otthagyja a családot. Hinnem kellett volna, sokkal jobban mint először, hogy sikerülnie kell, ha adunk magunknak még egy esélyt. Tévedtem.

Ettől kezdve elszabadult a pokol. A munkahelyemen naponta kaptam a telefonokat a feleségétől, nem volt egy perc nyugtom, mindennel, ami csak létezett megpróbált az érzelmeimre hatni, jobb belátásra téríteni. Sírt, rítt a telefonba, és én megsajnáltam őt, amikor már nem tudott mit mondani kétségbeesésében, hogy én „nem ismerem őt”, én, aki tíz évig a felesége voltam, és elmondta, hogy most kapnának lakást és akkor tudnák az életüket újra rendezni, megint elbizonytalanodtam. Más boldogtalansága árán nem kell a boldogság. Megnyugtattam afelől, hogy legyen türelemmel, vissza fogja kapni. Akkor már tudtam, csak idő kérdése az egész.

A munkahelyemen ennél még sokkal nagyobb ráhatásnak voltam kitéve, hogy feladjam az elképzelésemet, hogy a volt férjemmel kezdjem el az új életemet. Egyszerre olyan fontos lettem a volt szeretőmnek és a volt férjemnek. És nekem megint döntenem kellett. Egyik oldalról a szeretőm és a családja, a másik oldalról a volt férjem és családja között, de döntenem kellett. És életemben először feladtam. Nem tudtam dönteni.

Miközben a volt szeretőm azt bizonygatta, hogy mennyire szeret, és hogy nem tud nélkülem élni, el is költözött otthonról, az én otthonomban pedig ott várt rám a volt férjem. Nem bírtam tovább. Azt mondtam: – Rendben van, gyere el, és beszéljétek meg egymás között. És ő jött. Kitartóan, elszántan, magabiztosan. Egyenesen a medve barlangjába. És elkezdtek rajtam osztozkodni.

Furcsa érzéseim voltak, miközben ott ülök a konyhában és várom, vajon melyik kerül ki győztesen. Annyit még hallottam a beszélgetésükből, amikor a férjem azt mondja – miután a volt barátom elmondta, hogy mennyire szeret…. Ő EBBE A CIPŐBE CSAK EGYEDÜL AKAR JÁRNI!

A nagy kérdés rövid úton, így eldőlt. A barátom elment, a volt férjem maradt. Egyelőre.
Tudtam, hogy nem fog beletörődni. Nem telt bele sok idő, amikor megint fellángoltak benne az érzések, nem hagyott egy percet sem békén, egészen addig nem, amíg nem bírtam már a nyomást otthon is, a munkahelyemen is tovább elviselni. Feladtam az ellenállást. Tudtam, hogy amit most teszek, az egyenes válasz arra a kérdésemre, mit hoz a jövő.
Nem bántott, amikor másnap reggel hazamentem. Tudta, kivel töltöttem az éjszakát.

Feleség voltam két hétig. És én megkönnyebbülve hagytam elmenni. A barátom legnagyobb örömére.

Megint egyedül maradtam.

Írta: zsoltne.eva