Oké, ki fogod fizetni, amit eddig végzett. Igen ám, de miből? Próbáltál időt nyerni, egy darabig ment is. A terve abszurd volt, de nem lehetetlen.
– Tudom, ha elmondom, lehet, hogy haragudni fogsz rám - mondta. - Van más módja is, hogy rendezd az adósságod. Mondjuk, természetben - és csak mosolygott a nem létező bajusza alatt.
Olyan volt, mint egy gyerek, aki kérni szeretne valamit. Olyan hízelgő. Én pedig nevettem ezen az egész ötleten, annak tűnt, de egyenesen a közepébe talált. Hirtelen átfutott az agyamon ez az egész morbid ötlete, hiszen ez a férfi a fiam lehetne. Vagyok, aki vagyok, de azért mégis?! Hogyan? Aztán elkezdte körülírni a dolgot, hogy milyen régóta figyel, és hogy elindítottam benne valamit, persze, a fantáziáját. Ez új volt számomra, nem szoktam hozzá, hogy kerek perec megmondja valaki, le akar velem feküdni. Ez ilyen egyszerűnek tűnik, kimondva. De ő nem mondta, csak nagyon ügyesen körülírta.
Két legyet egy csapásra. Nem is olyan lehetetlen – gondoltam. Megszabadulok az adósságtól, és kielégítem a fantáziáját. Megtehetem, ha akarom. Egyedül élek. És hol marad a becsület? Felesége, és egy kislánya van, tőlem száz méterre. Hogy képzelte ezt? Én nem tudhattam, hogy gondok vannak a kapcsolatában. Én nem foglalkoztam azzal, hogyan és mint élnek. A nőt nem is ismertem, nem volt barátkozó típus, vagy éppen a vetélytársat látta bennem, azért volt tartózkodó, csak nem tudtam róla? Ez a része a dolognak eszembe se jutott. Ha visszagondolok, igen, sokszor jött fel hozzám Gábor, csip-csupp dolgokkal, megittunk egy-egy sört, elszívtunk egy-egy cigarettát, csak úgy pihentetőleg, és hétköznapi dolgokról kis ideig jókat beszélgettünk is. Sokszor kértem tőle kis segítséget, gondoltam ilyen módon meghálálom, megosztottam vele, amim volt, cigi, sör, kis duma. Ennyi. De ez, valami más volt. Valami, ami nekem eddig eszembe sem jutott.

Nem ugrottam azért fejest az élvezetbe, még gondolkodnom kellett kicsit. De ő nem sok időt hagyott erre. Már nem úgy mentem ki a kertbe, ahogyan szoktam azelőtt, valami, valaki várt rám ott, amit meg kell tennem, és ha már megteszem, miért is ne akarjam. Két ember boldogsága függ ettől a döntésemtől, az övé és az enyém. Még akkor is, ha csak átmeneti, alkalmi, pillanatnyi is, bár ki tudja. Elindította az én fantáziámat is ez a lehetőség. Kár volt, utólag már belátom. Túl mélyről felhozott érzéseim hagyták, hogy beleéljem magam a pillanatnyi helyzetbe. Sírtam, és ő vigasztalt, miközben azt tettük, amit ilyenkor tenni kell. Csókolóztunk, fájdalmasan és szeretetteljesen, odaadóan és mindent félre téve.
– Menjünk be! - mondta.
Én nem ellenkeztem, nem gondolkodtam tovább. Átadtam magam annak a felemelő érzésnek, hogy most ebben a pillanatban semmi más nem számít csak mi, ketten. Azt tettem, amit akkor már mindketten tenni akartunk. Már nem lehetett visszatáncolni, már nem is akartam. Úgy éreztem abban a pillanatban, azon túl, hogy rendezem az adósságom, azt úgy teszem, hogy ne maradjon aprópénz. Sikerült. Talán túl jól sikerült. Itt abba hagyhattuk volna, de a dolog nem olyan egyszerű. Ez a férfinek is tetszett, nyilván, hiszen repetát kért.
Ez egy másik történet.

***

2.

Amióta a fejedbe vetted, hogy nem akarsz egyedül élni tovább, bírni sem lehet veled. Állandóan jársz, kelsz, mint egy bolygó hollandi, tudod egyáltalán mit akarsz? Biztosan ezt akarod? Vagy csak játszol az érzésekkel? Vigyázz, nem csak rólad van ám itt szó! Ott van egy másik ember, aki hasonlóan gyötrődik, vagy nem, mint te, és talán éppen azt várja, hogy valaki kimozdítsa ebből az ördögi körből. Te is benne vagy nyakig, de ettől kezdve,