszony volt, tekintélyt parancsoló magabiztossággal mozgott és tette a dolgát.
Ifjú korában sokszor gyakorolhatta a palota építését, és a szalmazsák tömését - gondoltam.
Alig telt el egy kis idő, lakályossá tette a mi kicsi kukoricaszár palotánkat.
Estére már igen elfáradtunk, s vödörrel a kezünkben, - melyre kötelet erősített - lementünk a Tiszához vízért az esti tisztálkodáshoz.
Ott a kunyhó előtt - a csillagok kíváncsi tekintete elől nem tudtam elbújni – mosakodtunk, majd négykézláb bemásztunk az összement palotába.

Elnyúltam... finom szénaillat vett körül, s a távolban tücskök muzsikáltak.
Nagyanyám hirtelen felült - mint aki megfeledkezett valamiről - összekulcsolta megfáradt kezeit, és elmondta esti imáját...
Oly nyugalom szállt meg... a csend, a csillagos este varázsa, gyermeki fantáziám megmozgatta - álmodoztam - és egy pillanat alatt elvarázsolt királykisasszonynak, a kukoricaszár palatájának úrnőjének képzeltem magam.
Hatalmas báltermeket láttam, melyeket az esti mesékből ismertem.
A csillogást, a gyönyörű ruhákat. Ezeknek képzeletbeli birtoklásával szenderegtem, és álomba is ringatott e csodás álmodozás.
Időnként eszméltem... mert nagyanyám hamarabb elaludt, és halk egyenletes szuszogása biztatott, hogy - aludj kicsim, aludj már -.

Másnap reggel korán keltünk, mert rengeteg volt a munka, 40 sor kukorica várt. Kemény munka volt... időnként esedezve ránéztem Nagyanyámra, egy kis pihenőért könyörögtek szemeim, de aztán fürgén próbáltam utolérni,... de hiába.
Az Én parányi kezeim nem szokták az ilyen munkát, de hősiesen iparkodtam, hogy lemaradásomat behozzam.
Így telt el két nap, már sajgott mindenem, a hátamat felégette a nap, majd Nagyanyám egy óriási kendőt kötött a hátamra, hogy védje bőrömet a nap kegyetlenül égető sugaraitól.
A mezítlábas élet talpamat felsebezte, a szúnyogok csípései hatalmas dudorokká nőttek. A testem tele volt sebbel, amit az éles kukorica levelek ejtettek. Nagyon mélyen bevágták gyenge húsomat, égett a fájdalomtól, de összeszorított fogakkal tettem a dolgom.
Erőm, már fogytán volt, lassult a tempóm, mire nagyanyám elkezdett bíztatni

- Igyekezz kincsem, mert jönnek a fellegek, estére végeznünk kell...

Feltekintettem az égre, s egyre sötétebb és sötétebb lett.
Utolsó erőnket is összeszedve még a zivatar előtt befejeztük a munkát.
Gyors mosakodás következett, enni csak egy pohár tejet kívántam, amit a gátőr felesége kis alumínium kannába lehozott nékünk.
Szerény vacsoránkat elfogyasztottuk, lefeküdtünk, majd nagyanyám meséjére el is aludtam.
Még hallani véltem a villámok haragját...
Vad erővel zúgtak a fák, villámlott, s állták a vihar ostromát.
Időnként, a szűkre szabott palota ajtónyílásán – ugyanis nem volt ajtó - bevilágított az ég haragja. Palotánk oltalmában biztonságban éreztem magam.
Fogalmam sincs, hogy mire ébredtem, de amikor magamhoz tértem, Nagyanyám hangját véltem felismerni, egyre közelebbről, egyre tisztábban, hogy az álom el is szállt a szememről.

- Kelj gyorsan kincsem, mert elönt minket a víz....

Felültem... szemem hiába dörgöltem, nem láttam semmit, csak akkor, amikor a villám a lámpásával jelezte, hogy még itt van, nem tágít, majd móresre tanítja a városi embert. Folyt a víz a szalmazsákra, mindenünk elázott, nedvessé vált minden, és a felhőszakadástól patakokban folyt a víz.
Ürgének éreztem magam, akit kiöntenek.
Keserves sírásra fakadtam, mert a biztonságosnak hitt palota, mégsem olyan biztonságos. Hát persze, csak mókázott Nagyanyám - gondoltam durcásan -
hiszen ez, csak egy kis viskó.
Kimásztunk a vackunkból, majd Nagymama sebesen a hátára kapott, és futásnak eredt a gátőr háza felé.

- Ne sírj galambom, van menekvés....

nyugtatott, de Én a nyakamat is behúztam, úgy kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló a szalmaszálba. Ha akart volna, se tudott volna elhagyni.
Szorítottam... mert Ő volt a menekvés kulcsa.
Bőrig ázva, reszketve a félelemtől elértük a gátőr házát, majd bekopogott az apró ablakon, és jajveszékelve kiabálta

- Jaj, Mihály! Engedjenek be, mert elöntött a víz...

Az ablakban megcsillant egy pislákoló fény, és hosszú fehér hálóingében Mihály kinyitotta az ajtót. Felesége a konyhában a kemence mellett a padon fekvőhelyet készített számunkra.
Egy nagyon kellemetlen szagú szőrme alkalmatossággal letakarta, egy másikat takaró gyanánt adta és jó éjszakát kívánva, elfújta a petróleumlámpát.

Lefeküdtünk nagyanyámmal vackunk biztonságába, de engem zavartak az új illatok, amiket éreztem. Nagyanyám testét körém fonva átkarolt, és így reszkető kis testem megnyugodva csendesen megpihent.

Másnap reggel, Mihály hangos kiabálása ébresztett mindenkit. A libák versenyre keltek a gazdával. Nyakukat előrenyújtva futkároztak...a tehenek bőgtek..., s hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ezek a hangok számomra nem voltak ismerősök.
Kiugrottunk a vackunkból, szaladtunk az udvarra, hogy mi történhetett.
Nagy volt a riadalom, mert egy fiatal borjú játékos kedvében ráugrott a verem tetejére, és beszakadt.
Szegény boci… tehetetlenségében csak bőgött - bőgött, az anyja úgyszintén. A gazda a gerendákat a boci hasa alá helyezte, majd éppen egy hozzájuk érkező nagy bajszú bácsival kimenekítették a pórul járt boci csemetét.
Vidáman, farkát ide - oda csapkodva szaladt az anyjához, s oldalát megbökdösve kérte a finom tejecskét vigaszként. A nagy izgalom elmúltával mi is kaptunk egy jó nagy pohár frissen fejt tejet, egy nagy szelet vajas kenyérrel.

Még most is érzem, annak a ropogós kenyérnek és vajnak a finom illatát, amit a gazdaasszony szorgos két kezével készített, továbbá azokat a falusi ízeket, melyek örökre beivódtak az emlékeimbe.

Soha nem felejtem azt a nyaram.
A Nagymamámat, a kukoricaszár palotát, miben a nagyi jóvoltából királylánynak érezhettem magam minden éjszakán.

Nagy kár, hogy a mai gyerekek ezt a csodát nem élhetik meg, vagy talán mégis…
Mert mi is kell ehhez az élményhez? Egy jóságos Nagymama... ki munkára neveli a csöpp kezeket, és nagyon sok szeretet, ami egész életünket beragyogja.

V é g e

A cikket írta: Helena

5 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. június 3. 13:22

megtekintés Válasz erre: anubis - 2010. június 3. 13:03

Kedves Helena, nagyon jó cikk, picit el is érzékenyültem, a saját nagyimat juttatja eszembe, aki már öt éve nincs velünk. Bár én nem voltam a kukoricaföldön vele, mégis szinte látom magam előtt, amiről írtál. Az én nagyim is rengeteget mesélt a gyermekkoráról, amikor nem volt más választásuk, be kellett állniuk dolgozni a felnőttek mellé.
Ő is világ életében keményen dolgozott, mégis maradt ideje a családra, a kertre, pillanatok alatt sütött palacsintát, fánkot, bármit. Jókedvét sem vette el az élet nehézsége, örök optimista volt és imádta a családját. Halála nagyürességet hagyott maga mögött, azóta nincsenek igazi ünnepek, ő volt, aki összetartotta a családot.
Gratulálok a cikkedhez, még sok ilyet írj nekünk:)

Kedves Anubius!

Milyen remek dolog, mikor olvasunk egy mások által leírt, átélt történést, mert eszünkbe juttat sok mindent. Bizonyára a Te drága nagyikád máskor is eszedbe jut, hiszen írod, mennyi mindent köszönsz néki.
Egy kicsit felelevenednek az emlékképek, s ez benne a csodálatos.
Remélem egykor majd - jó lenne, sokára - rólunk is majd így vélekednének az unokák. De ezért tennünk is kell....
A nagyik küldetése a szeretet, amivel átölelik óvják az unokákat.
Tudnak újra gyermekké válni, s együtt bolondozni a fiatal generációval.
Nekem most pl. az is eszembe jutott, hogy milyen csodás rongybabákat készített, pedig akkor már voltak porcelán fejű babák is. Én mégis az ő babáit szerettem, s voltak a kedvenceim. Ő tanított meg a kerti munka szeretetére, és még sorolhatnám mennyi mindenre.
További szép emlékezést!
2010. június 3. 13:03
Kedves Helena, nagyon jó cikk, picit el is érzékenyültem, a saját nagyimat juttatja eszembe, aki már öt éve nincs velünk. Bár én nem voltam a kukoricaföldön vele, mégis szinte látom magam előtt, amiről írtál. Az én nagyim is rengeteget mesélt a gyermekkoráról, amikor nem volt más választásuk, be kellett állniuk dolgozni a felnőttek mellé.
Ő is világ életében keményen dolgozott, mégis maradt ideje a családra, a kertre, pillanatok alatt sütött palacsintát, fánkot, bármit. Jókedvét sem vette el az élet nehézsége, örök optimista volt és imádta a családját. Halála nagyürességet hagyott maga mögött, azóta nincsenek igazi ünnepek, ő volt, aki összetartotta a családot.
Gratulálok a cikkedhez, még sok ilyet írj nekünk:)
2010. június 3. 10:26

megtekintés Válasz erre: Monchery - 2010. június 2. 21:10

Ez nekem nagyon, nagyon tetszett kedves Helena!
Az biztos, hogy sokat lendítene az értékrenden, ha manapság is legalább egy nyárra mindenki tapasztalhatna hasonlót!
Nekem szerencsém volt (bár akkor nem tartottam annak), hogy ilyen környezetben nőhettem fel.

Egyszer majd, mikor amikor az évek feledtetik véled a nehézségeket, csodára fogsz lelni a régi emlékképeid kapcsán. A csoda most is ott van, kívánom találd meg csak bogarássz az emlék lapjaidon.
Örülök, hogy itt jártál.
2010. június 2. 21:10
Ez nekem nagyon, nagyon tetszett kedves Helena!
Az biztos, hogy sokat lendítene az értékrenden, ha manapság is legalább egy nyárra mindenki tapasztalhatna hasonlót!
Nekem szerencsém volt (bár akkor nem tartottam annak), hogy ilyen környezetben nőhettem fel.
2010. június 2. 19:46

megtekintés Válasz erre: Tündér - 2010. június 2. 17:42

Helena, ez csodálatos! Nagyon élvezetes írás, írtóra tetszett!!!


Pussz,
Tündér :-)

Köszönöm, igazán kedves vagy.

A mai gyerekek miből maradnak ki.....
2010. június 2. 19:45

megtekintés Válasz erre: Babenko - 2010. június 2. 16:11

Nagyon szépen leírtad! Tetszett! Mondjuk az én élményeim....egy életre megutáltam, a kukorica és a krumpli szedését. :( Minden tiszteletem azoké az embereké, akik tudnak alázatosak lenni a földdel, mert egy irtózatos munka az! :((((

Köszönöm, hogy olvastál.

Hát bizony még most is fel tudom idézni a felégett hátam fájdalmát.
Azóta sem törtem kukoricát, de kukoricára térdeltem....
Az emlékeim viszont csodásak.
2010. június 2. 17:42
Helena, ez csodálatos! Nagyon élvezetes írás, írtóra tetszett!!!


Pussz,
Tündér :-)
2010. június 2. 16:11
Nagyon szépen leírtad! Tetszett! Mondjuk az én élményeim....egy életre megutáltam, a kukorica és a krumpli szedését. :( Minden tiszteletem azoké az embereké, akik tudnak alázatosak lenni a földdel, mert egy irtózatos munka az! :((((
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: