Hozzászólásomban el kell, hogy mondjam, előbb kezdtem el a kommenteléseket ( nem mindet, csak néhányat) olvasni, mint magát az írást. Ilyet ritkán teszek. Az írás komoly kérdéseket feszeget. Kérdéseket, melyekben néhol a válasz is ott van. Az írója véleményét is megfogalmazva. Jó írás és nem véletlenül van ennyi hozzászólás . Mindannyiunkat foglalkoztat a ez a kortünet. Látható az is, hogy a problémának, mert az, a gyerekek isszák meg a levét. Mókuskerék szindróma. Az én véleményem csak egy a sok közül, s bizonyára sokan lesznek majd, akik nem értenek velem egyet. Részletet teszek közzé Magda D , hozzám intézett leveléből: " Az életem úgy alakult, hogy mindig nekem kellett erősnek és bátornak lennem. A házasságomtól egészen mást vártam, mint amit nyújtani tudott. Dolgoztam , tanultam képeztem magam, közben neveltem a gyermekeimet. Játszottam velük és segítettem őket a tanulásban, gondoskodtam róluk. A férjem egész nap távol volt, este későn jött haza. Evett, elolvasta az újságban , azt ami érdekelte, nézte a Tv-t és tisztálkodás után aludt. Én pedig rohangáltam a megoldandó feladatok között, meg kellett felelnem sok követelménynek, hogy a munkámat megtarthassam. A Férjemnek ez sem sikerült. Amíg dolgozott, addig is jóval többet kerestem. Később ez még inkább megmutatkozott . A bérkülönbség már a duplájára nőtt. Aztán nehezen, de talált munkát, a gyerekek megnőttek. Kirepülőben vannak. Emancipált nő vagyok, önálló döntésekkel, felelősséggel. De az egészet odaadtam volna azért, hogy csak napi négy órában kellett volna dolgozni, és a család dolgaira jutott volna több idő. A férjemnek lett volna több keresete és én is kiegyensúlyozottabb lehettem volna. A gyerekek is. Sokat idegeskedtem, rohangáltam. Az egészségem bánja. Nem váltam el. Lehetett volna másik életem. Talán könnyebb. Nem tudom, de az biztos, hogy csak így voltam képes összetartani a családot. Hamarosan férjhez megy a lányom. Féltem, mert látom, hogy ugyanabba cipőbe fog járni, mint én. Dolgozni akar, karriert csinálni. A férje nézzen fel rá. Én meg azt vallom, ennek fordítva kell lennie. A társadalom, a gazdasági válságok az okozói annak, hogy nincs munka. Szétforgácsolódik a család szerkezete. Persze, ehhez az is kell, hogy a férfi FÉRFI akarjon maradni , a nő pedig valóban NŐ lehessen. " Eddig a levél. Sok igazságot tartalmaz. Mamóka írása eszembe juttatta ezt a nem is olyan régi levelet...
Nagyon örülök, hogy ezt leírtad!
Hidd el, sokan gondolkodnak így, csak ezt a véleményt nem divatos ma már hangoztatni.
Igen, elismerem, sokan vannak, akiknek fontosabb a saját karrierjük, és a férfi csupán egy dolog miatt szerepel az életükben.
Ám legyen, ha ők így boldogok.
De nem ez a többség, és nem is az átlag.
Ezek a nők elvégzik a feladatokat, felveszik a terheket, sokszor nem is panaszkodnak, de a végeredmény gyakran sírásba fullad. Mert igenis kell mellénk egy erős férfi, akire felnézhetünk, de mégis egyenrangú társnak tart bennünket.
Aki időnként leveszi a terheinket a vállunkról, akire anyagilag és erkölcsileg is számíthatunk, és aki elismer minket, akik a legtöbbet vállaljuk a családért - amiért szerintem érdemes élni.
Hozzászólásomban el kell, hogy mondjam, előbb kezdtem el a kommenteléseket ( nem mindet, csak néhányat) olvasni, mint magát az írást. Ilyet ritkán teszek. Az írás komoly kérdéseket feszeget. Kérdéseket, melyekben néhol a válasz is ott van. Az írója véleményét is megfogalmazva. Jó írás és nem véletlenül van ennyi hozzászólás . Mindannyiunkat foglalkoztat a ez a kortünet. Látható az is, hogy a problémának, mert az, a gyerekek isszák meg a levét. Mókuskerék szindróma. Az én véleményem csak egy a sok közül, s bizonyára sokan lesznek majd, akik nem értenek velem egyet. Részletet teszek közzé Magda D , hozzám intézett leveléből: " Az életem úgy alakult, hogy mindig nekem kellett erősnek és bátornak lennem. A házasságomtól egészen mást vártam, mint amit nyújtani tudott. Dolgoztam , tanultam képeztem magam, közben neveltem a gyermekeimet. Játszottam velük és segítettem őket a tanulásban, gondoskodtam róluk. A férjem egész nap távol volt, este későn jött haza. Evett, elolvasta az újságban , azt ami érdekelte, nézte a Tv-t és tisztálkodás után aludt. Én pedig rohangáltam a megoldandó feladatok között, meg kellett felelnem sok követelménynek, hogy a munkámat megtarthassam. A Férjemnek ez sem sikerült. Amíg dolgozott, addig is jóval többet kerestem. Később ez még inkább megmutatkozott . A bérkülönbség már a duplájára nőtt. Aztán nehezen, de talált munkát, a gyerekek megnőttek. Kirepülőben vannak. Emancipált nő vagyok, önálló döntésekkel, felelősséggel. De az egészet odaadtam volna azért, hogy csak napi négy órában kellett volna dolgozni, és a család dolgaira jutott volna több idő. A férjemnek lett volna több keresete és én is kiegyensúlyozottabb lehettem volna. A gyerekek is. Sokat idegeskedtem, rohangáltam. Az egészségem bánja. Nem váltam el. Lehetett volna másik életem. Talán könnyebb. Nem tudom, de az biztos, hogy csak így voltam képes összetartani a családot. Hamarosan férjhez megy a lányom. Féltem, mert látom, hogy ugyanabba cipőbe fog járni, mint én. Dolgozni akar, karriert csinálni. A férje nézzen fel rá. Én meg azt vallom, ennek fordítva kell lennie. A társadalom, a gazdasági válságok az okozói annak, hogy nincs munka. Szétforgácsolódik a család szerkezete. Persze, ehhez az is kell, hogy a férfi FÉRFI akarjon maradni , a nő pedig valóban NŐ lehessen. " Eddig a levél. Sok igazságot tartalmaz. Mamóka írása eszembe juttatta ezt a nem is olyan régi levelet...
Hozzászólásomban el kell, hogy mondjam, előbb kezdtem el a kommenteléseket ( nem mindet, csak néhányat) olvasni, mint magát az írást. Ilyet ritkán teszek. Az írás komoly kérdéseket feszeget. Kérdéseket, melyekben néhol a válasz is ott van. Az írója véleményét is megfogalmazva. Jó írás és nem véletlenül van ennyi hozzászólás . Mindannyiunkat foglalkoztat a ez a kortünet. Látható az is, hogy a problémának, mert az, a gyerekek isszák meg a levét. Mókuskerék szindróma. Az én véleményem csak egy a sok közül, s bizonyára sokan lesznek majd, akik nem értenek velem egyet. Részletet teszek közzé Magda D , hozzám intézett leveléből: " Az életem úgy alakult, hogy mindig nekem kellett erősnek és bátornak lennem. A házasságomtól egészen mást vártam, mint amit nyújtani tudott. Dolgoztam , tanultam képeztem magam, közben neveltem a gyermekeimet. Játszottam velük és segítettem őket a tanulásban, gondoskodtam róluk. A férjem egész nap távol volt, este későn jött haza. Evett, elolvasta az újságban , azt ami érdekelte, nézte a Tv-t és tisztálkodás után aludt. Én pedig rohangáltam a megoldandó feladatok között, meg kellett felelnem sok követelménynek, hogy a munkámat megtarthassam. A Férjemnek ez sem sikerült. Amíg dolgozott, addig is jóval többet kerestem. Később ez még inkább megmutatkozott . A bérkülönbség már a duplájára nőtt. Aztán nehezen, de talált munkát, a gyerekek megnőttek. Kirepülőben vannak. Emancipált nő vagyok, önálló döntésekkel, felelősséggel. De az egészet odaadtam volna azért, hogy csak napi négy órában kellett volna dolgozni, és a család dolgaira jutott volna több idő. A férjemnek lett volna több keresete és én is kiegyensúlyozottabb lehettem volna. A gyerekek is. Sokat idegeskedtem, rohangáltam. Az egészségem bánja. Nem váltam el. Lehetett volna másik életem. Talán könnyebb. Nem tudom, de az biztos, hogy csak így voltam képes összetartani a családot. Hamarosan férjhez megy a lányom. Féltem, mert látom, hogy ugyanabba cipőbe fog járni, mint én. Dolgozni akar, karriert csinálni. A férje nézzen fel rá. Én meg azt vallom, ennek fordítva kell lennie. A társadalom, a gazdasági válságok az okozói annak, hogy nincs munka. Szétforgácsolódik a család szerkezete. Persze, ehhez az is kell, hogy a férfi FÉRFI akarjon maradni , a nő pedig valóban NŐ lehessen. " Eddig a levél. Sok igazságot tartalmaz. Mamóka írása eszembe juttatta ezt a nem is olyan régi levelet...
Hidd el, sokan gondolkodnak így, csak ezt a véleményt nem divatos ma már hangoztatni.
Igen, elismerem, sokan vannak, akiknek fontosabb a saját karrierjük, és a férfi csupán egy dolog miatt szerepel az életükben.
Ám legyen, ha ők így boldogok.
De nem ez a többség, és nem is az átlag.
Ezek a nők elvégzik a feladatokat, felveszik a terheket, sokszor nem is panaszkodnak, de a végeredmény gyakran sírásba fullad. Mert igenis kell mellénk egy erős férfi, akire felnézhetünk, de mégis egyenrangú társnak tart bennünket.
Aki időnként leveszi a terheinket a vállunkról, akire anyagilag és erkölcsileg is számíthatunk, és aki elismer minket, akik a legtöbbet vállaljuk a családért - amiért szerintem érdemes élni.