Végállomás!...

Válasz erre: ottiolgi

Versemmel válaszolok: Szathmáry Olga Ottília
Mondd…

Mondd lesz-e sírom,
ha szemem lehunyom?
Síromon virágok.
Szomorúfűz fejfának.

Mondd van-e másvilág?
Szeretteim várnak-e, ott hol a túlvilág?
Kik sokszor öleltek rég,
szeretnek-e még?

Hamvaim szórjátok habokba,
fogadják be örvények, amikor
fenségesen kivirágzik a folyó,
Tiszának vizébe, vagy a Bodrogba.

Amikor a kérészek is utolsót rebbennek,
Végső násztáncot járnak, kecsesen libbennek.
Tetemeiket a fölöttük cikázó fecskék siratják.
Utolsó útjukat csak ők láthatják, s csodálják.

Zendül madaraknak dala.
Fák susogása örömóda.
Hullámokat borzolja szél.
Hópihéket hoz reá a tél.

Hajlanak folyóba szomorúfűzfa ágak.
Fodrozódó habok messzire elsodornak:
a Szőke Tisza a Dunába ömlik,
Három ága Fekete- tengerbe torkollik.

Egy vízcsepp ölelte porszem
az Isten teremtette természet fura
körforgásában talál rá a nagy útra.
A csoda a lélek, legszebb szerelem.

NE MONDD, HOGY VÉGE VAN AZ ÉLETNEK!
Távozunk egy másik terébe a létnek.
Testünk porhüvely, őrzője őseink:
GENETIKAI VÉRVONALÁNAK SZÜLÖTTEINK.

SZERELEM ÁLATAL KAPOTT ÖRÖKSÉGÜK!
VISZIK TOVÁBB GYERMEKEINK, UNOKÁINK.
MIT REÁNK TESTÁLT NEMZETSÉGÜNK.
ÁTADJUK: ŐK ŐRZIK TOVÁBB LÁNGJAINK!