liftet, és rövid ideig üresen vár valahol. Beállhatna a liftajtó elé, de ott nem tudná elkerülni, hogy összefusson egy lakóval az ötödikről. Inkább nekivágott megint. Szerencséje volt, mert a világítás itt nem működött, helyette az irányfények oszlatták el némileg a sötétséget. Tapogatózva haladhatott csak, aminek máskor és máshol nem örült volna. Most nyugalommal töltötte el, és a szemét meresztve, végigsétált a folyosón.

A sötétben az épület átható remegése lepte meg. A külső hangokat ilyen magasságban már magába olvasztotta a ház. A város zaját, és a belső csővezetékek egyenletes zúgását füllel érzékelhetetlen, mindent átjáró rezgéssé alakította a betonmonstrum. A tompa háttérbe ritkán, véletlenszerűen visítottak bele, vagy hörögtek egy-egy megnyitott vízcsap kiszámíthatatlan rezonanciái. Ebben a magas zajszintű süketségben a lépcsőház ablakán, mint egy akvárium üvegfalán át látta az esti forgalom fényeit odalent. A szisztematikusan váltó lámpákat, a meglóduló és leálló kocsisorokat, a némán járó buszokat. Minden némán történt a mélyben. Egy sörösüveg - ha lenne… Kidobhatná az ablakon, és számolhatná a másodperceket, amíg leér. Úgy robbanna szét az aszfalton az is, hogy a hangját sem hallaná.

Elindult még egy emelettel feljebb a mélység fölé. A lépcsőn megállt, mert fentről hangokat hallott. Ajtócsukódást és lépéseket. A liftet hívhatta valaki - beindult, és megállás nélkül közeledett valahonnan lentről. Meg kell várni, amíg lemegy – gondolta. Amint felért, nyílt az ajtaja, de nem indult újra. Ehelyett járkálást és ajtócsukódást hallott megint. Kilesett a folyosóra, és megpillantott a lift nyitott ajtaja mellett egy nagyobbacska fiút, aki éppen felé nézett. Visszakapta a fejét, és lehúzódott a lépcsőfeljáróba. Nem igaz, hogy nem vett észre!? Ezután valamit tologattak a műanyagpadlón, nagy dübörgéssel be a liftbe, és elindultak vele lefelé. Csend lett az egész szinten.

Jó ideig várt, amíg újra el mert indulni. Rázkódott az izgalomtól, de ment egyenesen előre az ajtók sora előtt, és eltűnt a fordulóban. A feje felett is lépcsők vezettek egyre Magasabbra, szorosan, szögletesen a liftakna köré tekeredett, szintről szintre egyforma fordulatokkal. Nem tudta már visszaidézni, mi indította erre a kanyargós útra. Ahogyan jött felfelé a lépcsőn, az ablaktáblák nagy, fekete képkivágásban mutatták az eget. Amikor felért, rálátott a fényes házsorokra és az egészen apró emberekre. Tudni akarta, nagyon szerette volna tudni, hogy egy, kettő vagy három másodpercet kell valahogyan túlélnie.

Írta: Juhász András Géza