már nagyon, a nagy izgalmamban enni sem tudtam otthon - számomra nem volt túlságosan vonzó a választása, ha már egyszer meg sem kérdezte nemhogy egy kisvendéglőben, ahol megadhatta volna a módját, gyertyafényes vacsorának sem volt ígéretes az amúgy szerény választék. Na mindegy gondoltam, fiatal még az idő, messze még az este.

Megérkeztünk hozzá. Irtózatos, füllesztő meleg volt még mindig, izzadtak voltunk mind a ketten. Jó volt felfrissíteni magunkat, nem voltunk egyáltalán szégyenlősek. Körbevezetett, megmutatta a kertjét, a házát kívülről is. Láttam, hogy van egy kutyája, amúgy egy kis termetű házőrző, és nem álltam meg szó nélkül, vizet kellene neki adni, hol találom a vizet? - Elég durván válaszolt ahhoz képest, hogy csak egy ártatlan kérés volt, amit nem lehetett nem észrevenni, és részemről természetes volt, hogy ebben a melegben a kutyának inni kell adni. Ekkor már valami elkezdett bennem megváltozni. Valami nem stimmel – gondoltam.

Amikorra már kezdett sötétedni és felvetettem, miután nem láttam semmi nyomát annak, hogy vacsorához készülődne, hogy ő nem szokott vacsorázni? - Szándékosan provokatív volt részemről és tudatos a kérdés, mert a kutya után már nem volt sok kétségem afelől, hogy a látszat csal, és nem biztos, hogy azzal állok szemben, amire gondoltam és amire vágytam. A válasza még kiábrándítóbb volt:
- Miért, nem vacsoráztál otthon?
Hoppá! Ennek már fele sem tréfa. Eszében sem volt, hogy mekkora furkó lett a szememben, és mennyire változott percről-percre bennem az ellenszenv irányába. De mivel mindezt felfogva mégiscsak éhes voltam és – kiszolgálhattam – magam a hűtőjéből, ettem pár falatot és ittam egy pohár bort. Egyedül az asztalnál, amin nem csak az én vacsorám volt, hanem minden egyéb nem odavaló tárgyak. - Ez az ember nem készült „randira” – gondoltam, de akkor mit akart? Hát nem kellett sokat várnom, és a legkiábrándítóbb ennek tetejébe az volt, hogy amúgy pucéran megállt az ajtajában és nem éppen kis szerszámát és magát megmutatva teljes valójában megkérdezte:
- Elég lesz-e neked?
És ha befejeztem a vacsorát feküdjek le mellé, az egy ággyal és tévével berendezett szobájába. Ezután minden addigra maradék illúzióm elszállt, és végre a tettek mezejére léptem. Kerek perec kimondva, hogy én el akarok menni, meggondoltam a dolgot, nem volt jó ötlet ez az egész. Még kíméletes is voltam vele. Nem mertem kimondani, amit gondoltam, hogy mekkora bunkó. Emlékeztettem viszont arra, hogy mit mondott a lányom – miután az idő előre haladtával teljesen besötétedett, hogy - „Vigyázzon rám!” Legyen szíves és kísérjen el. Pont. Ekkorra már ő is vette a lapot és leplezetlenül adta magát, hogy eszébe sincs elkísérni, menjek, ha akarok, végül is „- Mi történhet veled?” felkiáltással. Ennyi volt.

És én ezen a napon, egyedül féltem a sötétben az úton, ugattak a kutyák és alig vártam, hogy kiérjek hozzám a kertbe, ahol egyedül töltöttem az egész éjszakát egy korty ivóvíz nélkül, abban a forróságban. A szememre nem jött álom, annyira hihetetlen volt az egész és annyira felszabadító érzés, hogy ennek az embernek nem adtam oda magam. Megfogadtam soha többet az életben ilyen helyzetbe nem fogok kerülni! Győztesnek éreztem magam, mert ebbe a kutyaszorítóba ugyan önként mentem bele, és kiszolgáltatott helyzetbe saját magamat hoztam, de volt annyi bátorságom, hogy ezzel szembeszálljak.

Azóta sem bántam meg azt, hogy akkor otthagytam azt az embert. Mint mindennek ennek a sztorinak is van tanulsága részemre, de mások részére is, legalábbis remélem. A férfiaknak talán az, hogy ilyen helyzetbe soha ne hozzanak senkit. Ne a farkuk helyettesítse az észt,