újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Forró-szerelmes nyár - PÁLYÁZAT

Látogatók száma: 124

MÁJUS VOLT, mint most. A nyitott verandán ketten ültünk Piroskával, gyermekkori kedves barátnőmmel.

Előttünk kis asztalkán vaníliaillatú sütemény, mellette kis csészékben forró tea párolog. Arcunkat kellemes szellő simogatja, mélyen beszívjuk az akácvirág mézes illatát. Régen találkoztunk, jól esik megemlékezni elmúlt fiatal éveinkről.

Piroska azt kérdezi tőlem: – Emlékszel arra, amikor együtt jártunk a kisvárosi középiskolába? Te voltál a legjobb barátnőm, mindenhová ketten jártunk, mint egy ikerpár, s minden titkot megosztottunk egymással. Egy kivételével, amit én, mint valami kincset őriztem, magamnak akartam megtartani. Te annyira közel álltál hozzám, nem tudom, rájöttél-e mégis? Most azonban, ennyi év után elmondom neked, mi történt azon a forró nyáron, s mi zajlott le az én szívemben.
Szeme a távoli hegyvonulatra tekint, gondolatai a múltat kutatják. Nem szeretném megzavarni, csöndben ülök mellette, várok. Kicsit megborzong, mikor egy hajtincs arcába hull a szellőtől, ami visszahozza a jelenbe. Könnyű pulóverét vállán összehúzza, – majd elmeséli élete legszebb élményét.

– Most, hogy ránk süt a langyos tavaszi napsugár, látom az ébredő természet kibontakozását, ahogy nyílnak a virágok, érzem az akác bódító illatát, eszembe jut az a gyönyörű tavaszi nap, amikor először találkoztam Lajossal. Szabad akadémia nyílt a városban, a középiskola befejezése előtt álltunk, ő a gimnáziumban tanított, egyben a cserkészcsapat parancsnoka volt. Mi a humán tárgyak mellett gyakorlati tantárgyakat, – köztük gyorsírást is – tanultunk, amiben én jeleskedtem, ezért Lajos engem kért föl arra, hogy az előadásokat írjam gyorsírással. Ígéretet kaptam rá, hogy az átíráshoz szakmai segítséget kapok, ezért elvállaltam.

Nemsokára megkezdődött – hetenként két estén – az előadás-sorozat. Egyetemi tanárok, írók, a város nagy tudású, felkészült szakemberei, mindig más témában adták át ismereteiket a hallgatóságnak. A hatalmas teremben minden alkalommal megjelent a város színe-java, zömmel értelmiségi körökből; de a fiatalok sem maradtak el, tekintve, hogy több középiskola működik a városban. Téged is láttalak az előadásokon, talán ismerted Lajost. Nem mindennapi jelenség: magas, sportos alkatával, dús fekete hajával, meleg barna szemeivel azt hiszem, sok nőnek megdobogtatta már a szívét.

Fél ötkor kellett volna elindulnom azon a napon, de ebéd után lepihentem, és nem ébredtem föl időben, ezért sietve kellett készülődnöm, mert megbeszéltük, hogy a múlt heti előadások jegyzetét ma legépeljük. Alig készültem el, csengetnek. Lajos, a fess fiatal tanár állt az ajtóban. Azt hitte, megfeledkeztem róla. Bátyám itthon volt, kicsit beszélgettünk, aztán elindultunk hozzájuk, mert neki van otthon írógépe. Szépen berendezett lakásuk dolgozószobájában helyezkedtünk el, én a gyorsírás-jegyzetet olvastam, Lajos átgondolva, a húgának diktálta a szöveget. Erika kis asztalkára helyezett írógépen, fürgén pattogtatta vékony ujjaival a betűket, szakszerűen megfogalmazott mondatok kerültek a papírra.

Mamája finom almás pitével kedveskedett a szorgos társaságnak, ezért rövid pihenőt tartottunk, utána ismét nekiálltunk a munkának. Tízet ütött a nagy falióra, mire befejeztük a hosszú beszédek áttételét. Utána kicsit még beszélgettünk, Lajos hazakísért.
Piroska nagyot sóhajt, kortyol a teából, majd folytatja.
– Annak a virágillatos tavasznak, majd a nyárnak, talán minden napjára emlékszem. Gyorsan teltek a napok, annyira el voltam foglalva, azért a bátyámmal néha lejártunk a folyóra fürödni és csónakázni. Szerencsére ma beborult az ég, a fürdésről le kellett mondanunk, ezért nem fájt a szívem a víz után. Ugyanis megint írjuk a beszédeket.
Előre egyeztetett időben dolgoztuk ki a gyorsírás áttételét, már gyakorlott tempóban egyre jobban haladtunk, most én olvasom a szöveget, Lajos írta gépbe, húgának más elfoglaltsága miatt. Közbe-közbe jókat nevettünk, amikor valami nem egészen odavalót bogoztam ki a jegyzeteimből. Tegnap például azon a részen, amikor a felszólalásokhoz értünk, felém fordult, s váratlanul megkérdezte: – Nem maga adta le papírra írva ezt a kérdést, Piroska?
– É-é-én… miért kérdeztem volna? – tűnődtem, ugyanis a fiatalkorúak szabados szerelmi életéről, az elhamarkodott házasságkötésekről volt szó. – Ez a téma engem igazán nem érintett. Már arra se emlékeztem, ki lehetett a kérdező, de tény, hogy többször fölvetődik társaságban is.
– Igaz, nem könnyű döntenie még annak a fiatalnak sem, aki 24 évesen köt házasságot, hiszen egész életre szólóan kötelezi el magát ilyen fontos kérdésben. Komoly gondolkodású fiatal előtt világos: a házasságot életre szólóan kell eldönteni.
Ebben mindketten egyetértettünk.

Befejezve a munkát – folytatta Piroska – szóba került, hogy a napokban bátyámmal látogatóban voltunk barátnőmnél, aki a kézírásomat elemezte. Nekem is van ilyen témájú könyvem, gyakran forgatom. A címe: „Amit a kéz beszél”. Éva sok érdekes dolgot említett ezzel kapcsolatban, amin elgondolkoztam, vagy csodálkoztam, de később rájöttem, hogy igen, volt alapja a fejtegetésének. A kéz vonásaiban ugyanis benne van a múltunk, a jövőnk. Mivel Lajost is érdekli ez a téma, leemelte a polcról és együtt lapozgattuk a saját grafológia tárgyú kötetét. Utána azt kérdi tőlem: megmutatnám-e neki a tenyerem? Pironkodva nyújtom felé a bal kezemet, s mikor megfogta, úgy éreztem, mintha áramütés ért volna, mégsem volt kellemetlen számomra. Lajos pedig érdeklődéssel kezdte tanulmányozni a tenyerem vonásait, és figyelte a könyv ide vonatkozó részét, ami – szerinte – sok jót mutat. Ezt gyorsan meg is jegyezte, mire én szerényen azt feleltem neki: - Ha ez így van, nem az én érdemem, adottság, – Isten ajándéka lehet.
Aztán intim rész következett a könyvben, amiből nem tudtam megállapítani, netán rám vonatkozik-e? Zavaromban gyorsan összecsaptam a könyvet, nem engedtem, hogy tovább vizsgálja a tenyeremet. Viszont kíváncsi voltam a folytatásra, ezért kölcsönkértem, hogy majd otthon, egyedül böngésszem tovább.
Lassan sétálva ballagtunk hazafelé a néptelen utcákon, élveztük a tavaszi est nyugalmát, egymás közelségét. Mikor lakásunkhoz érkeztünk, azzal adott át bátyámnak: – Épségben hazahoztam a húgodat.

Forró nyár következett. Mindig érdeklődéssel vártam a szerda- és szombat estéket, mert ott mindig találkozhattunk. Teltek a napok, az akadémiai esték rendszeresen folytak, szerettem hallgatni az előadásokat, s időnként összejöttük, és folytattuk az írást. Aztán mindkettőnknek más elfoglaltsága lévén, rövid időre abba kellett hagynunk a munkát, csak az előadásokon láttuk egymást.
Kevés kihagyás után, ismét értem jött Lajos. Kicsit lassan jöttünk bele a rendes kerékvágásba a szünet után, s mindig másra terelődött a szó. Azon csodálkoztam, ha kezébe veszi a füzetemet, folyékonyan vissza tudja olvasni a sztenogramot, pedig általában nehéz más gyorsírását felismerni. Amikor elakadtam saját írásomon, ő segített ki engem. Ezen megint jókat mulattunk. Azonban nevetésünket mégsem lehetett vidámnak nevezni. Közben majd’ megszakadt a szívem, mikor elmondta, hogy beteg volt, ezért kellett szüneteltetni a munkát.

Tudom, mert megéreztem, mi játszódott le benne. Nem először figyeltem érzelmeire. Teljesen ártatlan dolog, csak annyit éreztünk mindketten, hogy egymás társaságában kellemes és jó lenni. Biztos, hogy a jó Isten is mosolyogva nézi vergődésünket.
Piroska elmerengve figyelte a égbolt csücskén lemenő napsugár csodálatos színeit, közben felsóhajtott. Én közben megtöltöttem a csészéket teával, kóstolgattuk a süteményeket. Majd folytatta elbeszélését.
– Még a napra is emlékezem: augusztus tizedikén, egy szombati napon tartották az utolsó akadémiai előadást, a búcsúzót, Lajos előadására akkor került sor. Őszintén sajnáltam, hogy vége. A terembe lépve mindjárt feltűnt, hogy az asztalomon nagy vázában gyönyörű rózsaszín szegfűcsokor pompázik. Vajon ki tehette oda? – gondoltam, mintha nem tudnám! – Biztos voltam benne, hogy érzései szerint piros virággal kedveskedett volna nekem, de nagy nyilvánosság előtt mégsem tehette. Meghatott a figyelmessége.

Elmaradtunk az írással, ezért egész hónapban folytatni kellett a beszédek áttételét. Olyan megható volt, amikor az ő előadása következett. Szépen haladtunk vele. A végén megkérdezte: – Piroska, komolyan mondja meg, tetszett-e az előadásom?
– Igen! – válaszoltam röviden, mivel annyira meghatódtam, több szó nem jött ki a torkomon. – Sok mindentől függ – felelte, milyen gondolataim támadnak előadás közben.
Nehezen olvastam vissza a gyorsírást, hiszen már rég’ jegyeztem le, így a füzet fölé hajolva, végig együtt betűztük tovább a gyorsírás jeleit, s a közelségtől az érzéseink szinte, mint szikrák pattogtak köztünk. Nem láttam az arcát, nem mertem oldalt fordulni, s nem akartam, hogy észrevegye, mert én ugyanazt érzem, amit ő, – s ezt úgy is tudta! A szeretet titkairól szólt a beszéd, befejezésének egy mondata nagyon meghatott, s nem is tudom, arra nem emlékeztem… Soha nem hallottam még embert így beszélni, ilyen kellemes, melegséggel átitatott hangon, ahogy halkan, lassan elsuttogta, mégis, mintha perzselt volna minden szava.
„Ha valakit szeretünk, igazán szeretünk, arra mindig gondolnunk is kell, gondolatai, ügyei, problémái a miénk. Arca elkísér bennünket mindenhová. Éjjel és nappal tudatunkban hordozzuk annak valóságát, talán álmatlan éjszakák vívódásaiban is. Szóval: nem tudunk, és nem is akarunk szabadulni tőle.”
S arra gondoltam – miközben attól féltem, hogy a szívem hangos dobogását meghallja – hogy ezek a gyönyörű gondolatok mintha nem az előadáshoz kapcsolódnának, inkább – végig se merem gondolni – beillett egy vallomásnak, – a legszebb szerelmi vallomásnak!
Istenem! Milyen kifürkészhetetlenek a gondolataid!
Később abból a kézírásból analizált, amit a gondolatok-gyűjteményéből írtam ki, a Hindu Hitregéből. A végén suttogva jegyezte meg: olyan írása van – nemcsak a külalakot tekintve – hogy amikor megláttam, még nem ismertem, de rögtön tudtam, hogy értékes kislány.

A munkát befejezve, szabadkozva célzott rá, valamivel szeretné honorálni, amiért időmet rászántam. Én határozottan válaszoltam, hogy erről szó sem lehet, mert annyi jót és szépet tanultam az értékes előadásokból, amit sehol máshol nem pótolhatnám. Olyan felemelő, olyan tiszta… és oly eszményi volt számomra az egész…
Búcsúzáskor arra kért, ne értsem félre!
Annyira egyértelmű volt, nem is lehetne félreérteni, gondoltam magamban, de hangosan a következőket mondtam: – Én, pont én érteném félre? – nyugtattam meg – Hiszen én láttam, éreztem legbensőbb titkát, és minden csak két lélekben játszódott le. Két lélek vívódása volt a „végzet” ellen…
Piroska elgondolkozva emelte föl a teáscsészét, kortyolt belőle. Végigsimított a haján, csak utána folytatta.

Lajos nemsokára újból fölkeresett. Szívem hangosan vert örömömben, beleremegtem, amikor megláttam az ajtóban. Behívtuk a bátyámmal, kicsit beszélgetni. Közöltem vele a jó hírt, hogy végre szüleimhez mehetek pihenni, bátyám pedig nemsokára Budapestre készül, tanulmányait befejezni.
Másnap útban hazafelé, eszembe jutott: este búcsúzásnál arra kért: gondoljak rá, mivel előző reggel ő is azon az úton jött haza. Egész úton ő járt az eszemben. Tegnap ugyanezt a tájat nézte és érzem, hogy gondolatban velem volt. Hiszen azt írta le abban a mondatban… „arca elkísér bennünket mindenhová…” Elmélázva ballagtam az állomástól hazafelé, mondhatnám, hogy elkeseredve. Milyen árva vagyok. Itt megyek egyedül, egy lélek sincs a közelemben, aki elterelné borús gondolataimat, aki megvigasztalna engem. Egyedül járom az élet rögös útját. Miért kellett találkoznunk? Eredménye mindkettőnk számára szenvedés, és gyötrelem… Mégis: ez a gyötrődés, a fájdalom olyan édes érzés… Kezünk gúzsba kötve, hiába nyújtanánk egymás felé… nem foghatjuk meg, soha… soha!

Szüleim örömmel fogadtak, szeretettel öleltem át őket. Otthon csend, és nyugalom vett körül. Éjjel szörnyű szélviharra ébredtem. Aztán egyszerre elállt a jégverés, csendes eső váltotta fel. Reggel későn ébredtem, s ahogy kinéztem az ablakon, láttam, mindent letarolt, súlyos károkat okozott a jégvihar. Ebéd után megint aludtam, közben kiderült az ég, ezért kimentem napozni az erdőszélre.
Estefelé ismét kisétáltam oda, naplementét nézni. Olyan szép, oly csodálatosan szép volt az est… ahogyan a fák közül kikandikál a sötét-narancsszínű napkorong, s lassan halad, megy lefelé a láthatáron. Először egészben látszik, mindig lejjebb, lejjebb ér, már csak a fele van meg, majd alig egy vékony ív, aztán hirtelen eltűnik egészen, csak a felhők emlékeztetnek rá, amint tűzpiros színben kergetőznek fölötte. Szép volt az alkonyat. Ott ültem a fűben, fejem egy fának támasztva, némán, mint akit megigéztek. Néztem a csodát. Láttam a csodát! Fölébredve a mámorból, továbbsétáltam, emlékezetembe beásva Őt, behunyt szemmel magam elé parancsolva kedves arcát. De az, csak elmosódottan jelent meg előttem. Én viszont élethűen akartam látni! Talán kétszer sikerült is egy-egy pillanatra. Azért történik így, mert írás közben mindig oldalt ültem mellette, s én nem akartam felnézni, mert féltem, – attól féltem, ami úgyis bekövetkezett…
Dúdolva indultam hazafelé, – hozzá szállt a dalom. „Mért hideg a lelked forró nyári este, mért bolyong a lelkem, lelkedet keresve. Könnyeim utánad miért is peregnek? Ilyen bánatosan, ilyen halálosan, miért is szeretlek?” Ez a sláger annyira illett most rám, mintha nekem, kizárólag csak nekem írták volna…

Gyönyörű a nyárest, a hold kikandikál a felhők közül, a fák félig eltakarják. Olyan jó itthon pihenni, semmire sem gondolni. Semmire? Oh dehogy, szó sincs róla! Ábrándozni! Eszembe jutottak szavai, és százszor ismételtem magamban, gondolatomban állandóan, refrénszerűen előjöttek: „Ha valakit szeretünk, igazán szeretünk…” Igen, tudom, előadásában ezt a részt nekem szánta! De én nem mondhattam neki, hogy értem. Ő mégis tudta. Milyen szép, – mégis fájó érzés… Lelkeinkkel szeretjük, igazán szeretjük egymást. De nem szabad ezzel az érzéssel foglalkozni. Úgy igaz, ahogyan ő lediktálta: „… nem tudunk, és nem is akarunk szabadulni tőle”.
– Még nincs vége. – fordult felém Piroska, majd folytatta:

Szent István ünnepére Marika barátnőm kirándulást szervezett a közeli kegyhelyre. Elhatároztam, hogy mindenképpen csatlakozom hozzájuk, mert Lajos ott pihen, talán vár engem. Látni akarom őt, ha csak néhány percre is, hogy arcát, tekintetét örökre emlékezetembe véssem…
Korán reggel együtt indultunk. Kényelmesen sétálva, hegyen-völgyön kanyarogva tettük meg a hosszú gyalogutat. Odaérve, kétfelé váltunk, néhányan a sátrakhoz tartottak, én egyenesen a templomba mentem. Mise után az udvaron véletlenül összefutottam Lajossal. Marika elfelejtett a csomagba ivópoharat tenni, ezért engem kért, szerezzek neki. Lajostól kértem. Megkérdezte, kikkel jöttem, és meddig maradunk? Elmondtam, hogy társasággal vagyok, nemsokára továbbmegyünk. Láttam rajta, hogy jobban szerette volna, ha egyedül lennék. Beszélgetés közben igyekeztem örökre emlékezetembe vésni a tekintetét, arcvonásait, miközben fájó szívvel búcsúztam minden közös szép emléktől.

Vajon neki mi jutott eszébe? Ha beleláthatnék a gondolataiba… Hibásak vagyunk-e ebben az egészben? Erre a fejleményre soha sem mertem gondolni. Csak akkor, amikor éreztem, hogy ő… Igen. Csak akkor eszméltem rá, milyen helyzetbe kerültem, hogy én is rabja lettem egy érzésnek, valakinek a gondolatai az enyéimmé váltak, ő és én érzésben, gondolatban és lélekben egyek vagyunk, csak a valóságban nem. És a valóságban nem lehet, – soha nem lehet… Búcsúzóul megfogtuk egymás kezét, mindkettőnké remegett, még egyszer szemébe néztem, láttam, nagyon szomorú. Tekintetét örökre szívembe véstem. Amikor kiértem az útra, visszafordulva láttam, hogy még mindig ott áll – tekintetével engem követve…
Nemsokára találkozott kis társaságunk, én… visszavittem a csészét, siettem a templomba háborgó lelkem imával csillapítani. Nemsokára hazafelé indultunk.

A falusi szövetkezet vezetője vacsorára hívta az ifjúságot, mert diák fiuk születésnapját ünneplik. Nagy trakta volt, rántott csirke, sült kacsa, mindenféle körettel, utána torta, sütemények, likőr, gyümölcs, minden finoman készítve, szépen tálalva. Utána mulatság kezdődött. Én ugyan legszívesebben hazaindultam volna, de Marika biztosított róla, hogy – kérésére – Anyukám elengedett. Fáradt voltam, lábam feltörte a szandál a hosszú úton, de itt igazán nem lehetett pihenni. Valahogy nem tudtam beleélni magam a szórakozásba, pedig igazán szeretem a társaságot, most azonban nem volt kedvemre az egész. Szemem előtt egy szempár jelent meg azzal a különös szomorkás tekintettel, ahogy búcsúra egymás felé nyújtjuk remegő kezünket… Még pihenés közben is sokszor eszembe jut a bizonytalanság, egy egész keserű jövőkép gyötör untalan. Minden este zsebkendővel alszom el, és saját sírásomra ébredek. Talán hiába jöttem pihenni? Lehet, hogy testben megerősödve térek vissza, de lélekben… talán sosem lelem nyugalmam…

És én azt hittem, hogy örökre búcsúzunk. Tegnap estétől zuhog az eső, mégis, ez a nap meglepetést tartogatott nekem. Ahogy kinéztem az ablakon, néhány cserkészfiút láttam, amint ide-oda rohangálnak a fák között, mintha nem is tudnák, kit vagy mit keresnek. Apukám behívta őket. Beszélgetés közben kitűnt, honnan valók, – de most ők is a búcsúhelyről jöttek, – azzal a feladattal megbízva, hogy egy „hölgyet” kell megtalálniuk. Ahogy ők mondták, parancsnok úr üzenetét kell átadniuk. Még mások is várnak, itt a találkozóhelyük, a házhoz közeli keresztnél. Alig mondták el, szólt a síp és a többiek is megérkeztek.
Szüleim rám néztek: nem tudták, mit jelent ez? Csak én értettem igazán az egészet. A legnagyobb fiú bőrig ázottan, katonásan megállt előttem és elmondta üzenetet:
„Parancsnok úr üdvözletét küldi. Az lesz a jel, hogy itt voltunk, és megmondjuk, Piroska kisasszony valóban itt van-e?”
Meglepetéssel, édes-fájó érzéssel hallgattam végig a fiú szavait, és eszembe jutott: Ő ismeri legjobban a köztünk magasló korlátokat, és mégis… mégis féltékeny lenne? Tudni akarja, hogy valóban ide jöttem, ahová mondtam? Megnyugtatott a gondolat, hogy legalább addig, amíg kiadta a napiparancsot a cserkészeknek, amíg rólam beszélt, rám gondolt. Tehát Őt is hasonló érzések foglalkoztatták, mint engem, ezért forróság árasztotta el a szívem.

Szegény gyerekek, teljesen eláztak, szárítgatták ruháikat. Még este vissza akartak menni, de nem engedhettük elindulni sötétedéskor, ilyen nagy útra, szakadó esőben; megnyugtattam őket, hogy felelősségemre maradjanak reggelig. Vacsorát készítettünk tíz éhes gyereknek. Néztem, ahogy kitágult, csillogó szemmel mesélték falatozás közben úti élményeiket, és azt, hogyan találtak rám.
Éjszakára szállást készítettünk nekik.

Barátnőm arcán mosollyal az folytatja. – Miért, miért nem, este jóérzéssel, nyugodtan aludtam el. Reggel néhány sort papírra vetettem, kimenteni őket, a felelősséget magamra hárítva. Levelemet szigorúan erre a témakörre korlátoztam. Olyan szívesen írtam volna mást is, gondolom, ő se bánná, de nem akartam, nehogy bárki félreértse, kifürkéssze kettőnk féltve őrzött titkát. Reggeli után nagy hálálkodással indult útnak a kis cserkészcsapat.
Gyorsan telnek a napok, eljött aranyszabadságom utolsó napja. Nézem a szép tájat, nem tudtam betelni vele. Kár, hogy az eső folyton esett, s ki se mozdulhattam a nagy sár miatt, ilyenkor apám könyvtárából válogattam olvasnivalót. Többet szerettem volna csak úgy, cél nélkül sétálni az erdőben, jó lett volna elmerengni a csendes erdőszélen, élvezni ezt az egész csodás valószínűtlen valóságot. De így is nagyon jót tett nekem a pihenés. Fizikailag teljesen rendben vagyok, de lelkileg – sajnos, ugyanezt nem mondhatom el.

Pihenésből visszatérve, kezdődtek a hétköznapok. Egy délután Lajos ismét jelentkezett. Majd’ kiugrott a szívem a helyéből, amikor megláttam az ajtóban. Bátyámmal voltunk otthon, behívtuk. Udvariasan megköszönte a kis cserkészek vendéglátását, a gondoskodást. Mosollyal arcán mondta el, hogy helyettük egész éjjel neki kellett őrségben állnia. Jót nevettem vallomásán, mert tudtam, legalább addig rám gondolt.
Névnapomon kedves meglepetés ért: Jókívánságai mellé ajándékot küldött.

Eddig a visszaemlékezés a feledhetetlen napokra. – Piroskának könny szökött a szemébe, úgy folytatta. – Most, hosszú évtizedek múlva kezemben a naplóm, benne féltve őrzött titkaim, olvasom névjegyén az ismert kézírást: „Elnézést kérek a késésért, de nyomát vesztettem, amíg ezt a megoldást megtaláltam. Névnapjára hálás szeretettel küldöm ajándékomat, kedves szívességeiért: Lajos.”
Este a meghatottságtól könnybe lábadt a szemem, akárcsak most. Ima után arra gondoltam: Istenem, milyen csodálatos, hogy utunk keresztezte egymást, s milyen szívfájdító, hogy sorsunk mégis másfelé sodort bennünket. De így is szép volt, örökre emlékezetembe vésődtek az együtt töltött percek. Az a tavasz és nyár csodálatos volt, amit 18 évesen átéltem. Még most is fülembe cseng, amint a gyorsírásfüzetemből velem együtt olvassa lágy, melegséggel átitatott hangján: „Ha valakit szeretünk, igazán szeretünk, arra mindig gondolnunk kell…”
Akkor azt írtam a naplómba: „Arcát nem láttam, nem mertem oldalt fordulni, nem akartam, hogy észrevegye, hogy én értem, de ő úgyis tudta, érezte.” Igen tudtuk, ugyanazt éreztük mindketten. A meghatottságtól könnyes szemmel mondtam el esti imámat és ezek a szép gondolatok ringattak álomba. Vallomását soha nem lehet elfelejteni.
Piroska naplóját az asztalra teszi. Valóban, nem lehet elfelejteni, mert minden szava érzéssel telített, s olyan igaz, megható, olyan gyönyörű, és emlékezetes maradt mindörökre, hogy amikor szavait gondolatban felidézem, ma is bearanyozzák életem…
Én is könnyeztem, engem is annyira meghatott Piroska története.

Melléklet kép: Rózsabimbó

A cikket írta: katalina

5 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

fordított időrendi sorrend

 
Valóban megható történet.
Anonymus
Szia Cikkíró!
Megható és romantikus történet, sajnos igazi beteljesülés nélkül. Persze ezek fájnak legjobban, amit nem értünk, érhetünk el.
Összességében tetszett, de egy kicsit hosszan meséltél -kissé vontatott volt a történet-, igazi csúcspont(ok) nélkül.
Erősen végig írtad -tetszettek a kis "képeid"- ugyan, de közben kis hibákat éreztem azért; néhol az igeidők keveredtek, pl: "működik a városban" > működött; "Nem mindennapi jelenség'"...volt. Vagy engem kicsit zavart, hogy szinte ikrekként voltak barátnők és: "Téged is láttalak az előadásokon"-t írsz..., hm, ez így érdekes.
És nekem valahogy nem jött át teljesen a címben írt forróság! Bár ezt egy adott típusú - konzervatívabb - hölgynél, még lehet, hogy így is kell érzékeltetni (itt ez lehet az én hibám is)!
Nekem ez most egy erős 4-es. Gratulálok!
Üdv,
Pinokkió
Cikkíró
Kedves Anonymu!
Köszönöm érdeklődésedet, és a kedves szavidat. Azért szeretnék a felvetett kérdéseidere válaszolni, de itt kevés a hely, ezért a naplómban fogom rözíteni, arra kérve, hogy légy szíves és nézd meg, mivel a végén nekem is szerepel majd egy kárdés.
Üdv.
Én
Cikkíró
Mégsem tehettem, mert nem lehet. Ezért ide írok, de kicsit sok lesz. Tehát:
Kérdéseidet sorban megválaszolom. Valóban igazi beteljesülés nélküli szerelmi történet, ami nem a 21, században történik, amikor a párok első randevúja alkalmával az ágyban kötnek ki, hanem a 20. század első felében, amikor neveltetésük gátat szab nekik, pláne ha egyik félnél egyéb akadály is fennáll. Akkor bizony sóhajtoztak, s ők is égtek a vágytól, még ha a beteljesülésre nem is számíthattak, mégis, keresték az alkalmat a találkozásra, s örültek annak is, hogy megfoghatják egymás kezét, még ha remegve is. Abban az időben, bizony, ez volt a romantika, ha az erotika nem is, legfeljebb álmaikban következett be.
Ha nem is konzervatív a hölgy, de két korabeli neveltetésű ember szerelemre lobban egymás iránt, mindez bennük zajlik le, mivel tudják, hogy nem lehetnek egymáséi, hiszen újaik elválnak.
Ikrekként? Azt jelenti a novellában, hogy fiatalkoruktól ismerték egymást, szüleik baráti kapcsolatban voltak. Azonban az előadásokon egyik fél külön asztalnál írta a beszédeket gyorsírással, míg barátnője, akivel ikrekként szerették egymást, a többi érdeklődővel a széksorokban ült. Tehát nem lehettek együtt, de látta, hogy eljött a barátnője.
Igeidők használata. Más egy iskolai dolgozat, s más az irodalom.
Elsőbbnél minden előírást be kell tartani. Én is, több helyen elgondolkodtam a fogalmazáson, de maradtam annál, ahogyan hagytam. Mivel két idős hölgy beszélget éppen a korai ifjúságáról, igen, múlt időben fogalmazthattam volna. Azonban egysíkú és száraz lenne az írás. Mondjak egy példát?
(Valaki egy novellában írja:) „a lány ott állt az ablakban, s merőn nézte a tájat, hirtelen rám tekintett. Én rá se figyeltem. Engem nem érdekelt semmi. – (ez ugyan múlt időben zajlik, de száraz, iskolás fogalmazás)
(Viszont:) …A lány állt az ablakban, merőn nézve a tájat. Aztán hirtelen fölemeli a fejét, s láttam, hogy rám tekint. Én rá se figyelek, már nem érdekel semmi. (Szerintem sok esetben hangulatossá teszi, ha nem ragaszkodunk mindig rögeszmésen az előírásokhoz.
Egy kérdésem lenne: az erős 4-es melyik korszak érdemjegyét jelzi? Abban az időben ugyanis az 5-ös volt a jeles, tehát az erős négyes majdnem a legjobb!
Ha a legrosszabbat jelzi, mindjárt leveszem a novellát a honlapról! (Csak tréfa, mert nem vagyok sértődékeny.
Köszönöm.
Anonymus
párbeszéd

megtekintés Válasz erre: Cikkíró

Mégsem tehettem, mert nem lehet. Ezért ide írok, de kicsit sok lesz. Tehát:
Kérdéseidet sorban megválaszolom. Valóban igazi beteljesülés nélküli szerelmi történet, ami nem a 21, században történik, amikor a párok első randevúja alkalmával az ágyban kötnek ki, hanem a 20. század első felében, amikor neveltetésük gátat szab nekik, pláne ha egyik félnél egyéb akadály is fennáll. Akkor bizony sóhajtoztak, s ők is égtek a vágytól, még ha a beteljesülésre nem is számíthattak, mégis, keresték az alkalmat a találkozásra, s örültek annak is, hogy megfoghatják egymás kezét, még ha remegve is. Abban az időben, bizony, ez volt a romantika, ha az erotika nem is, legfeljebb álmaikban következett be.
Ha nem is konzervatív a hölgy, de két korabeli neveltetésű ember szerelemre lobban egymás iránt, mindez bennük zajlik le, mivel tudják, hogy nem lehetnek egymáséi, hiszen újaik elválnak.
Ikrekként? Azt jelenti a novellában, hogy fiatalkoruktól ismerték egymást, szüleik baráti kapcsolatban voltak. Azonban az előadásokon egyik fél külön asztalnál írta a beszédeket gyorsírással, míg barátnője, akivel ikrekként szerették egymást, a többi érdeklődővel a széksorokban ült. Tehát nem lehettek együtt, de látta, hogy eljött a barátnője.
Igeidők használata. Más egy iskolai dolgozat, s más az irodalom.
Elsőbbnél minden előírást be kell tartani. Én is, több helyen elgondolkodtam a fogalmazáson, de maradtam annál, ahogyan hagytam. Mivel két idős hölgy beszélget éppen a korai ifjúságáról, igen, múlt időben fogalmazthattam volna. Azonban egysíkú és száraz lenne az írás. Mondjak egy példát?
(Valaki egy novellában írja:) „a lány ott állt az ablakban, s merőn nézte a tájat, hirtelen rám tekintett. Én rá se figyeltem. Engem nem érdekelt semmi. – (ez ugyan múlt időben zajlik, de száraz, iskolás fogalmazás)
(Viszont:) …A lány állt az ablakban, merőn nézve a tájat. Aztán hirtelen fölemeli a fejét, s láttam, hogy rám tekint. Én rá se figyelek, már nem érdekel semmi. (Szerintem sok esetben hangulatossá teszi, ha nem ragaszkodunk mindig rögeszmésen az előírásokhoz.
Egy kérdésem lenne: az erős 4-es melyik korszak érdemjegyét jelzi? Abban az időben ugyanis az 5-ös volt a jeles, tehát az erős négyes majdnem a legjobb!
Ha a legrosszabbat jelzi, mindjárt leveszem a novellát a honlapról! (Csak tréfa, mert nem vagyok sértődékeny.
Köszönöm.

Szia Cikkíró!
Aranyos vagy:-) Értettem én az írásod, ha nem is látszott. Csak annyira más világot írtál le, hogy még én is aki mindig bele tudja magát élni a szereplők helyébe - titkos nevem: KaméLeon;-) -, itt bajba kerültem;-) Az igeidőkbe én is szoktam játszani, ezért már kaptam a fejemre, de ott a következetességet én ki tudtam mutatni (narrátor jelen idő, történet múlt idő, párbeszédek jelenidő...). Itt egy kicsit ezt nem éreztem, hogy mikor váltasz, de tényleg az adott esetben hangulatot vitt a történetedbe! (Az erős 4-es a jó felől van, és eddig még senki nem kapott tőlem 5-öst.-) )
Üdv,
Pinokkió

...rettentő stílusosan írsz;-)
Cikkíró
párbeszéd

megtekintés Válasz erre: Anonymus

Szia Cikkíró!
Aranyos vagy:-) Értettem én az írásod, ha nem is látszott. Csak annyira más világot írtál le, hogy még én is aki mindig bele tudja magát élni a szereplők helyébe - titkos nevem: KaméLeon;-) -, itt bajba kerültem;-) Az igeidőkbe én is szoktam játszani, ezért már kaptam a fejemre, de ott a következetességet én ki tudtam mutatni (narrátor jelen idő, történet múlt idő, párbeszédek jelenidő...). Itt egy kicsit ezt nem éreztem, hogy mikor váltasz, de tényleg az adott esetben hangulatot vitt a történetedbe! (Az erős 4-es a jó felől van, és eddig még senki nem kapott tőlem 5-öst.-) )
Üdv,
Pinokkió

...rettentő stílusosan írsz;-)

Közönöm, hogy erre is válaszoltál. Egyébként nem sértődékenységből kezdtem magyarázni. Én örülök a kritikáknak, mert amíg az ember él, addig mindig tanulnia kell, s minden kritikából - jóból is meg másféléből - is le lehet, sőt, kell levonni a tanulságokat.
Egyébként amolyan elbeszélő író módon mondom el, amit szeretnék, természetesen, de tudom, kicsit hosszdalmasan, akár a régi kedvenc íróim - akiket itt nem neveznék meg. Te biztosan ki fogod találni.
Üdv.
Én
Anonymus
párbeszéd

megtekintés Válasz erre: Cikkíró

Közönöm, hogy erre is válaszoltál. Egyébként nem sértődékenységből kezdtem magyarázni. Én örülök a kritikáknak, mert amíg az ember él, addig mindig tanulnia kell, s minden kritikából - jóból is meg másféléből - is le lehet, sőt, kell levonni a tanulságokat.
Egyébként amolyan elbeszélő író módon mondom el, amit szeretnék, természetesen, de tudom, kicsit hosszdalmasan, akár a régi kedvenc íróim - akiket itt nem neveznék meg. Te biztosan ki fogod találni.
Üdv.
Én

Én azt is kitalálom, hogy te ki vagy:-) "A stílus maga az ember"... ugye;-) Én egyetlen valaki vagyok egyébként a zsűriből, és nem is tudom számít-e a véleményem?! Lehet neked többet, mint bárki másnak.
Üdv,
Pinokkió
Cikkíró
Eláultam volna magam...???
Anonymus
párbeszéd

megtekintés Válasz erre: Cikkíró

Eláultam volna magam...???

Nemhiszem:-)
De itt van az oldalon egy 10-15 ember, akit megismerni stílusáról.
Anonymus
Kedves cikkíró! Igazi romantikus történet, szinte sugárzott belőle az érzések tömkelege!

Üdv
Cikkíró
párbeszéd

megtekintés Válasz erre: Anonymus

Kedves cikkíró! Igazi romantikus történet, szinte sugárzott belőle az érzések tömkelege!

Üdv

Köszönöm kedves szavaidat, s hogy tosszúra sikeredett anyagomat elolvastad.
Igaz történetet írtam le, az érzéseimet.
Üdv.
Anonymus
Kedves Cikkíró!

Tetszett, de számomra voltak benne "felesleges információk". Itt-ott, 2-3 mondat helyett, elég lett volna egy is. De persze ezt csak laikusként érzem így :)

Sok sikert!
Üdv: Zsizsik
Anonymus
Kapsz egy 5-öst, bár a történet alaposan bő lére lett eresztve ahhoz képest, hogy tulajdonképpen nem igazán szólt semmiről sem:)

Miért nem lehettek az egymáséi?

Tetszett a stílus, bár túlzottan szentimentálisan indult, romantikus elemekkel bombázva, de aztán megszoktam, és olvastam.

A múlt időben történő elbeszélést több esetben szakítja meg a jelen idő használata, érdemes lenne javítani!

Bianka:)
Anonymus
Egyszerűbben kifejezve:
a nyár forró volt, de maga a történet már kevésbé. Viszont élveztem a kor derűjét, nyugalmát, naiv visszafogottságát, amit elém varázsoltál.

Köszönöm,

Bianka:)
Anonymus
Jaj, annyira tudtam, h. te vagy az! :)

Bianka:)
Anonymus
Szia Katalina! :) :) :)

Puszik Orsolya
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: